Egy ideális világban az anyaság egy szerep, a nőkkel viszont elhitetik, hogy ez az identitásuk

• Murinai Angéla szépíró, a Gumiszoba blog alapítója. Évek óta foglalkozik nőjogi és társadalmi kérdésekkel, a nemek közti egyenlőtlenséggel.
• 1700 anyával végzett kérdőíves kutatás eredményein és személyes történeteken alapuló esszékötetének második, átdolgozott kiadása Anya szív címen jelent meg novemberben.
• Szerinte a nőknek nem a gyerekeik okozzák a nehézségeiket, nem az anyasággal van bajuk, hanem mindazzal, amit ebbe a kifejezésbe a külvilág beleprésel.
• Úgy véli, hogy a patriarchális rendszer élhetetlen és nemcsak a nőket, de a férfiakat is becsapta.
• Több évszázadnyi elhallgattatás után épp születőben van, hogy legyenek olyan mondataink, melyekkel ki tudjuk fejezni, mitől nincsenek jól az anyák.

„Az igazság az, hogy nem minden nő érzi csodálatosnak az anyaságot, de minden nő tudja, hogy erről jobb mélyen hallgatnia, ha el akarja kerülni a megszólást, a büntetést, a vádaskodást és a lenézést” – írod a könyved bevezetőjében. Azt is mondod, hogy számoljunk le a képzettel, hogy ha egy anya panaszkodik, az egyenlő azzal, hogy nem szereti a gyerekét.

Egy ideális világban az anyaság egy szerep, egy feladatkör. Az életünk során több ilyen feladatkörrel találkozunk. A nőkkel ellenben elhitetik, hogy ez az identitásuk. Miközben nem mindegy, hogy valami az identitásod vagy egy időszakosan fölvett szereped. Ha az anyaságot teszed meg az egyetlen entitásoddá, akkor nem tudsz szembenézni azzal, ha nem vagy benne komfortos. Ez egy csapda, mert nagyon sokan azt gondoltuk – többek közt én is –, hogy majd leszek anya is, ami az életem egy szelete lesz. Senki nem mondta, hogy nem, az anyaság lesz maga a torta.

Aminek egy vékonyka szeletébe sűrűsödik bele minden más.

Azt is foggal-körömmel harcolod ki és amikor az ebből fakadó frusztrációdat elmondod, mindenki azzal jön, hogy rossz anya vagy. Ez nem igaz. Ehhez a szerephez nagyon sokféle érzelem kötődhet, ambivalens, olyan, mint a munkám: egyik nap utálom, a másik nap imádom. Az anyaság is ilyen feladat, csak nem fizetnek érte. Ha megpróbálom belehegeszteni magamba, akkor az olyan, mint amikor a Sötét zsarukban a szörny beköltözik a földműves testébe, és hol itt böki ki, hol ott. Nem működik.

Nagy különbség, hogy a torta többi szeleténél – ha egyáltalán van – nem hozza be a külvilág a szeretet fogalmát. Az anyaságnál viszont igen.

Így van. Egyrészt a szeretettel manipulál, másrészt, ha ezt a szerepet beépíted magadba, azon keresztül mozgat. Mert a valós éned, az entitásod tiltakozna a kihasználás, a kizsigerelés ellen, és ha tehetné, világgá futna. De bemanipulálnak azzal, hogy te anya vagy, a feltétlen szeretettel és odaadással – és nem vagy tőle boldog?! Így inkább meg akarsz felelni az egésznek, és azt veszed észre, hogy az anyósodat ápolod tíz éve, a férjedet szolgálod és kivel vagy türelmetlen? A gyerekkel, miközben úgy indultál neki az egésznek, hogy a köztetek lévő kapcsolat a legfontosabb.

Csakhogy az anyaság intézménye valójában nem is erről szól, nem a gyerekedről, hanem arról, hogy az anyák gondozzák a családokat, az időseket, a férfit; hogy őket teszi felelőssé a társadalom a saját, hibás működéséből adódó gondok miatt.

Az anyaság, mint intézmény, egy kiszolgáltatott állapot, ami a gyereken keresztül tartja sakkban a nőket, és végezteti el vele azokat a feladatokat, melyek az állam, az egészségügy vagy a média feladata lennének.

Egészen friss, mondjuk, legfeljebb egy évtizedes jelenség, hogy az anyaság nehézségei megjelentek a közbeszédben. Miért volt ennyi ideig tabu az összes anyasághoz köthető negatív érzés?

Szerintem még most is az, egy lassú áttörésnél tartunk. Arccal, névvel vállalják nők az ezzel kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket. Ezt két dolognak tudom be: az egyik, hogy minél többen beszélnek erről, annál inkább biztonságban érzik magukat és megnyílnak, a másik, hogy már nagyon elegük van a nőknek. No, nem a gyerekeikből, hanem abból a sunyi lehúzásból, abból a rabszolgalétből, amit elvárnak tőlük. Mindig mondják, hogy nem az anyasággal van bajuk, nem a gyerekeik okozzák a nehézséget, hanem „az összes többi”.

Valóban nagyjából tíz éve hallunk ilyen hangokat. Abban az időszakban csapódott le a 2000 körül elindult új nevelési irányzat, amit intenzív szülőségnek hívnak. Akkor kezdtek felocsúdni a nők és kezdték megérezni, hogy ez ki fogja őket csinálni. Elkezdtek beszélni róla. Most 2024 van, tehát felnőtt egy generáció. A gyerekpszichológiai irányzatok – melyek megmondják, mikor, hogy kell gyereket nevelni – gyakorlatilag 20 évente változnak. Ez azt jelenti, hogy egyik sem válik be, és közben a gyerekek felnőnek. A társadalom rájuk tekint, és azt mondja, hogy ezt elszúrtuk, mostantól csináljuk máshogy.

Nyugatról már szivárognak be olyan hangok, hogy az intenzív szülőséggel gyakorlatilag kis terroristákat neveltünk, de a gyerekeink semmivel sem boldogabbak, sőt még a gyerekbántalmazás sem csökkent, csak az anyáknak lóg a bele.

És talán ez az első olyan irányzat, aminek a következményei miatt felállnak a nők. Ez összefügghet azzal is, hogy már van internet, már össze tudunk kapcsolódni; miközben az anyáink, meg az ő anyáik egymástól elszigetelve magányosan küszködtek, és mind azt hitték, hogy csak nekik rossz.

Manapság mintha egyre több anya lenne képes legyinteni azokra, akik kritizálják. Egyre több olyan véleményformáló nő van a neten, aki az anyaság árnyoldalait mutatja be és a kritikák ellenére is meri hallatni a hangját.

Nagyon örülnék, ha ezt látnám, de én úgy látom, hogy ez nem így van. Még mindig sokan próbálják zavarba hozni azokat, akik ilyen témákról írnak. Nagyon káros, amikor az ilyen posztok alá odarohannak a véranyák, és elkezdik nyomni, hogy mégiscsak csodálatos dolog ez. Van egy zárt anyacsoportom, egy nagyon támogató közösség, ahol mindenki biztonságban beszélhet az érzéseiről, elgyászolhatja, megélheti a haragját. Ott azt látom, hogy nagyon meg vannak félemlítve a nők, hogy ha nem azt teszik, amit az intenzív szülőség előír és a patriarchátus elvár, kárt okoznak. Nehezen tudják levetkőzni, hogy az intézményrendszer milyen nyomást rak rájuk és a gyerekeikre. A másik akadálya annak a bizonyos rálegyintésnek, hogy ha rálegyintesz, akkor azonnal belecsúszol a rossz anya vagy elhanyagoló anya skatulyába. A megszégyenítésen keresztül nagyon jól mozgathatók az anyák.

A könyvben többször előforduló állításod, hogy a nők nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenhol a patriarchális rendszer elnyomásában élnek.

Igen. A patriarchális rendszer a nőre és általa a gyerekre is erőforrásként tekint. Az az érdeke, hogy a nőből kinyerje a munkaerőt, lehetőleg ingyen. Ahhoz viszont bele kell manipulálni egy olyan függő helyzetbe, amiben gondolkodás nélkül teszi a dolgát. Ezért van az, hogy rossz ugyan a munkád, rossz a fizetésed, de szüljél minél hamarabb, minél többet, mert akkor kiszolgáltatottá válsz, és azt csinálunk veled, amit akarunk. Jól látható, hogy az olyan országokban, ahol a hatalomban több a nő, jobb a nők helyzete, de ne felejtsük el, hogy a patriarchátus az patriarchátus. Pont. Vannak élhetőbb patriarchátusok, meg rosszabbak.

Akkor kezdtél el erről a témáról írni, amikor a fiaid már szinte felnőttek. Volt aha-élményed, amikor rájöttél, hogy hoppá, az egész anyaság témában be lettél csapva vagy békaként ültél a fazékban és lassan melegedett körülötted a víz?

2021-ben megjelent a Tíz okom a haragra című könyvem, ami gyakorlatilag a patriarchátust elemzi elég mélyen. A kiadó már akkor jelezte, hogy kifejthetném majd bővebben ennek a témaköreit, és két évre rá kezdett erősebben piszkálni az anyatéma. Talán azért, mert a gyerekeim felnőttek, földolgoztam a legnagyobb fiam halálát. Gondoltam, csinálok egy kérdőívet az anyaságról és az útjára engedem, hogy lássuk, milyen állapotban vannak a nők. Annyira döbbenetes volt találkozni az eredménnyel, hogy el is dőlt, hogy nemcsak könyvet kell írni ebből, hanem anyacsoportra is szükség van. A kérdőívben volt egy rész, ahol szabadon írhattak 5-6 mondatot az érzéseikről a nők, 1700 ilyen válasz jött. Volt, hogy sírtam, hogy mennyire sok a szenvedés és a frusztráció.

Ez is betudható egyfajta aha-élménynek.

Korábban, amíg kicsit írtam néha erről a témáról, mindig voltak olyan hangok, amik el akarták hitetni velem, hogy ez csak az én megélésem. Ám amikor az jön vissza, hogy nem, nők tömegei élnek át hasonlókat, az nekem is fölismerés volt. Úgyhogy a téma talált meg engem, volt felismerésem, és az ebben végzett munka kicsit gyógyító is volt számomra. Mert ahogy egyre mélyebbre ástam, sok mindent megértettem abból is, ami velem történt az elmúlt húsz évben.

A könyved elolvasása után arra jutottam, hogy ha az anyák környezete komolyan venné azt a mondást, miszerint egy gyerek felneveléséhez egy egész falura szükség van, illetve ha a fiúgyerekek megfelelő mintákat látnának otthon, akkor lehet, hogy elég lenne csak az anyák rendszerszintű cserben hagyásáról beszélni.

Ha valakinek olyan párja és olyan családi hálója van, ami megtartja, sokkal kevesebbet érzékel a rendszerszintű nyűgökből, mert sokat kompenzál a család. De magából a rendszerből nem tud kilépni. Az, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falu kell, nagyon jó mondás. Úgy gondolom, hogy sose volt könnyű az anyáknak, csak sose volt hangjuk. Viszont azzal sem bombázták folyamatosan őket, hogy 24 órában traumatizálod a gyerekedet, és hogy mit kell még tenned azért, hogy ez ne történjen meg.

A nukleáris családok válságáról már beszélnek egy ideje. Ez egy borzalmas konstrukció, ami soha nem fog megváltozni, mert nagyon sok gazdasági érdek fűződik hozzá. Amíg nukleáris családokban élünk, mindegyiket fel kell szerelni az összes technikai kütyüvel, ami sokkal több eladható terméket, profitot jelent. Ez felbomlasztja azokat a közösségeket, amik a nevelésben részt tudnának venni, miközben a teljes felelősséget ráteszi a nukleáris családokra. Ha komolyan vennénk a közösségi nevelést, akkor a férfiak hiánya sem ütközne ki ennyire. Akkor megoldanák a nők egymás közt – látunk is erre példát más kultúrákban –, így meg vagy csinálod egyedül, vagy van egy jó fej férjed, aki beszáll a dologba.

És ezzel már a kérdés másik felénél járunk, hogy milyen mintákat látnak otthon a fiúk?

A társadalom úgy gondolja, hogy mint minden, ez is a nők felelőssége. Nagyon sok nővel beszélgettem és föltűnt, hogy azoknál az anyáknál, akik arról számolnak be, hogy a felnövekvő kamasz vagy már felnőtt fiaik tök jó fejek; mindig volt a háttérben egy jó apa. Vagy nem volt a háttérben férfi. Amíg nem tudunk kimászni a patriarchális nevelésből és a gyerekeink azt látják, hogy a férfi elnyomó, tohonya vagy kiváltságai vannak – például nem veszi ki a részét a házimunkából vagy megteheti, hogy a hátad mögött összekacsint a fiaddal –, addig ebből a gyerekek azt tanulják meg, hogy ennyit ér a nő. Például, hogy küldöd el a 17 éves fiadat porszívózni, amikor abban nőtt fel, hogy ebben a családban a férfiak nem porszívóznak? Ki fog röhögni. Úgyhogy a férfiaknak sokkal nagyobb felelősségük van ebben, mint ahogy azt gondolni szeretnénk.

Beszéljünk akkor a férfiakról. Ismerek értelmes, érző, figyelmes apákat, és azt vettem észre, hogy sokszor még ők sem értik, hogy a velük egy háztartásban élő anyának igazából mi a baja, miért lesz egyre csüggedtebb, frusztráltabb és hangosabb. Ekkor jönnek a férjektől az olyan reakciók, amiről te is írsz, hogy „mit mártírkodsz itt”? A férfiak egyre inkább elidegenednek a nőktől, a nők a férfiaktól és végül kialakul egy ördögi kör.

Meggyőződésem, hogy a kapcsolataink legnagyobb ellensége a patriarchális nevelés, amiből a nők és a férfiak is érkeznek. A férfiak feje tele van hülyeségekkel arról, hogy mi kell egy nőnek, mitől lesz boldog, és ők maguk sem értik, hogy ha megkapta a nő, amire szerintük vágyott, és én, a férj még szeretem is, akkor mi a baja? Utána jönnek a kommunikációs zavarok, hogy ki mit mondhat ki, a férfi pedig megrökönyödik, ha a nő elégedetlen. Az is egy kérdés, hogy a férfiak mennyire alkalmasak egy őszinte beszélgetésre, mondjuk, egy olyan nővel, aki csak érzi, hogy iszonyatosan frusztrált és valami nem oké vele, de nincsenek rá szavai.

Több évszázadnyi elhallgattatás után most kezd megszületni – és ebben a könyvem is benne van, amire büszke vagyok –, hogy egyáltalán megalkossuk azokat a mondatokat, amikkel elmondható, mitől nincsenek jól az anyák.

Ahhoz, hogy ez változzon, olyan nők és férfiak kellenének, akik egyenlőként tekintenek egymásra, szívesen beszélnek érzelmekről és mélyre mennek. Ettől többnyire meg vannak fosztva a férfiak, mert nem tudnak érzelmileg kapcsolódni, mert ahogy minket átnevel a rendszer, úgy őket is átneveli.

Ilyenkor szokták úgy érezni a férfiak, hogy volt egy izgalmas, színes, kreatív barátnőjük; aztán lett belőle egy zsémbes, tűzokádó házisárkány, aki elől legszívesebben elmenekülnének.

És poénok születnek erről, amiken röhögni lehet; miközben a társadalmat kellene biztatni arra, hogy ha a feleséged ilyen sárkánnyá változott, az nem oké, azzal foglalkozni kell! Ehelyett jön az, hogy jaj, szegény férfiak, mennyire szenvednek ettől, és a nő menjen terápiába, kezdje el kutatni a gyerekkorát és fizessen érte rengeteg pénzt. Inkább változtassuk meg az élethelyzetet, ami ezzé tette! Változtassuk meg a környezetet, a viselkedést, és akkor majd meglátjuk, marad-e sárkány! A nők is gyűlölik magukat, amikor ilyenek, mert ez nem egy örömteli állapot!

Aki házisárkány, az nem azért házisárkány, mert ettől érzi jól magát, hanem azért, mert hiába jelezte szépen, hogy valami nem oké, nem hallgattak rá. Azért lett passzív-agresszív, mert hiába mondta húsz éven át.

Haragudnia ugye nem szabad, mert a haragról le vagyunk tiltva. Akkor marad az eszköz, hogy elnémul, forgatja a szemét. Mert már minek mondja? Ha tudod, hogy van menekülő útvonalad, akkor lehet, hogy már nem leszel passzív-agresszív, hanem odacsapsz az asztalra azzal, hogy „elmondtam hússzor, elmondom huszonegyedszer is és többször nem”. Csakhogy az anyagi függés miatt általában nem ez történik.

Egészen mostanáig kimondatlanul is a középosztályról beszélgettünk, pedig rengeteg olyan magyar anya van, aki nem a középosztályba tartozik. Az ő mozgásterük jóval kisebb.

Sokan még azt sem tehetik meg, hogy tájékozódnak az interneten vagy a kezükbe veszik a könyvemet. Hozzájuk még kevesebb információ jut el abból, hogy mi lenne a normalitás. Több csapda van előttük, ami az egyre fogyó középosztály előtt talán még nincs. Egy középosztálybeli nő például még el tudja dönteni, hogy mennyit szül. De manapság – és ez sem véletlen – a fogamzásgátlás gyakorlatilag már luxuskategória. Az a rengeteg ember, akinek kenyérproblémája van, hogy tud védekezni? Erre mondják, hogy nem kell szexelni. Persze.

És ott van egy másik jellemző csapda, hogy minél boldogtalanabb vagy, minél nehezebb az életed, annál inkább keresed azt a kis power bankot, ahonnét föl tudsz venni egy kis szeretést és energiát. Találkoztam olyan anyákkal, akiknél egyértelműen átjött, hogy úgy tekintenek a gyerekeikre, mint az egyetlen forrásra, ami szeretést ad.

És innen visszakanyarodunk a nőket körülvevő rendszerhez. Mindegy, hogy valakire kívülről aggatják rá a „mártír anya” jelzőt vagy önmagát jellemzi önironikusan „szaranyának”; végső soron mindkettőnek ugyanaz a gyökere: nehezített hétköznapokban éli az életét. Mit lehet szerinted tenni egyéni szinten azért, hogy az ember ne gebedjen bele az anyalétbe?

A rendszert nem tudjuk megváltoztatni, az pedig nagyon nem mindegy, hogy valaki az életének mely szakaszában olvassa mondjuk a könyvemet vagy bármilyen más edukációs anyagot, mert az meghatározza, hogy mennyi a döntési lehetősége. Az anyasággal kapcsolatos döntéseik elején álló nőknek érdemes megfontolniuk, hogy mikor, kinek, mennyi idősen, mennyi erőforrással szülnek. És kiszámolniuk, mennyibe kerül egy gyerek felnevelése. A végső konklúzióm az, hogy egy olyan biztonsági faktorú országban, mint Magyarország, akkor vállalj gyereket és annyit, amennyivel egyedül is elboldogulsz. Mert

lehet nagyon aranyos a férjed és lehet, hogy később is boldogságban éltek, de mi történik, ha megbetegszik, lerokkan vagy meghal? Mit fog neked ez a társadalom adni ahhoz, hogy fel tudd nevelni a gyerekeidet?

Én arra biztatok mindenkit, hogy először építsen egzisztenciát, próbálja ki magát, milyen az, amikor férfi nélkül él. A lehető legrosszabb, ha családból mész házasságba, és egyetlen percre sem tudod kipróbálni, mire vagy képes egyedül. Sok felnőtt nő fél egyedül lenni. Az ilyen nőnek nagyon könnyen mondhatja a válófélben levő férje, hogy „nélkülem semmire sem mész”, és ha soha nem próbálta, el is hiszi.

Amikor már benne vagy, akkor sok mindent nem tudsz csinálni, de a csoportjaimban időnként jönnek vissza olyan a hangok, hogy valaki a közösségben edukálódott, megerősödött, újratervezett és átstrukturálta az életét. Lehet olyan, aki a válását készíti elő, lehet olyan, aki a családi kapcsolatait értékelte újra és lehet olyan, aki egyszerűen csak megtanult határt szabni, és megállította a kizsigerelését.

És vannak, akik úgy döntenek, hogy nem szeretnének gyerekeket. Ők a sokat kárhoztatott tudatos gyermektelenek.

Hiszek abban, hogy azok az anyák, akik túl vannak ezen az ébredésen, támogatni tudják a tudatos gyermekteleneket. Például úgy, hogy biztatják, hogy elismerik őket, hogy ugyanolyan értékes életet élnek, mint azok, akik gyereket vállalnak. Sőt, akár azt is elismerhetik, hogy jobban döntöttek.

Ugyanakkor sok anya még mindig azt a stratégiát választja, hogy inkább nem mond semmit a következő generációnak az anyaság intézményének árnyoldalairól.

A patriarchátus borzalmasan fél attól, hogy ha a nők elkezdenek beszélni a nehézségeikről, abból nemcsak az lesz, hogy a fiatal nők nem szülnek, hanem az is, hogy az anyák a homlokukra csapnak, és elhagyják a gyerekeiket. Ezt el kéne felejteni, mert

a nők szeretik a gyerekeiket, és minden döntésükben az elsődleges szempont az ő kapcsolatuk. Úgyhogy a gyerekekért nem kell aggódni, nem fogják eldobni őket a nők csak azért, mert kimondják, hogy a rendszer élhetetlen és becsapta őket.

Az más kérdés, hogy az olyan férfiakat esetleg dobják, akik csak nehezítik az életüket vagy kárt okoznak nekik. Ehhez viszont a férfiaknak kell felnőniük.

Azt is fejtegeted a könyvedben, hogy a jelenlegi rendszernek nem érdeke, hogy sisterhood alakuljon ki a nők között. Ebben a közösségi médiának is nagy szerepe van, mert a zárt csoportokat leszámítva ömlenek az anyákra az önjelölt bölcselkedők, a munka–anyaság egyensúlyt mesterien csináló working mumok és a tökéletes celebanyák.

Meg kell tanulni kizárni ezeket, nem is lehet mást tenni – pont úgy, mint a propagandaplakátokkal. Elmondod magadnak, hogy tudom, hogy ez egy hülyeség, és amit én érzek, az jogos. Ahogy egyre többen leszünk, úgy erősödik majd az önigazoló kommunikáció és jönnek azok az anyák, akik fontosnak érzik, hogy elmondják, hogy márpedig nekik sikerült a boldogság, ők sokkal jobban csinálják, ők jobban választottak párt, és más efféle önigazoló butaságok. Én erre mindig azt szoktam mondani, hogy az kiabál, akinek a háza ég.

Képzeljünk el egy ideális Magyarországot: hogyan lehetne hathatós társadalmi párbeszédet indítani úgy a témában?

Esélytelen, hogy a jelenlegi kormányhatalom belevonódjon, ezért én már csak az alulról jövő szerveződésben hiszek. Nyilván megpróbálják majd ezt is elfojtani. Kizártnak tartom, hogy a következő 150 évben Magyarországon legyen egy olyan kormány, amelyik komolyan veszi az anyák gondjait. Majd akkor indul el valami változás, ha a kormányban minimum 50 százalékban ülnek olyan értékelhető nők, akik valóban tenni akarnak a nőkért. De majd meglátjuk, ki meri ezt bevállalni és mekkora ellenállásba fog ütközni a rengeteg macsó férfinál.

Van azért benned optimizmus?

Én nagyon örülök, hogy beszélünk erről. Az, hogy ez organikusan egyre nő, egy csoda, mert nem egy népszerű téma. Nincs olyan nap, hogy ne jöjjön visszajelzés, hogy egy nőnek megváltozott az élete, hogy visszakapott valamit önmagából, az önérzetéből. Úgyhogy abszolút optimista vagyok.

Első feladatunk, hogy szétválasszuk azt az intézményrendszert, amit anyaságnak nevezünk, és amely a gyerekkel takarózva, a gyerekkel csapdába ejtve visszaél a nők munkaerejével, és a társadalom rabszolgájává teszi a nőket, és ami így tulajdonképpen megmérgezi és tönkreteszi a legfontosabbat, amiért gyereket vállalunk: azt, hogy békés körülmények között, szeretettel fel tudjuk nevelni őket.

Angela Murinai Anya szív című könyvének második, átdolgozott kiadása novemberben jelent meg a Tea Kiadónál