Sötét, hétpecsétes, nyílt, ártalmatlan – minden titok más, és nem kímél bennünket

Michael Slepian egy állásinterjú fáradalmait pihente ki egy manhattani bárban, amikor az apja váratlanul felhívta telefonon, és elmondta neki, hogy biológiailag nem ő az igazi apja. Slepian szüleinek ugyanis természetes úton nem lehetett gyerekük, ezért Slepian és a testvére is más-más donor apáktól fogant. Erről a titokról rajta és az öt évvel fiatalabb testvérén kívül mindenki tudott a családjukban, és mindenki hallgatott róla. A pszichológust egyszerre lenyűgözte és megrémisztette, hogy a családja ennyi éven át képes volt ezt titokban tartani. Vajon milyen hatással volt ez a titok a család életére, a kapcsolataikra? Gondolták rá már korábban is, hogy elmondják? Egyáltalán meddig akarták ezt titokban tartani, és miért pont akkor döntöttek úgy, hogy beszélnek róla? Ezeket a kérdéseket tette fel magának Slepian, akit annyira magával rántott a titkok világa és pszichológiája, hogy ma már ő ennek a legismertebb szakértője.

Michael Slepian eddig megszerzett tudását a titkokról egy könyvben gyűjtötte össze, ami The Secret life of Secrets (A titkok titkos élete) címen az idén jelent meg. A pszichológusként és egyetemi professzorként is dolgozó Slepian kötetében nagy alapossággal járja körbe a titkok világát. Kezdve azzal, hogy pontosan mit is jelent titkolózni, miért érezhetjük úgy, hogy titkainkat súlyos csomagokként cipeljük magunkkal, miközben arra is próbál magyarázatot találni, hogy egyes titkainkat miért fedjük fel, míg vannak, amikről örökké hallgatunk. A könyv utolsó fejezetében pedig arra is kitér, hogy az országunk és közösségünk kultúrája is meghatározza azt, mennyit és miről titkolózunk.

A pszichológia és társadalomtudományok is évek óta kutatják a titkokat, a titkolózás miértjét, és hatásukat a közérzetünkre, a mindennapi életünkre. Az talán senki számára nem kérdés, hogy a titkoknak óriási befolyásuk van a mentális, lelki, de még a fizikai állapotunkra is. Az az azonban, hogy mégis mivel magyarázható mindez, már nem olyan egyértelmű. Annak érdekében, hogy feltérképezze és megértse a titkok világát, Slepian több fókuszcsoportos kutatást is végzett. Ezek közül az egyik legjelentősebb az a kutatás, amikor kétezer amerikait kérdezett meg arról, ők milyen dolgokról titkolóznak a legtöbbet. A résztvevők válaszai alapján Slepian összeállított egy 38 pontból álló listát, azokkal a dolgokkal, témákkal, amiket jobb szeretünk titokban tartani, mint például

hazugságok, drogozás, lopás, megcsalás, anyagi gondok, betegségek, mentális problémák, étkezési zavarok, abúzus, abortusz, múltbeli traumák.

A lista összeállítása után a pszichológus ötvenezer embert, amerikaiakat és más nemzetiségűeket egyaránt arról kérdezett, hogy a felsoroltak közül ők miről titkolóznak. A válaszaikból Slepian többek között azt szűrte le, hogy egy ember átlagosan 13 titkot őriz. Nem kis teljesítmény ennyi titkot fejben tartani, pláne hallgatni róluk.

Üzleti, családi, intim, halálos titok – van különbség?

Michael Slepian szerint van különbség titok és titok között. Lehet egy titok apró, sötét, ártalmas, de akár pozitív is. Ez függ a személyiségünktől, hogy mennyire vagyunk érzelmileg és mentálisan stabilak, de attól is, hogy milyen kultúrában nevelkedtünk (erre még később visszatérünk), és az életkortól is. Slepian a kötetében azt is említi, hogy tinédzserkorban a titkolózás a szülőkről való leválás folyamatának része. Természetes, hogy tiniként bizonyos dolgokról (cigizés, ivás, randizás) nem beszélünk a szüleinknek. Azonban ha egy tinédzser úgy érzi, nem beszélhet a családjának, barátainak a problémáiról (legyen szó akár iskolai teljesítményről, testképzavarról, lelki gondokról), a titkolózás veszélyes is lehet. Könnyen eluralkodhatnak a negatív gondolatok, kialakulhat depresszió, és nem egy tini hajlamos ilyenkor önmaga ellen fordulni.

A titkokról elsőre mindenkinek valami negatív jut eszébe. Egy zűrös, családi ügy, személyes trauma, esetleg egy illegális balhé. Pedig Slepian szerint léteznek pozitív titkok is, például ha meglepetésbulit szervezünk, vagy titkolózunk a család előtt, mert várunk a megfelelő pillanatra, hogy megosszuk velük egy örömhírt. Amellett, hogy örömet szerezzünk másoknak, vannak bizonyos témák, kérdések, amikről azért hallgattunk, mert így próbálunk megóvni a másokat.

Vizin Gabriella klinikai szakpszichológus és kognitív viselkedésterapeuta, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Klinikai Pszichológia és Addiktológiai Tanszékének egyetemi adjunktusa szerint ezek konstruktív titkok lehetnek például gyerek és szülő között vagy terapeuta és páciens között. „A terápia során, ha a szakember fejében elkezd valami körvonalazódni a páciens személyiségével kapcsolatban, akkor a terapeuta nem mondhatja meg a páciensnek rögtön, hogy szerinte mi állhat az ő problémája mögött. Annak megvan a helye és az ideje, hogy ezt a tudást, ami ebben az esetben egy titok, mikor lehet megosztani a másikkal” – magyarázza a pszichológus.

Legtöbbször a szégyen tart vissza attól, hogy beszéljünk a titkainkról

Slepian a kutatásai alapján azt az – amúgy nem különösebben meglepő – következtetést vonta le, hogy a legtöbbször azokról a dolgokról, cselekedetekről titkolózunk, amik mások szemében elítélendők. Úgy gondoljuk, ha elárulnánk, hogy csaltunk egy vizsgán, loptunk már csokit, hazudtunk a legjobb barátunknak, azzal rombolnánk az önmagunkról kialakított képet, és kevésbé tartanának utána minket erkölcsösnek és megbízhatónak. A pszichológus szerint azért is titkolózunk, mert el akarunk kerülni bizonyos beszélgetéseket és konfliktusokat – ami persze csak rövid távon megoldás. Hosszabb távon azonban már komoly mentális és egészségi következményekkel is járhat, ha a beszélgetések és megoldások keresése helyett csak hallgatunk.

„Ha senkinek nem beszélünk a titkainkról, a velünk történő eseményekről, a tragédiákról, annak lehet pszichoszomatikus tünetekkel járó mentális zavar is a következménye”

– mondja Vizin Gabriella, aki szerint a titkolózás és annak a hatása hasonló ahhoz, mint mikor valaki poszttraumás stresszzavarral küszködik. „Történik velünk valami, amit nem tudunk beilleszteni a valóságunkba. Nem tudunk vele mit kezdeni, de mivel nagy hatással van ránk és az életünkre, így elmenni sem tudunk mellette. Ez okozhat zavart, és akár egy poszttraumás stresszhelyzetben titkolózáskor is kerülünk szituációkat, szavakat, embereket, amik arra a bizonyos eseményre emlékeztetnek minket” – fejti ki a szakpszichológus, aki szerint a titkolózás lehet egyfajta védekezés is. Sok holokauszttúlélő például nem beszél a táborokban átélt szörnyűségekről. Vizin Gabriella szerint azzal, hogy nem beszélnek róla, próbálnak eltávolodni az eseményektől, így igyekeznek megóvni magukat. Miközben különböző mentális problémák kockázata, vagy a már említett poszttraumás stressz kialakulásának esélye is növekszik.

Slepian a kötetében azt írja, a titkok sokszor társulnak a szégyen érzetével is. Szégyelljük magunkat azért, amit tettünk, és azért is, mert hallgatunk róla. Sőt a szégyen érzése mellett megjelenhet az önutálat is, és akár annak a gondolata is, hogy megérdemeljük, hogy rosszul és elszigetelve érezzük magunkat a titkaink miatt. Ez Slepian szerint visszavezethető egyes vallási tanításokra is, hiszen sok egyház gondolja úgy, hogy a bűnökért vezekelni kell. Akár úgy, hogy fizikai fájdalmat okozunk magunknak vagy elzárkózunk a családunktól, barátainktól.

Vizin Gabriella szerint hiába van az emberekben egészséges motiváció arra, hogy beszéljenek az őket leginkább foglalkoztató gondolatokról, eseményekről, sokszor ez a szégyen jelenti a legnagyobb visszatartó erőt, ami megakadályozza az embereket abban, hogy beszéljenek a titkaikról. Az ELTE oktatója szerint ez a szégyenérzet akkor is kialakulhat bennünk, ha a velünk történteknek mi vagyunk az áldozatai. „Vannak olyan országok, például Srí Lanka, amelyekben egy szexuális abúzus esetén az áldozatot büntetik meg. Így érthető, hogy az emberek titkolni akarják és nem akarják elmondani” – mondja a szakértő.

Minden szavunkra figyelnünk kell, nehogy elszóljuk magunkat

Kutatásai során Slepian nemcsak arra volt kíváncsi, mennyit és miről titkolóznak az emberek, hanem arra is, hogy mennyit gondolkodnak a titkaikon. Ugyanis ez az egyik kulcs ahhoz, hogy megértsük, miért is jelentenek olykor súlyos terhet az elhallgatott dolgok. Az agyunk sokszor hajlamos elkalandozni, egy kutatás szerint, amit Slepian is említ, az ébren töltött órák negyven százalékát valahol a gondolataink között töltjük. Eszünkbe jutnak régi emlékek, a bevásárlólista, amit összeírtunk, majd otthon is hagytuk a konyhapulton, a jövő évi terveink, és persze azok a dolgok, amik a leginkább foglalkoztatnak minket: a titkaink.

A titkok azért is juthatnak eszünkbe naponta akár többször is (Slepian felmérése szerint átlagosan heti hússzor), mert irgalmatlanul sok energiát kell beleölnünk abba, hogy ne fedjük fel őket. Minden szavunkra és mondatunkra ügyelnünk kell, nehogy rosszkor és rossz helyen elszóljuk magunkat. Ez pedig a mindennapi teendőket is megnehezíti. Kerülünk bizonyos témákat, szituációkat és embereket, ami idővel nemcsak gyanússá válhat, de a kapcsolatainkra és ezáltal az életminőségünkre is hatással lehet.

Hogy mennyire nehéz is valamiről folyamatosan hallgatni, vagy csak nagyon körültekintően beszélni, nem pedig szabadon, arra Slepian hoz példaként egy érdekes kísérletet. A Berkeley Egyetem professzora, Clayton Critcher egy kutatás során arra kérte a résztvevőket, hogy írják le, számukra mit jelent az ideális partner, hogy néz ki, milyen tulajdonságai vannak, miket szeret. Critcher a résztvevők egy részének azonban megtiltotta, hogy bizonyos szavakat, jelzőket használjanak, amikor jellemzik a számukra tökéletes partnert. Talán nem is kell mondani, de sokkal nehezebb volt azoknak a csoporttagoknak teljesíteniük a feladatot, akik nem írhattak le csakúgy akármit, szabadon. Hasonló játszódik le a fejünkben akkor is, amikor titkolózunk. Folyamatosan gondolkodunk, mik azok a mondatok, mozzanatok, amiket kerülnünk kell, nehogy véletlenül felfedjük a titkunkat. Így azonban bizonyos szituációkban nem lehetünk igazán önmagunk.

Slepian szerint a titkok miatt rejtegetnünk kell személyiségünk, identitásunk egy részét, és szerinte ez a legnagyobb kár, amelyet egy titok okozhat.

Vizin Gabriella is hasonló gondolatokat fogalmaz meg a titkokkal kapcsolatban, szerinte azonban azt is fontos tisztázni, hogy valaki titkot őriz, vagy egy úgynevezett önrejtegető vonás jellemzi. „Az utóbbi azért problémásabb, mert az önrejtegető vonás sok esetben együtt jár depresszióval, szorongással és az öngyilkossági magatartással is a fiatalok körében. Ez nemcsak azt jelenti, hogy bizonyos dolgokról titkolóznak, hanem általában hajlamosabbak az önelrejtésére, önrejtegetésre” – magyarázza a szakpszichológus.

A titkolózást és annak terheit az nehezíti meg leginkább, hogy egyedül (Slepian kifejezésével élve) rágódunk a titkainkon. Rágódunk a hibáinkon, olyan cselekedeteken, amelyekről úgy gondoljuk, mások elítélnének bennünket. A rágódás a pszichológia szerint pedig egyre több és több negatív gondolatot szül, amelyek felerősíthetik az önutálatot, úgy érezzük, a helyzetünk kilátástalan, bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk, mitévők legyünk, és folyamatosan azon aggódunk, hogy ne bukjon ki belőlünk az, amiről hallgatni akarunk.

Te elpostáznád a legféltettebb titkodat egy ismeretlennek?

Kutatásaiból Slepian azt szűrte le, hogy egy embernek átlagosan öt olyan titka van, amiről soha nem beszél senkinek, és nyolc, amit legfeljebb csak egy bizalmassal oszt meg. Az amerikai pszichológus szerint teljesen természetes az az érzés, hogy minél inkább nyomaszt bennünket valamit, azt szeretnék magunkból kibeszélni. Mindeközben a szégyen és a félelem attól, hogy leromboljuk a magunkról kialakított képet, mégis megakadályoz minket abban, hogy megosszuk másokkal a titkainkat. Ez az érdekes kettősség is megnehezíti a dolgunkat, ha a titkainkról van szó, egyszerre akarunk hallgatni és beszélni.

Az amerikai művész, Matthew „Levee” Chavez is benne volt a Secret Telephone (Titkos telefon) projektben. A telefont, ami New York különböző pontjain tűnik fel időről időre, bárki felveheti, és miután tárcsázott, elmesélhet egy titkot vagy meghallgathatja valaki más titkát. A tárcsázók titkait később a projekt hivatalos weboldalán is megosztották, az oldalon jelenleg közel hatszáz titkot gyűjtöttek össze. Chavez és társai a projekttel azt a lehetőséget szeretnék az embereknek megadni, hogy anélkül, hogy valójában megosztanák a titkait, mégis könnyíthessenek a lelkükön azzal, hogy legalább egyszer hangosan is kimondhassák azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyek a leginkább foglalkoztatják őket.

Hasonló kezdeményezéssel állt elő Frank Warren elismert amerikai író is 2005-ben, amikor több ezer képeslapokat osztott szét Washington D. C.-ben. Warren azt kérte az emberektől, hogy anonim módon írjanak rá a képeslapra egy olyan titkot, ami régóta nyomja a lelküket, majd postázzák el neki. Warren azóta is több ezer képeslapot kap ismeretlenektől, a képeslapgyűjteményét pedig megosztotta a projekt blogján. Slepian azért ír könyvében Chavez és Warren munkásságáról, mert ezek a projektek is rávilágítanak arra, hogy az emberek vágynak arra, hogy beszélhessenek arról, ami nyomasztja őket.

A kultúránk is meghatározza, mennyit és miről titkolózunk

Azt, hogy mennyit és miről titkolózunk, Slepian szerint nemcsak a személyiségünk, hanem a minket körülvevő társadalom és kultúra is befolyásolja. Ha egy közösségben nem szokás az, hogy az emberek megosszák egymással akár a legbensőségesebb gondolataikat is, akkor a titkok, amelyekhez sokszor szégyenérzet is társul, lehet, hogy örökké rejtve maradnak. Slepian szerint általánosságban a Kelet- és Délkelet-Ázsiában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten élő társadalmakra jellemző kevésbé, hogy az emberek szabadon beszélhetnek arról, ami épp a lelküket nyomja. Ellentétben például az észak-amerikai államokkal vagy az európai országokkal. Bár azt a szerző is hozzáteszi, hogy ez általános felfogás, a valóságban országonként és közösségeként változik, hogy az emberek miről nem beszélnek, hiszen kultúránként változó az is, mit tart egy adott társadalom erkölcstelennek, szégyellnivalónak.

Itthon Vizin Gabriella szerint sokakat ér diszkrimináció a politikai beállítottságuk, a szexuális orientációjuk miatt, vagy azért, mert bizonytalanok a nemi identitásukkal kapcsolatban, ezért nyilván nehezen beszélnek nemcsak idegenek, de még barátaik és a családjuk előtt is. A pszichológus szerint ma a társadalom nem tud biztonságos közeget teremteni, amelyben az emberek szabadon kifejezhetik az érzelmeiket, vállalhatják a fájdalmainkat.

„Mintha lenne egy belső tilalom, ami megakadályoz abban, hogy beszéljünk a problémákról. Ma az érzelmeket kifejezni a szégyennel, gyengeséggel és kiszolgáltatottsággal kapcsolódik össze. Egy olyan társadalomban, amelyben nem az együttérzés és szolidaritás az első, hanem az, hogy az emberek a médiában és körülöttünk bántják egymást, érthető, hogy mi sem akarjuk felvállalni a titkainkat”

– fejti ki Vizin Gabriella.

Ha már nem beszélünk a titkainkról, legalább írjuk le őket

Slepian azt többször is említi, hogy azzal tehetjük a legjobbat, ha előbb vagy utóbb beszélünk valakinek a titkainkról. Viszont amíg nem születik meg bennünk ez az elhatározás, szerinte az is segíthet, ha megtaláljuk a módját annak, hogy legalább magunk előtt felfedjük őket. Például az írással és naplóvezetéssel. Slepian James W. Pennebaker nevét említi, aki azt mondta, ha már nem beszélünk a titkainkról, legalább írjuk le őket. Pennebaker szerint ugyanis nagyobb kárt okozhat az, ha nem beszélünk a titkainkról, mint maga a titok. Az írás mellett Vizin Gabriella szerint az is fontos, hogy találjunk olyasvalakit a környezetünkben, akiben megbízunk és akivel meg tudjuk osztani a titkainkat. Sokaknak pedig az segíthet, ha szakemberhez fordulnak, akiről tudják, hogy nem fogja őket elítélni, illetve a titoktartás miatt biztosan senkinek sem fognak beszélni a legféltettebb titkainkról.

(Frissítés: Michael Slepian könyve 2024-ben magyarul is megjelent A titkok titkos élete címmel, a Park Kiadó gondozásában.)