A gólyatáboroknak a közösségépítésről kellene szólniuk, nem az újoncok megalázásáról

A napokban robbant a hír arról, hogyan is zajlott a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Villamosmérnöki és Informatikai Karának 2024-es bodajki gólyatábora: a résztvevők többek között üvöltöző táborvezetőkről, motozásról és stopperrel mért mosdószünetekről számoltak be. Az Eduline cikke azt írta, a megalázó bánásmód miatt a táborozók közül többen már a tábor vége előtt hazamentek.

Miután a gólyák beszámolója napvilágot látott, az egyetem vezetése a táborok szabályozását felülvizsgáló munkacsoportot szervezett, ami el is kezdte az ügy kivizsgálását. A VIK-es gólyatábor egyébként nemcsak emiatt került be a hírekbe. Ez volt az a tábor, ahova az elsős hallgatók nem vihettek magukkal óvszert, mondván, akkor biztos kevesebb légyottra kerül majd sor.

A táborról hallottakat egy névtelenséget kérő olvasónk is meg tudta erősíteni, aki az ismert sztorik mellett (bőröndcipeltetés, gyógyszerek elkobzása, stopperrel mért zuhanyzás) azt is megosztotta a Telexszel, hogy mit kaptak enni a táborozók.

„Sorban állva meg kellett fognunk az előttünk lévő derekát, majd az ő előtte álló gólya derekát is, és így tovább. Nyilván szorosan egymáshoz kellett simulni és úgy menetelni, ez egy elég túlfűtött jelenet volt. A gyógyszereket valóban elkobozták, valakitől

az asztma inhalátorát szedték el, de szerencsére realizálták, hogy ez hülyeség, ezért napközben végigmentek a táboron, hogy vajon kié lehet”

– fogalmazta meg levelében egy BME-s gólya, aki szerint a résztvevőknek semmi szabadságuk nem volt.

„Nem hagyhattad el a csoportodat, folyamatosan együtt kellett lennünk. A táborban kevés lány volt, akiket nem hagytak békén. Mindig a sor elejére küldték őket, például menetelés közben is, de a padokon is előre ültették őket, hogy képeken az látszódjon, hogy van lány a karon. Egymás mellé sosem állhattak, mert az pazarlás lenne.”

Na de mi volt a menü?

„Annak ellenére, hogy jelentkezéskor ki kellett választani, hogy a táborban mit szeretnél enni, a napközbeni zsíros kenyéren és az esti borsófőzeléken kívül nem kaptunk mást, és csak néhány percet kaptunk arra, hogy megegyük.

Az egész tábor alatt ment a szívatás, és a végén megígértették velünk, hogy nem áruljuk el senkinek, mi történt a táborban, hadd legyen meglepetés a következő generációnak is. Gondolom azért sem akarják, hogy bármi információ kikerüljön a táborról, mert ha mindenki tudná, hogy mennyit szívatnak, egész kevesen fizetnének ki érte 32 ezer forintot.”

A pazarlás szó szerepel egy másik olvasónk beszámolójában is. „Én a 2009-s BME-VIK gólyatáborban voltam gólya, és már akkor is kínos és megalázó volt az egész. Lányként elég durva élmény volt, tíz fiúval aludtunk egy szobában, semmi privát szféránk nem volt, a mosdót sem lehetett bármikor használni és reggel hétkor már ébresztettek minket egy megafonnal.

Ha két lány leült egymás mellé beszélgetni mondjuk az étkezőben, akkor ránk szóltak a szervezők. Azt mondták, pazarlás, amit csinálunk, és üljünk máshova, mivel sokkal több volt a fiú, mint a lány.”

Hasonlókról számolt be lapunknak Ádám is, aki 2012-ben vett részt a BME Gépészmérnöki Karának gólyatáborában. Ádám levelében azt írta, a VIK-es táborhoz képest náluk egy picivel civilizáltabban zajlottak az események, bár hozzáteszi, hogy náluk is alap volt, hogy a felsőbb évesek mindenkivel lekezelő stílusban, üvöltve beszéltek. „Nem sokkal az érkezésünk után kivezényeltek minket a közeli kétsávos főútra. Az egyik sávban felsorakoztattak minket, körülbelül negyvenen voltunk. A tűzforró aszfalton négykézlábra kellett ereszkedni, és az volt a feladat, hogy egy fél sárgadinnyét kell megennünk úgy, hogy a kezünket nem használhattuk. Nem fejenként egyet, hanem az egész társaságra jutott egy darab, amit disznó módjára kellett kizabálni, majd a nyálas dinnyét a fejeddel a szomszédod felé tovább lökni.

A seniorok pedig körülöttünk masíroztak, mint a kiképzőtisztek, kezükben a szexshopból beszerzett ostorokkal, és aki nem követte az utasításokat vagy a keze hozzáért a dinnyéhez, annak odacsaptak egyet.

Mindeközben a főúton mentek az autók, a fejünktől nagyjából 30 centire. Egyik nap megérkezett a dékán is, akkor persze mindenkinek szépen kellett viselkednie. Minden alkoholt el kellett rejteni, és hirtelen a seniorok is rendesek voltak velünk. A dékán csak egy napot volt ott, azt követően tovább folytatódott a kiképzőtábor.”

Utáltam minden percét

A BME-s gólyatáborokban történtek nem egyedi esetek. A neve megváltoztatását kérő Nóri, 2019-ben volt gólya a Budapesti Gazdasági Egyetem (BGE) Külkereskedelmi Karának gólyatáborában. Nóri úgy emlékszik, hogy a táborban sok alkohol fogyott, sokszor kötelezőnek is érezték, hogy sörrel indítsák a napot. „A pontgyűjtő feladatok kétharmada szexuális töltetű volt, ami javarészt mindenki szerint vicces volt, de amikor én ezeken nem akartam részt venni, mert nekem nem fért bele, annak vagy kiközösítés lett vége, vagy rám erőltették az egészet. A csapat buzdított, hogy csak lazuljak el. Az értünk felelős papák-mamák általában egy szót sem szóltak, vagy ők is azt ismételgették, hogy ezt a csapatért tesszük. Az egyik ilyen feladat úgy nézett ki, hogy a férfi táborvezetők vízipisztolyokba tablettás bort töltöttek, majd a lábuk közé fogták őket. A lányoknak sorba kellett térdelni előttük, majd a szánkba spriccelték a bort, és mivel elég egyértelmű mit is akartak imitálni ezzel, én ebben nem szerettem volna részt venni.”

Ezután több lány és néhány fiú aktívan bullyingolni kezdte Nórit. Azt mondták, miatta bukik meg a csapat a pontgyűjtő versenyen, és csak essen túl rajta, nem kell komolyan venni ezt az egészet.

„Ugyan kést nem fogtak a nyakamhoz, de 19 évesen még nem tudtam igazán kiállni magamért, úgyhogy végül letérdeltem. Utáltam minden percét. Utolsóként kerültem sorra, és átjárt a megalázottság érzése, amikor nem is a számba, hanem az arcom közepébe lőtte a srác a tablettás bort.

Az még ráadás, hogy kifejezetten csípte a szemem a bor, és nagyon rosszul lettem tőle. Senkit nem érdekelt, hogy ott szenvedek, csak ujjongtak, hogy meglett a plusz pont.”

Az álnéven megszólaló Lenke a tájépítészeti szakra kezdett el járni a Szent István Egyetemen (SZIE) a 2010-es évek közepén. Az első félév előtt ő is szívesen jelentkezett a gólyatáborba, azt hitte, hogy normális keretek között fognak csapatépítő feladatokat játszani. Hát nem így lett. „Az elején csapatokra osztottak minket, és a tábor végéig versenyben voltunk, az a csoport nyert, akinek több pontja lett. Plusz pontot lehetett szerezni például azért, ha valaki a dinnyehéjba ürített, amit meg is csinált valaki, amíg mi hátat fordítottunk neki. Én végignyaltam egy meztelen csigát, olyan gusztustalanul nyálkás lett tőle a szám, hogy másnap reggel hánytam az ízétől. Arra emlékszem, hogy nagyon fárasztó volt végig. Este kellett megcsinálni a feladatokat, reggel pedig keltettek minket, mert

délelőttönként a szarvasi arborétumban kellett ingyen dolgoznunk, például metsző ollóval facsemetéket irtani. Én az utolsó előtti este jöttem haza, annyira kimerültem, hogy már hallucináltam.

Akkor rendeztek egyébként egy ivós játékot, aminek az volt a neve, hogy jó szomszéd. A lényege annyi volt, hogy kaptunk pár deci bort egy pohárba, amit körbe kellett adni, és mindenki azt tehetett bele, amit csak akart. Például borsot vagy paprikát, majd odanyújtani a mellette lévőnek, hogy igyon belőle.”

Moslékot a gólyák nyakába

Gusztustalan ivós feladatokat elvégeztetni az újoncokkal (sajnos) szinte „alap” egy gólyatáborban, de az már egy egészen más szint, amikor moslékkal öntik le a friss egyetemistákat. Egy anonimitást kérő olvasónk évekkel ezelőtt egy jogi kar által szervezett táborban járt, aminek a szervezői „gondoskodtak arról, hogy a táborozóknak se szabadidejük, se józan pillanatuk ne legyen”. „Az utolsó este próbáltak jól leitatni minket, körbe kellett adni egy piás üveget és meghúzni. Tehát ismét kb. 10 ember nyálával kevert valamit ittál.

A földön egy nagy kiterített fekete fólia volt, arra kellett egymás mögé leülni és az előtted ülő szemét befogni. Majd az előző három nap reggeli-ebéd-vacsora maradékát ránk öntötték.

Volt, aki olyan részeg volt, hogy felkiáltott, és üvöltve mesélte, hogy ő megevett egy húsdarabot, abból a moslékból, ami az arcáról folyt le. Mindezt a dékán és egy csomó más egyetemi tanár végignézte, mégsem tettek semmit. Ezután mindenki próbálta a moslékot lemosni magáról, de ahogy várható volt, eldugultak a zuhanyozók lefolyói. A moslékkal és tusfürdővel átitatott gusztustalanság a folyosón hömpölygött, és a szobákba is befolyt.”

Bár ennyi rémes sztori után (talán) nehéz elhinni, de nem mindenkinek volt szörnyű a gólyatábor. Brigi 2019-ben volt a BGE egyik gólyatáborában, ahol sok emberrel kötött barátságot, és egészen az egyetem végéig tartották egymással a kapcsolatot. „Az egyetem előtt sokat bántottak a súlyom miatt, az ebből fakadó szorongást a gólyatáborba is magammal vittem. Azonban már az első nap, amikor nem mertem bemenni a medencébe, akkor egy lány odajött hozzám és kérdezte mi a baj. Elmeséltem neki, mi is bánt valójában, mire azt válaszolta, hogy ne törődjek vele,

csak érezzem jól magam, és onnantól kezdve sokkal felszabadultabb voltam. Buliztam, éltem, és sok fiúval is megismerkedtem.

Az egyik sráccal össze is jöttünk a táborban, és utána még fél évig jártunk. Nagyon sok élménnyel lettem gazdagabb, nekem nagyon sokat adott hozzá ez az élmény az egyetemi éveimhez.”

Igazából a gólyatáboroknak lényegében erről kellene szólnia, nem? Önfeledten, civilizált emberek módjára szórakozni és megismertetni a frissen felvett hallgatókat az egyetemi élettel. Valami azonban durván félresiklott, a feladatoknak, játékoknak a közösségépítésről kellene szólniuk, nem pedig a megalázásról. De mégis, miért van ez így? És miért mennek bele a fiatalok abszurd és eszement kihívásokba? Erről kérdeztük Vizin Gabriella klinikai szakpszichológust és kognitív viselkedésterapeutát, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Klinikai Pszichológia és Addiktológiai Tanszékének docensét.

A szervezők is voltak egyszer gólyák, ők is ezt élték át

Vizin Gabriella szerint a gólyatábor tekinthető egyfajta beavatási szertatásnak is, aminek keretében a gólyák megismerkednek az egyetemi közeggel, ami számukra még egy új terep. „Nem tudják még, mit is jelent ez pontosan, ahogy nem tudják azt sem, milyen nehézségeik lesznek, és hogyan tudnak azokkal megküzdeni.

A fiataloknak, akik most kezdik a felnőtt életüket, szükségük van az ilyesfajta rituálékra, a befogadásra a közösségbe, de ennek nem megalázó vagy bántalmazó formában kellene megtörténnie.

Normál esetben a táborokban adaptív megküzdési módszereket kellene bemutatni a gólyáknak. Például azt, hogy ha nem sikerül a vizsgája, akkor forduljon a társaihoz, tudjon kire támaszkodni, ehelyett most egyes helyeken csak azt láthatják, hogy az alkohol, a meggondolatlan és túlzott szexualitás a gyógyír mindenre.”

Azonban igazán jó kapcsolatokat nem tudunk kialakítani, ha az az első közös élmény, hogy együtt élünk át megalázó próbatételeket. Vizin Gabriella szerint a megszégyenülés nem kovácsolja össze az embereket, sőt inkább taszítja. „Biztos vagyok abban, hogy sokkal erőteljesebb kapcsolódási igény fogalmazódik meg az emberekben, ha közösen kell megoldaniuk egy feladatot vagy problémát. Én azt gondolom, hogy

a közös megszégyenülés inkább titkokat szül, nem segíti a kapcsolódásokat, hanem inkább csorbítja azokat.”

A szakember hozzáteszi, hogy a szervezők azért is térhetnek vissza ugyanazokhoz a megalázó feladatokhoz és néhol abszurd fegyelmezési módszerekhez, mert ők is ezt élték át. Van egy kialakult normarendszer, aminek része a megszégyenítés és a diszkrimináció, ami szervezőbrigádról szervezőbrigádra öröklődik. Ezért is fordulhat elő az, hogy a 2024-es BME-s gólyatábor résztvevői hasonlókról számoltak be, mint azok, akik 15 évvel ezelőtt kezdték el az egyetemet.

A megszégyenülés lesz az első élménye az egyetemről

A partvonalról könnyű azt mondani, hogy a táborokban 18 éves, felnőtt emberek vesznek részt, akiknek jogukban áll nemet mondani, akár távozni is. Igen ám, de mind tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű, részben a konformitás kérdése miatt. „Ha a gólyák azt látják, hogy a táborban van egy normarendszer, legyen az akármilyen, akkor megpróbálnak ahhoz alkalmazkodni.

Az emberek többsége, 70 százaléka így működik, megpróbálunk idomulni a csoport működéséhez”

– magyarázza Vizin Gabriella.

Nem egyszerű ellenállni a csoportnyomásnak és a FOMO érzésének, és mindemellett azt sem akarjuk megkockáztatni, hogy végül kiközösítenek minket. Ezért inkább igent mondunk olyasmire is, amit valójában nem akarunk. „Akkor kezdünk el szégyenkezni, amikor azt érezzük, hogy nem tudunk bizonyos normákhoz kapcsolódni és kilógunk a sorból. A szégyennel együtt járhat az a fájdalmas érzés, ami a szociális kirekesztettségből, vagy az attól való félelemből fakad. A diákok egy teljesen új helyzetbe, új közegbe kerülnek bele, aminek nem ismerik a szabályait. A gólyák ott szembesülnek ezekkel a feladatokkal elsőként, ahogy a megalázással is, amitől gyakorlatilag lefagyhatnak, így reagálni sem tudnak. Ezenfelül a megszégyenülés miatt sokan maguk ellen is fordulhatnak. Önmagukat kezdik el marcangolni, kritizálni azért, mert ők nem képesek arra, amire a többiek, csak ők akadtak ki egy játékon, míg mindenki más láthatóan jól bírja. Ez pont elég ahhoz, hogy hagyja belesodródni magát egy megalázó szituációba, hiszen két választása van. Vagy megszégyenül, mert megcsinálja a feladatot, vagy megszégyenül és kirekesztődik, mert nem, és ez lesz az első élménye az egyetemről” – teszi hozzá a klinikai szakpszichológus.

Szintén muszáj említést tenni az alá- és fölérendeltségről, ami kialakulhat a szervezők és gólyák között. „Itt az úgynevezett in-group és out-group jelenségről van szó. Az in-group foglalja magába a már jártas, felsőbb éves hallgatókat, míg az out-grouphoz a most érkezett hallgatók tartoznak. Ez előidézhet egy hierarchikus viszonyt a két tábor között, ami által a tapasztaltabb diákok alsóbbrendűnek tekintik a gólyákat. Ide kapcsolható a Zimbardo-féle börtönkísérlet is, amiben önkéntesek vettek részt, akiket véletlenszerűen börtönőrökre és rabokra osztottak. A kísérletet nem sokkal az indulása után fel kellett függeszteni, mert a börtönőrök visszaéltek a hatalmukkal, és bántalmazták, megalázták a kiszolgáltatott és tehetetlen rabokat. Pedig erre nem kaptak utasítást vagy instrukciókat, csupán a rájuk ruházott szerep miatt viselkedtek így” – fejti ki Vizin Gabriella.

Ha kell, akkor ismételd el 25-ször, hogy: nem.

Sokszor lehetetlennek tűnik nemet mondani, pláne elsőként, főleg egy új közegben, mondjuk, a gólyatáborban. „Ha kell, 25-ször el kell ismételni, hogy miért nem, kifejteni és megosztani az érzéseinket az adott helyzettel kapcsolatban. Bántani valakit semmiképp sem elfogadható, még ha az illető környezete nem is bántásként értékeli a szituációt. Ha valaki ilyen helyzetbe kerül, és úgy érzi, hogy számára ez egy nehéz tapasztalat, akkor nyugodtan kérje akár pszichológus vagy pszichoterapeuta segítségét” – mondja a szakértő.