És egyszer csak nem jött meg többet – három magyar menopauzatörténet

Egy izlandi koreográfus, Lovísa Ósk Gunnarsdóttir néhány éve felhívást tett közzé az interneten. Olyan, a menopauzában érintett civil nőket keresett, akik egy színházi projekt formájában szívesen megosztják az ezzel kapcsolatos, személyes tapasztalataikat. A When the Bleeding Stops (Amikor a vérzés abbamarad) című performansz itthon, magyar szereplőkkel is megvalósul október 17-én és 18-án a Trafóban, az előadás résztvevői közül pedig hárman külön is megosztották velünk a saját menopauzaélményüket.

A Telex ötvenes nőkről szóló sorozatának negyedik részében és az október 18-i menopauza világnap apropóján ők hárman mesélnek: egy ötgyerekes anya, aki a perimenopauzája közepén éppen élete legfelszabadultabb időszakát éli; egy táncos-háziorvos, akinek a termékenység elvesztését volt a legnehezebb feldolgoznia; és egy angoltanár, aki úgy gondolja, a nőiség feltétele nem lehet az, hogy működik-e még valaki petefészke.

A férjem még termékeny, én már nem vagyok az

Juhász Kata táncos, koreográfus, gyakorló háziorvos

Nyolc évig táncoltam szólistaként Frenák Pál társulatában, majd mikor belevágtam a saját társulatalapításba, állapotos lettem, harmincnégy évesen szültem az első, harminchat évesen a második gyerekemet. Közben megalakult a társulatom is, de az új kultúrpolitika egyre kevesebb támogatást adott a függetleneknek, így leporoltam az orvosi diplomámat, két intenzív európai turné között elővettem az orvosi szakkönyveimet, majd elmentem önkéntes orvosnak klinikai gyakorlatokra, és leszakvizsgáztam. Negyvenhét éves voltam, amikor megvettem életem első háziorvosi praxisát.

Nagyjából ekkoriban jelentkeztek nálam a perimenopauzás tünetek is, amik nem voltak drámaiak, inkább a testem formájának változásaira kezdtem felfigyelni, a hasamra felkúszó zsírra, a löttyedtebb karomra, a felhőcskés combomra. Egész életemben táncoltam, mindkét szülés után egy-két hónap alatt formába jöttem, furcsa volt, ahogy jönnek rám a kilók, és nem sikerül leadnom őket, hiába tréningeztem mindennap, ilyesmi korábban sosem volt jellemző.

Ötvenéves korom előtt pár hónappal léptem be a menopauzába. Először egy kis ingadozás jelentkezett a ciklusomban, hamarabb jött meg, később jött meg, aztán rövidült, majd egyszer csak nem jött meg többet. Ekkor már rendszeresek voltak az éjszakai izzadások. Tudtam, hogy ez esetleg nálam is előfordulhat, de más orvosként tudni róla elméletben, és más megtapasztalni, milyen, amikor csuromvizesre izzadod az ágyat éjszakánként. Ez nem az a kánikulai izzadás, amiben nyáron most mindenkinek része volt, hanem egy a semmiből rád törő, hideg veríték. A további tüneteim a furcsa hüvelyi és húgyúti fertőzések voltak. Elmentem egy fürdőbe, vagy elég volt egy idegen helyen a vécé fölé guggolnom, és rögtön összeszedtem valamit. Hiszen az ösztrogénhiánytól megváltozik a hüvelyflóra, amitől könnyebben megtörténik a fertőzés.

Lelkileg is jobban megviselt, mint amire számítottam. Valahogy azt volt kemény megemészteni, hogy terméketlen lettem, nem lehet már gyerekem. A férjem még termékeny, én már nem vagyok az. Ennek a szorongásnak biztosan köze van ahhoz a közeghez is, ami azt üzeni neked, hogy addig vagy nő, amíg gyereket tudsz kihordani. Az öregedést, a láthatatlanná válást a táncos világban különösen kegyetlen megélni. Amikor öt éve beválogattak egy nemzetközi showcase-be, Európa egyik első számú kortárstánc színházának igazgatója magából kikelve kérdezte, hogy én mit keresek ott a negyvenhét évemmel, elveszem a helyet a feltörekvő fiataloktól. Koreográfusként harmincöt éves korod után már nem lehetsz emerging artist és egyre kevesebb a lehetőséged.

Szóval ez a lassú női öregedés-kérdéskör alkotóként is elkezdett érdekelni, a legújabb, Don’t talk című szóló előadásom is arról szól, a nők hogyan küzdenek meg a félelmeikkel, hogy egyszer csak elvesztik a nőiességüket és a szexuális vonzerejüket.

Hogy milyen fizikális tüneteik vannak, és milyen durva érzelmi hullámvasútra kerülnek ebben az időszakban, miközben orvosi szempontból egészségesek.

És hogyan élik meg azt a frusztrációt, amit a társadalmi elvárásoknak való megfelelés okoz, amire aztán a szépségipar technológiáiban keresnek megoldást.

A Don’t talk bemutatóját látta egy férfi ismerősöm, aki azt mesélte, hogy nagyon megrázta őt az előadás, mert tökéletesen megelevenedett előtte a volt felesége változókora. Azt mondta, ha pár évvel korábban látja a szólómat, akkor jobban megértette volna, hogy min ment keresztül a felesége, hogy mit jelent az érzelmi labilitás, amikor egy nő türelmetlenül leszidja a gyerekét, vagy ordibálni kezd a férjével. Szerinte, ha tisztában lett volna azzal, hogy ezt hormonális folyamatok okozzák, talán nem is válnak el.

Ezek a hormonális folyamatok pedig eltarthatnak akár hosszú évekig is, sokszor már egész hamar, akár a gyerekek születése után, vagy később, a perimenopauzában is bekövetkezhetnek. És gyakran előfordul, hogy ekkor rengeteg nő libidója esik a béka segge alá, amit hangulatváltozások, pánikbetegség, depresszió kísérhet, és már a premenopauzában megjelenhetnek fizikális tünetek is, a hajhullás, a száraz, löttyedt bőr, az elhízás, a hőhullámok, a hüvelyszárazság. Erre aztán házasságok mehetnek rá. Pedig a menopauza után körülbelül egy évvel, aki alaposan kivizsgáltatja magát és az orvosa alkalmasnak találja rá, annak nagyon sokat segíthetnek a hormonpótló terápiák, amitől a tünetek enyhülnek vagy elmúlnak. Sőt, sok nő arról számol be, hogy a libidója is megnő, és hogy a szexuális élete konkrétan jobb lesz ezután, mint huszon- vagy harmincéves korában.

De a nők jelentős hányada valószínűleg még csak nem is hallott erről a megoldásról, és rettentően alultájékozott a témában. Ráadásul sokan azt hiszik, hogy ha már nem menstruálnak, nem élnek szexuális életet, nem is kell rendszeresen nőgyógyászati szűrésekre, vagy mammográfiára járniuk. Mintha már nem éreznék nőnek magukat.

Sokszor valakinek a harmincas évei végén, a negyvenes évei legelején elkezdődik érezhetőbben a perimenopauzás folyamat, és halvány gőze nincs, mi történik vele.

Vagy van olyan páciensem, aki hetvenéves, húsz éve van a posztmenopauza időszakában, és még mindig hőhullámoktól szenved.

De itt egy jó példa: amikor a tinédzser lányom általános iskolás volt, meghívtunk nekik egy játékos, ismeretterjesztő előadást a nemi érésről, ahol a kislányok eljátszották a menstruációt. Ezután a lányom nemcsak tudást szerzett az egészről, de traumatikus élmény sem volt már, amikor először megjött neki – nem úgy, mint anno nekem. Azt gondolom, hogy ugyanezt a menopauzával is valahogy így kell tenni, én táncos-koreográfusként és háziorvosként is azt nyomatom, hogy igenis foglalkozzunk ezzel. Amikor a pácienseimmel átbeszéljük ezt a témát, mindig nagyon megköszönik, mert kiderül, hogy eddig senkivel nem tudták megosztani ezeket a problémáikat.

A menopauza azért olyan félelmetes a nőknek, mert ijesztgetik ezzel őket ahelyett, hogy edukálnák

Döbrösi-Varga Judit angoltanár, mindfulness tanár, lifecoach

Már túl voltam az ötvenen, amikor a születésnapomra kaptam egy tetoválást a lányomtól. A három Hold-fázist és a három női korszakot jelképezi: a lányt, az anyát és a bölcs idős nőt. Én valahol a második kettő között tartok az életemben, a posztmenopauza időszakában. A konkrét koromat nem szeretem elárulni, mert azt vettem észre, hogy amint kimondom az évszámot, ez önmagában olyan előítéleteket indít el az emberekben, amikhez nekem általában semmi közöm.

A negyvenes éveimben már kezdett néhány tünetem arra utalni, hogy változáson megy át a testem. Ezek apró, mégis zavaró dolgok voltak, a mérleg váratlanul többet mutatott, bizonyos ételek után égett a gyomrom, száraz lett és néha viszketett a bőröm, aminek egy orvos sem tudta megmondani az okát. Eljutottam a nőgyógyászomig, aki azt mondta, hogy valószínűleg beléptem a perimenopauzába, de ezzel semmi teendőm nincs, ez egy természetes folyamat. Azután ugyanezt mondta ötvenéves korom körül, majd ugyanezt pár évvel utána: semmi teendőm nincs, természetes folyamat. Pedig mostanra pontosan tudom, hogy ez nem egészen igaz:

a menopauzára igenis lehet készülni, sőt megelőzhetők vagy csökkenthetők bizonyos tünetek.

Közben az anyukámat és az anyósomat is kérdeztem, náluk hogyan zajlott ez a folyamat, azt mondták, tulajdonképpen csak úgy túlestek rajta. Az ő generációjuk egyáltalán nem beszélt erről a témáról. A közösségi médiában követek néhány negyvenes-ötvenes éveiben járó női nőgyógyászt, és sokkoló volt, mikor ők is azt mondták, hogy váratlanul érték őket a tünetek, nem gondolták, hogy a menopauza ilyen is lehet, mert az orvosi egyetemen nem kaptak erről mélyrehatóbb oktatást. Akkor hogyan várhatnánk el egy átlagembertől, hogy képben legyen?

Nálam viszonylag szerencsésen zajlott le ez az időszak lelkileg is. Negyven-negyvenöt éves korom körül jött egy kisebb életközepi válság, de akkor már foglalkoztam önismerettel, és ez segített átvészelni ezeket az időket. Miután búcsút intett a menstruációm, nem éreztem olyasmit, hogy elvesztettem volna a nőiségemet. Nem hiszem, hogy egyenlőségjelet kellene tennünk a női minőség és a női termékenység közé; hogy csak akkor nő egy nő, ha működik a petefészke. Nekem is van gyerekem, és az anyaság nagyon fontos és szép része az életemnek, de azt gondolom, hogy számos más téren is kibontakozhat valaki.

Szerintem a menopauza, vagy az ötvenes korhatár elérése azért is olyan félelmetes a nőknek, mert ijesztgetik őket ezzel ahelyett, hogy edukálnák. Általánosságban borzasztóan hamis kép él a köztudatban arról, mi vár a nőkre ezekben az években. Rám is zúdultak a reklámok, amik azt sugallták, hogy ötven fölött tényleg már csak a leépülés meg a pelenka van. Én meg magamra és korombeli nőtársaimra néztem, és azt láttam, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Pedig emlékszem, amikor először megjelent az első májfolt a kezemen, az első éles ránc a homlokon, az első őszhajszál. Nem volt jó érzés. The first cut is the deepest, tartja az angol mondás, mindig az első fáj a legjobban. Azonnal elkezdtem keresni olyan krémet, ami eltakarja a foltokat, idővel mégis elfogadtam, hogy mostantól ez ilyen lesz, hiába teszek meg sok mindent ellene. Nem ítélem el azokat a nőket sem, akik különféle beavatkozásokhoz nyúlnak, ha van rá módjuk és így döntenek: nekik biztosan ez segít elviselni az öregedéssel járó változást. Én is fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk magunkra és tegyünk meg mindent azért, hogy a legjobb formában maradjunk, de nálam ez leginkább az egészség megőrzését jelenti.

Az ötvenes nők láthatatlanságát abban az értelemben én nem érzem problémának, hogy a férfiak nem tekintenek ránk szexuális tárgyként – én kifejezetten örülök annak, hogy nem fütyülnek utánam az utcán.

Sokkal inkább az zavar, ahogyan a munkaerőpiac kezeli az idősebb nőket, akiket gyakran problémás, klimaxos perszónáknak tartanak.

Nem volt könnyű a gyerektől való leválás sem, pedig mire oda értem, már hallottam az üresfészek-szindrómáról, és tudtam, hogy mivel jár majd. Mégis ott ültem sírva a szobájában, amikor egyetemre ment. De sokat tanultam ebből a nehézségből is. A változások – ha tudatosítod magadban, ha nem – stresszel járnak, meditációval viszont nagyon jól lehet a stresszt csökkenteni. Önismerettel egyébként is régóta foglalkozom, öt éve pedig megismerkedtem a mindfulness technikával, ami nagyon sokat segített abban, hogy az elmúlt időszak akadályait viszonylag jól vegyem. Egy ideje azon dolgozom, hogy ezt a tapasztalatot át tudjam adni azoknak a nőknek, akik nyitottak erre.

Azt kellene elérni, hogy a fiatalabb generációk már fel tudjanak készülni és tudatosabban figyelhessenek a biológiai változásokra. A perimenopauza már a harmincas évek végén jelentkezhet, és nagyon fontos, hogy a nők megfelelő életmódot alakítsanak ki, figyeljenek oda jobban a táplálkozásra, és a rendszeres testmozgással készítsék fel a csontjaikat a későbbi csontritkulásra, ami összefügg a menopauzával. Ahogy a posztmenopauzában lévő nők sem mondhatják azt, hogy én már túl vagyok rajta, miért foglalkozzam ilyesmivel. Pont ez az, hogy az életünk végéig nem vagyunk túl rajta, a hormonhiányos állapot egy permanens egészségi kockázatot jelent. De tudatosabb hozzáállással jobb állapotban érheted el az idősebb éveidet. Például jó lenne, ha már biológiaórán a női változókorról tanulnának a középiskolások; a pubertásról biztosan tanultunk, ez ugyanaz, csak a fordítottja.

Sokféleképpen, de valahogyan mindenkinél lezajlik ez a folyamat, senki nem tudja elkerülni. Mármint ha szerencséje van, és egyáltalán megéli – mert lehet ezt innen is nézni. A menopauza után egy nő jó esetben még él harminc évet, az élete harmadát, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen állapotban tölti azokat az éveket. Ez társadalmi kérdés is, mert minél kevesebb a segítségre szoruló idős ember, annál több mindent és mindenkit lehet tehermentesíteni. Ez a másik szempont, ami miatt elkezdtem magammal sokkal aktívabban foglalkozni, hogy később ne jelentsek gondot másoknak, és még sokáig képes legyek jönni-menni, ellátni magam.

A testi érzeteim sokszínűbbek és intenzívebbek lettek, mégpedig pont a perimenopauzám közepén

Poór Titanilla művészetterapeuta

Az én menopauzasztorim nem annyira tipikus, mert nálam a fogamzásgátlással indultak a problémák. Jelenleg négy felnőtt és egy kiskorú gyerekem van, a legnagyobb fiam közel harmincéves, a legkisebb lányom hétéves.

A húszas éveimben négy gyereket szültem, és negyvenkét éves voltam, amikor született még egy ötödik meglepetésbaba. Ezután kísérletezgetni kezdtem a különféle fogamzásgátló módszerekkel. Kipróbáltam több tablettát is, de mindegyik hangulati tüneteket okozott. Az egyik, egyébként modern fogamzásgátlótól kifejezetten menopauzás jellegű tüneteim lettek, éjszaka többször ébredtem arra, hogy lever a víz, és a hangulatomnak is nagyon rosszat tett. Amint leálltam vele, visszaállt a ciklusom is. De más módszerek is kellemetlenségeket okoztak, és amikor keresni kezdtem, hogy a negyven fölötti nők hogyan oldják meg ezt, rátaláltam pár menopauzacsoportra. Mondanom sem kell, ott nem ez volt a nők első számú problémája, viszont jó volt olvasni mindenféle előkerülő tünetekről, amik egyébként néha nálam is előfordulnak.

A mellfájdalom vagy a mellek extra érzékenysége máris rögtön kevésbé ijesztő, ha tudod, hogy másoknál is előfordul.

Művészetterapeutaként is sok negyvenes-ötvenes nővel beszélgettem, amiből az derült ki, hogy nem is feltétlenül a hőhullám a legáltalánosabb – a hüvelyszárazság, a hangulatingadozás és a depresszió talán még gyakoribb probléma. Én jelenleg ott tartok a folyamatban, hogy van, amikor öt hónap a ciklusom, van, amikor három, és van, hogy visszaáll 28 napra. Komolyabb testi tüneteket nem veszek észre egyelőre, de valamilyen fordulópontot mindenképpen érzek. Olyasmit, hogy nagyon szeretném megélni az életet.

A férjemmel az első fiunk után szerettünk volna egy kislányt, de a második és harmadik is fiú lett, aminek titkon mégis örültünk. De ezután azt gondoltuk, megpróbáljuk, negyedikre hátha összejön egy kislány is. Össze is jött. Amikor ők nagyobbak lettek, és én éppen kezdtem élvezni egy kis szabadságot, váratlanul érkezett az ötödik gyerek. De negyvenen túl már nem ugyanazok az energiák mozgattak, mint korábban. Fiatalon még szuperanya akartam lenni, miközben a Kismama magazinon kívül alig voltak elérhető cikkek a gyerekneveléssel kapcsolatban, most pedig ömlenek az információk a kismamacsoportokban, miközben elképesztő a nyomasztás és az elváráshalmaz. Hiába neveltem fel négy gyereket, sokszor én is elbizonytalanodtam, és sehogy nem illettem be az anyukák közegébe.

Az idősebb anyukák óriási boldogságban voltak, hogy végre összejött a baba – de nekem már nagyon máshol voltak a súlypontjaim. Próbáltam megtartani a korábbi aktív életemet is, a picit magamra kötve jártam jógára és táncra, de egyszer csak elfogyott az erőm: a gyerek egyéves korára minden energiatartalékomat feléltem. Amikor azt éreztem, tényleg nem bírom tovább, elmentem egy művészetterapeutához, majd a Covid-lezárásokkal és a lelassulással kinyílt a világ számomra: online hastáncórákra jártam, és én is tartottam terápiás csoportokat. Ez jó hatással volt mindenre, a gyereknevelésre is.

Felfedeztem újra a táncolást, amit régebben is nagyon szerettem, de leálltam vele. Most újrakezdtem, és nem kell nagy dologra gondolni, csak elindítok otthon egy zenei listát, és egyedül táncolok, ameddig bírok. Van, hogy tíz percig, de van, hogy éjszaka, amikor már mindenki elaludt két órán át áramlok a zenével.

Most jutottam el oda, hogy teljesen szabadon és ösztönösen tudok táncolni, erotikusan is.

Ezt soha nem mertem mások előtt kiadni, ahhoz ez a társadalom túlságosan elítélő. Igaz, mostanra védettebb korba kerültem, már nem gondolják a férfiak, hogy biztosan fel akarom őket szedni.

A szexuális életemre korábban sem volt panaszom, elég fiatalon is kezdtem, és nagyon jó megéléseim voltak. A fogamzásgátlás problémája és a teherbe esés kockázata viszont olyan gátakat okozott, ami rendesen bezavart ebbe. Elmentem egy szexológushoz, rögtön tudta, mi a gondom, és az ő támogatásával megszületett bennem a döntés is, hogy belevágok a művi meddővé tétel műtétjébe. Közben megtanultam a szimptotermális módszert is, azaz tudom, mikor van ovulációm – ezek és az állandó önmonitorozás nagyobb érzékenységet hozott, és a szexben is jobban meg tudtam figyelni, mi és hogyan jó nekem. A testi érzeteim sokszínűbbek és intenzívebbek lettek, mégpedig pont a perimenopauzám közepén.

Egy ideje egy idősek otthonában is tartok művészetterápiát, és jó látni, az ő alkotásaikban is milyen szépen jelenik meg az öregedés és az elmúlás: néha spirituális jelleggel, máskor pajkosan. A közelükben lenni segít könnyebben elfogadni azt a természetes folyamatot, ahogyan egy test halad a leépülés felé – a sajátomé is. De ez a test még mindig formás, még mindig csodás dolgokra képes – nem teljesen mindegy, hogy van rajta egy-két ránc?

A When the Bleeding Stops október 17-én és 18-án látható a Trafóban.

A Telexen cikksorozatban foglalkozunk egy méltánytalanul elhanyagolt csoporttal, az ötvenes korosztály nőivel. A sorozat első részében a társadalmi és kapcsolati viszonyaikat vizsgáltuk meg, a következőben a testi és mentális egészségük jellemzőit, köztük a menopauza jelenségét jártuk körül, a harmadikban Gryllus Dorka színésznővel beszélgettünk a témáról.