A főnökömnek arcizma sem rezdült, mikor elmondtam, hogy ADHD-s vagyok

„Én egy olyan furcsa ember vagyok, aki nagyon jó minőségű munkát tud kiadni a kezéből, miközben a telefonja kell emlékeztesse arra, hogy minden este fogat kell mosni” – mondja Metykó Zsófia marketing szegmens vezető, coach az ADHD felbontásban – neurodiverz podcastsorozatának első részében. Török Balázs podcastjában azt a kérdést járja körbe ADHD-val diagnosztizált vendégeivel, hogyan lehet ADHD-val, azaz figyelemhiányos hiperaktivitási zavarral boldogulni a munka világában.

Metykó Zsófiát két és fél éve diagnosztizálták autizmussal és ADHD-val. „Rengeteg órát öltem az önismeretbe. Jártam csoportos terápiára és pszichológushoz, kértem coach segítségét – meséli a harmincas éveiben járó Metykó Zsófia, aki úgy érzi, az orvosi diagnózis felszabadította őt. – Én nem fogok úgymond meggyógyulni, én egyszerűen ilyen vagyok. A halogatásom sem egy traumaválasz, nem kell keresnem a traumát, ami nincs.

Kicsit olyan ez most nekem, mint egy második gyermekkor, hiszen még csak rövid ideje élek azzal a szabadsággal, hogy nem szorongok amiatt, hogy másképp működöm.”

Mindig 15 százalékkal többet teljesítek, így nem jönnek rá, hogy mi van velem

Metykó Zsófia már hatéves korában is érezte, hogy a társaitól eltérően szemléli a világot. „Elkezdtem pánikba esni attól, hogy nem hasonlítok a többiekre, ezért sok erőt és energiát fektettem abba, hogy ez ne látszódjon, ne derüljön ki.”

A kényszer, hogy be tudjon illeszkedni, jelen van a felnőtt életében is. Metykó Zsófia most egy multinál dolgozik, aminek a kötöttségei, például a munkaidőt illetően, nem jelentenek neki problémát. Konfliktusait, egészen pontosan a magával vívott harcait az okozza, hogy mindenből a maximumot akarja kihozni. Metykó Zsófia ugyanis így próbálja kompenzálni, leplezni a másságát. „Kívülről egy aranyos, állandóan teljesítő nőcinek tűnök, miközben totál kiégtem. Mindig plusz 10-15 százalékkal többet teljesítek, mert azt gondolom, így nem jönnek rá a többiek, mi van velem.”

A túlzott maximalizmus és kompenzálás azonban nem volt örökké tartható, pláne miután Metykó Zsófiát kinevezték csoportvezetőnek, akinek sem kapacitása, sem ideje nincs arra, hogy mikromenedzselje a kollégái munkáját. „Akkor lett először olyan sok a rajtam átfolyó feladatok mennyisége, hogy már nem tudtam mindegyikre rárakni azt a plusz 10-15 százalékot. Felismertem, hogy vezetőként máshogy kell gondolkodnom. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy órákat szüttyögjek egy részleten, és emiatt napokig álljanak az inboxomban a gyönyörű, kész munkák. Ez nem egy one woman show, nekem a feladatokat kell leosztanom, az erőforrásokat áramoltatnom” – teszi hozzá Metykó Zsófia, akinek a főnöke visszajelzései és támogatása segít abban, hogy adaptálódni tudjon az új pozíciójához.

Van egy applikáció, ami emlékeztet arra, hogy ne felejtsem el megnyitni a to do listát

A műsorban ezután térnek rá a következő kérdésre: hogyan lehet ADHD-sként helytállni a munkában nap mint nap?

„Én úgy írok to do listát, hogy van egy applikáció, ami emlékeztet arra, hogy meg kell nyitnom ezt a listát. Ha ezt megcsinálom, és ha a lista mellett a naptáramba is feljegyeztem a teendőimet, akkor onnantól van rá esély, hogy megcsinálom a feladataimat”

– fejti ki Metykó Zsófia, aki több mint két éve vett részt egy kifejezetten ADHD-val küzdő embereknek szóló online kurzuson, ahol olyan gyakorlatokat tanultak, amik segítenek neki abban, hogy ADHD-sként előnyösen tudja szervezni az életét. „Mindenféle eszközt kipróbáltam az elmúlt 15 évben, de semmi nem vált be hosszú távon. Nekem ez a kurzus segített, azóta is ugyanazokat a módszereket használom mindennap, ami nagy szó. Ha valaki ADHD-s füllel hallgatja az adást, az tudhatja, hogy számunkra az örökkévalóságot jelenti, ha éveken keresztül használjuk ugyanazokat a dolgokat, eszközöket.”

Metykó Zsófia azt mondja, az állapota miatt könnyebben megfeledkezik dolgokról, még akkor is, ha ott és abban a pillanatban tudja, hogy muszáj valamit megcsinálni. Úgy fogalmaz, hogy

az ő „munkamemóriája” rövidebb, kisebb terhelést bír el, mint azoké, akiknek nem küzdenek ADHD-val, azaz a „sima emberek” memóriája.

Metykó Zsófiának ezért is kellett rászoktatnia magát arra, hogy mindent le- és felírjon vagy kirakja az asztalára, ahol látható.

Munkahelyen nem tartozunk egymásnak a diagnózisunkkal

A műsor egyik legérdekesebb és egyben legérzékenyebb kérdése az, hogy mikor, illetve hogyan kommunikáljunk a munkatársainkkal, főnökünkkel arról, milyen nehézségekkel küzdünk. „Szerintem

a munkahelyen nem tartozunk egymásnak a diagnózisunkkal. Viszont azzal már igen, hogy őszintén kommunikálunk arról, hogyan tudunk együtt dolgozni.

Nekem nem számít, hogy a kollégámnak azért nehéz tartania a határidőt, mert ADHD-s, családi problémája van, vagy azért maximalista, mert ADHD-s, vagy mert az apja is az. Szerintem az a jó, ha a munkahelyen arról beszélünk, hogy milyen tulajdonságaink, milyen igényeink vannak” – részletezi Metykó Zsófia, akinek határozott véleménye van arról is, hogy illik-e (akár mások előtt, nyíltan) feltételezni azt, hogy a tőlünk jobbra ülő kolléga ADHD-s. „Az én világomban etikátlan más állapotáról beszélni, és ennek több oka is van. Egyrészt nem tudhatom biztosra, hogy valóban ADHD-s, persze az is lehet, hogy jól gondolom, de ki tudja, hogy ő erről akar-e beszélni, vagy egyáltalán tisztában van-e az állapotával. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy az ADHD egy pszichiátriai állapot, azaz egy egészségügyi információ, ami mindenkinek a magánügye.”

Ugyanakkor Metykó Zsófia szerint titkolózni nehéz és fárasztó lenne. „Szerintem nehéz nem igazat mondani, én sem beszélek a kollégáimnak folyamatosan arról, hogy ADHD-s vagyok, de azt hiszem, kihívást jelentene, ha soha nem mondhatnám.”

Ide kapcsolódik egy másik nehézség is, ami szintén az ADHD velejárója lehet. Az figyelemhiányos hiperaktivitási zavarral élő emberek nem feltétlenül érzékelik a határokat, például azt, hogy milyen szituációban, miről és mennyit illik beszélni. „Szerintem az ADHD-soknak az egy érdekes tapasztalat, hogy mások nem mondanak el mindenkinek mindent, hanem az adott szociális helyzetnek megfelelően viselkednek. Nem kell feltétlen mindig kitárni a lelkünket” – magyarázza Metykó Zsófia.

A főnökömnek nem számít, hogy ADHD-s vagyok

Vannak azonban a pillanatok, amikor viszont kifejezetten jólesik. Metykó Zsófiának is volt egy olyan időszaka, amikor az élete különböző területeinek fontos és meghatározó szereplőjével akart beszélni a diagnózisáról – többek között a főnökével is. „Arcizma sem rezdült, amikor elmondtam neki, hogy ADHD-val és autizmussal diagnosztizáltak, és nem azért, mert ő ezt már sejtette vagy tudta. Hanem azért, mert ő egy olyan vezető, aki azzal törődik, hogy támogasson abban, amiben jó vagyok, és segítsen ott, ami nem megy olyan könnyen.

Ismerte a képességeimet, neki nem volt különösebb jelentősége annak, hogy az állapotomnak van egy neve is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy privilegizált helyet, és őszintén nem tudom, hol lennék most, ha nem az a főnök és az a csapat vesz körül akkor, amikor én ezt meg szerettem volna osztani.”

Mindemellett azért is fontos beszélni az ADHD-ról a hozzánk legközelebb állókkal, kollégákkal, sorstársakkal, akár még a nyilvánosság előtt is, mert minél többször kerül szóba, annál több részletet ismerünk meg egy stigmatizált betegségről. „Azért is vállaltam el a szereplést a podcastban, mert jelentősen kevesebb nőről hallunk, akik ADHD-val vagy autizmussal küzdenek. Ennek az is oka, hogy nagyjából a 90-es évek közepétől kezdték el elismerni, hogy ezek a betegségek a nőket is érintik, csak nem ugyanazon kritériumok mentén kellene őket vizsgálni, mint a férfiakat” – teszi hozzá Metykó Zsófia.