Leteszteltük az ország jelenleg leghíresebb büféjét, az Operaház Feszty Bárját

„Na, mehetünk megint büfézni”

– mondta a második felvonás végén a mögöttem ülő nő a férjének, előtte meg azon viccelődtek, hogy akik a szünet után elmentek, biztosan csak a büfé miatt jöttek, hogy ezzel is támogassák az Operaházat.

Pár napja derült ki, hogy Ókovács Szilveszter főigazgató arra adott utasítást, hogy a Carmina Burana öt éve futó produkciójába mostantól egy félórás szünetet iktassanak be, mégpedig azért, hogy a büfé bevételeiből is az Operaház forrásait növeljék. A közvélemény zúgolódására reagálva Ókovács először több tiszteletet kért Carl Orffnak, majd néhány operai találós kérdést intézett a kommentelőkhöz és az újságírókhoz, „akiket még sosem látott a nézőtéren”.

Szóval kedden 34 700 forintért jegyet váltottunk Pjotr Iljics Csajkovszkij Pikk dáma című, orosz nyelven előadott operájára, ami azért is volt jó választás, mert a háromfelvonásos darab során három alkalommal is letesztelhettük az épület jelenleg legtöbb figyelmet kapó részét: a büfét. Csajkovszkij zenéje helyett tehát ezúttal a gasztroélményekre fókuszáltunk.

A teszthelyszínem végig az első emeleti, tényleg pompás Feszty Bár volt, ezen kívül még a harmadikon és a földszinten is található az épületben egy-egy kisebb büféegység. Még az előadás kezdete előtt gyorsan beugrottam a bárba, ami négy-öt lézengő nézőtől eltekintve ekkor teljesen üres volt. Rendeltem egy ásványvizet, a 0,33-as üvegért 1300 forintot kért az udvarias büfés fiú.

Az első szünetben viszont teljesen megtelt a Feszty Bár hatalmas terme, így a nyolc-tízperces sorban állás közben végre rendesebben is szemügyre vehettem a kínálatot. Az italsor elég impozáns: Moët & Chandonok és Sauskák jégen hűtve, Rémy Martin, Hendrick's és Opera gin. Az ételkínálat ezzel szemben lehangolóan szerény: a pultokon semmi más nem volt, mint néhány szendvics és perec.

Egy Camembert-es fantázianéven futó szendvicset választottam, ami a maga műfajában kifejezetten kellemes volt: friss péksütemény, a közepén meghúzódó kevés áfonyadzsemmel és pár szem dióval, és a camembert-en kívül még kétféle sajttal. Az erősen nemzetközi közönség alapitala, a pezsgő helyett pedig inkább egy pohár Sauska rozét rendeltem. A két tételért mindössze 4000 forintot fizettem, ami az ásványvizes kör után egészen barátinak tűnt.

A félórás szünet viszont csak elsőre tűnhet hosszúnak, a büfé és a női mosdó előtti sorállások miatt így sem maradt idő az operai vacsorám elfogyasztására, ezért

a szendvicsem felét elegánsan beleszalvétáztam a ridikülömbe.

A második szünetben aztán harmadjára is visszamentem a büfébe. Ekkorra már látványosan megcsappantak a vendégek, nagyjából negyedannyian voltak, mint az előző szünetben. Ennél is különösebb volt, hogy velük együtt elfogytak az ételek is, szendvicsből egy darab sem maradt, perecből is csak egy-kettő. Azt csak ezután vettem észre, hogy a pult mögött méterekkel pár süteményes hűtő is állt, és valószínűleg nem lehettem ezzel egyedül, mert szinte még tele voltak islerekkel és linzerekkel, mangó mousse-okkal és opera szeletekkel, 1500-2000 forintos darabáron.

A színházi büfék évtizedekig a pogácsa-mignon-Unicum vonalon mozogtak, de a gasztroforradalom őket is elérte, és egy ideje a legtöbb helyen minőségibb borokat és pezsgőket, és a puncsos mázon túli, bonyolultabb süteményeket is kínálnak. Ókovács Szilveszter maga is azt mondta, hogy az operaélményhez a kulturált büfészolgáltatás is hozzátartozik, ezért is érthetetlen, hogy a mangó mousse és a sajtos szendvics között húzódó ívbe

miért nem visznek kicsivel több fantáziát?

A Magyar Állami Operaház büféjét jelenleg az Operaház üzemelteti, miután a Zsidai Csoporttal a tavaly előtt véget ért felújítás után szerződést bontott az intézmény. Zsidaiék 2015 óta vitték az Opera Cafét és a ház büféit, majd miután a 2030-ig szóló, közbeszerzésen elnyert szerződést Ókovácsék felbontották, a cég perre vitte az ügyet, a peren kívül pedig 100 milliós tartozást követelnek. (A bíróság első fokon egyébként az Operának adott igazat.)

Az előadás közben történt egyébként egy váratlan intermezzo is: az első felvonás közepén, éppen egy lírai női ária kezdetén egy nézőnek éles hangon megszólalt a telefonja, mire a karmester leintette a zenekart, az énekesek is megálltak, és az egész Operaház arra várt, hogy az idős hölgy megtalálja végre a megfelelő gombot a mobilján. Ez a közel fél perc bármilyen kényszer-büfészünetnél kínosabb volt.