Válás gyerekszemmel – ki segít a gyerekeknek és ki segít a szülőknek?

A statisztika alapján minden második családban elválnak a szülők. Így nehezen képzelhető el, hogy egy gyerek ne találkozna a válással, akár csak úgy, hogy az osztálytársa szülei váltak el, vagy éppen a legjobb barátjának költözött el az anyukája. A témával sokat foglalkozik a szakirodalom, a sajtóban is megjelenik a válás a celebvilág hírei között. Többek között ezért sem lehet eleget beszélni róla, hiszen a szakcikkek nem feltétlenül érnek el minden olvasót, míg egy szaftos váláson lehet csámcsogni, miközben a gyerekekre alig gondolunk. Ha eszünkbe jutnak is, leginkább sajnálni tudjuk őket – de a sajnálattal egyetlen gyerek sem megy semmire.

Ebben a cikkben a gyerek szempontjával foglalkozunk, amely oly sokszor elsikkad a folyamatban, még akkor is, ha a szülők igyekeznek mindent megtenni a gyerek kiegyensúlyozottsága érdekében. Gyermekpszichológusként a tapasztalatom azonban az, hogy nagyon gyakran nem tudnak.

Mitől gyerekközpontú egy válás?

Leginkább attól, hogy a felek képesek a gyerek érdekeit, a gyerek jogait szem előtt tartani végig a folyamat során. De ez rettentő nehéz, és a háttérben rejlő okok is nagyon összetettek.

Gyurkó Szilvia Rám is gondoljatok – A gyerekközpontú válás lépései és Bogár Zsuzsa Válásterápia – Hogyan segítsünk önmagunknak és gyermekeinknek válás előtt, közben és után című könyvei megkerülhetetlenek ebben a témában. Igazán hasznos olvasmányok, útmutatók a családoknak és a környezetüknek, és a témával foglalkozó szakembereknek is. Számos gyakorlati példát felsorakoztatnak, amelyek segíthetnek a szülőknek (is) végiggondolni, mire számíthatnak és milyen megoldások jöhetnek szóba.

Egy gyerek szempontjából mindenekelőtt az érzelmi biztonság megteremtése a fontos, hogy azt érezhesse: elfogadják és szeretik őt, hogy a világ, amely körülveszi, kiszámítható, és mind fizikai, mind pszichológiai értelemben biztonságos. Ehhez azonban szükséges a szülő saját érzelmi biztonsága.

Hogyan érkeznek meg a szülők ebbe a folyamatba?

Gyerekpszichológusként régóta dolgozom olyan családokkal, ahol a szülők fontolgatják a válást, vagy már el is váltak, és szeretnék a gyereket támogatni a krízisben. Ilyenkor általában azzal keresnek meg, hogy elhoznák a gyereket, mert ők éppen válnak, és nem szeretnék, hogy a gyerek „sérüljön”. Az is gyakori, hogy már – akár évekkel korábban – elváltak, de a gyerek még mindig bepisil, rágja a körmét, nem barátkozik vagy éppen agresszív a társaival.

A szülő tehát a legjobbat akarja a gyerekének – ez nem is lehet kérdés, főleg a szakemberek oldaláról nem. Minden alkalmat fontosnak tartok megragadni, hogy elmondjam: a szülő tényleg a gyereke első számú szakértője. Nélküle nem tudunk sem a gyerekkel dolgozni, sem a családnak hatékonyan segíteni (kivéve persze, ha a segítségnyújtás fókusza éppen a szülő elveszítése, hiányának feldolgozása stb.). Ha tehát nem tekintjük partnernek és kompetensnek a szülőt, nem leszünk sem a gyerekterápia során, sem egy mediációs folyamatban hatékonyak.

A válás egy krízis, amely magában rejti a továbblépés, a fejlődés lehetőségét, de nem akkor, amikor éppen csak elkezdődött, vagy amikor a rendszer által megtiport szülő igyekszik segítséget kérni.

A szülők eleve úgy érkeznek meg, hogy tele vannak sérelemmel, érzelmileg rendkívül meg vannak terhelve. Nem tudták ugyanis megoldani a konfliktusukat, ebben külső, idegen szereplőkhöz fordulnak (ügyvédek, bíró), azaz kudarcélménnyel terhelve, bántva és bántalmazva kerülnek egy olyan helyzetbe, ahol minden szereplő azt várja tőlük, hogy működjenek együtt, kommunikáljanak nagyon asszertíven, legyenek megértők és elfogadók, támogassák érzelmileg a gyereküket, azaz csinálják nagyon jól. Mindezt tegyék a gyerekük érdekében.

Nem azt szeretném mondani, hogy ez egy helytelen elvárás és hamis üzenet, csupán azt szeretném megmutatni, hogy

az az ember nem tud kellően támogató lenni, akit nem támogatnak, az a szülő nem tud odafigyelni, akire nem figyelnek oda.

Mi szakemberként meg tudjuk mindezt adni, ha értjük és ismerjük a válás lélektanát.

Az autonómia kérdése az öngyilkossági krízisekben című előadásában Bérdi Márk klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta pontosan és szépen megfogalmazta, hogy egy krízisben lévő embernek akkor tudunk segíteni, ha közel megyünk hozzá, ha osztozunk a szenvedésében. Ezt egy válási folyamatban is ugyanúgy látjuk, megtapasztaljuk minden egyes beszélgetésben.

Ha szakemberként kiveszem a részem, ha képes vagyok osztozni a szenvedésében, akkor én is sérülékennyé válok ugyan, de pont azáltal enyhítem az ő szenvedését, hogy megtapasztalhatja mindezt. Hogy az érzéseit kibírom, hogy érzelmileg nem bevonódom, hanem megtartom őt. Mindez pedig hozzásegíti a felépüléshez, közvetve az együttműködéshez és az ügy sikeres lezárásához.

Ahelyett tehát, hogy elvárunk, diktálunk, előírunk, álljunk meg egy kicsit, és gondoljuk végig: a hozzánk forduló milyen érzelmi állapotban van, hogyan került oda, merre tart és mi mindebben a mi szerepünk.

Ha a szülő megérti a döntést, a gyerek is könnyebben fogadja el

Benne lenni – sok esetben hosszú évekig – egy konfliktusokkal terhelt folyamatban, rendkívül megterhelő érzelmileg. Bármennyire is „egészséges” a személyisége egy szülőnek, legyen bár birtokában a leghatékonyabb megküzdési stratégiáknak, nagyon nehéz talpon maradnia, a család számára az érzelmi biztonságot megteremtenie, és kellő empátiával támogatnia a gyerekét, gyerekeit.

Itt most nem szeretnék a rendszer buktatóira kitérni, mert arra szeretnék fókuszálni, amire van, és kell is, hogy legyen befolyásunk. Nekünk, szakembereknek kell olyan légkört teremtenünk, amelyben az érintett család biztonságban érzi magát, legyen az a bírósági tárgyalóterem, az ügyvédi iroda, vagy éppen a pszichológus rendelője. Így érhető el, hogy a folyamat időben behatárolt legyen (például ne húzódjon évekig a bírósági per, mert az semmi jóval nem kecsegtet), hogy a felek hatékonyabban tudjanak együttműködni, hogy a gyerekek érdekei és jogai az eljárás közben (is) végig előtérben maradjanak és érvényesüljenek.

Mert nem a kimenetel számít – a gyerek szempontjából semmiképp –, hiszen a szülők már döntöttek. Ha ugyanis a kezdetektől figyelembe vettük a gyerek szempontjait, akkor a megoldás, az egyezség illeszkedni fog őhozzá.

A végkimenetel helyett az számít, hogy a szolgáltatással legyen elégedett a szülő, mert akkor könnyebben fogja érteni és elfogadni, miért az a döntés született. Ha ő megérti a döntést, akkor a gyerek is könnyebben fogadja, rugalmasságánál fogva hatékonyabban tud majd alkalmazkodni, és megtalálja azt a biztonságot, amire olyan nagy szüksége van.

A gyerekeket nem önmagában a válás ténye viseli meg. Az egy veszteség az életében, egy akcidentális krízis (ahogy Erik H. Erikson megfogalmazta), amely egy váratlan, hirtelen bekövetkező életesemény kapcsán jelentkezik, de kellő támogatással meg tud vele küzdeni. Az odavezető út is nagyon szorongató lehet, az azt követő időszak pedig kifejezetten szorongást kelthet, ha a bizonytalanság fokozódik, ha a viták, veszekedések nem szűnnek, csak fokozódnak. Tovább ront a helyzeten, ha a lojalitáskonfliktussal terhelt időszakban még a gyereket kérik számon, hogy miért használja ki a helyzetet és manipulálja a szüleit, ahol csak tudja.

Mi lehet a megoldás?

Egyetlen ügyvédtől, bírótól, mediátortól nem várom el, hogy „pszichológus” legyen. Elkerülhetetlennek tartom azonban, hogy azoknak a szakembereknek, akik a válásnál a családdal, a gyerekkel találkoznak, legyen pszichológiai tudásuk – legyen szó akár bíróról, ügyvédről, mediátorról, szociális munkásról, rendőrről. Nekik is ismerniük kell a krízis lélektanát, a gyász folyamatát, a családdinamikai történések jelentését és jelentőségét, valamint az ügyben érintett gyerekek életkori és fejlődéslélektani sajátosságait. Mert nem lehet úgy emberekkel dolgozni, nekik segíteni, ha nem értjük, miért működnek úgy, ahogy, mit jelent és milyen viselkedésre ösztönzi őket egy sajátos érzelmi állapot.

Ehhez hasonlóan a pszichológusoknak is szükségük van jogi ismeretekre, el kell tudniuk igazodni a gyermekvédelmi rendszer működésében vagy éppen a rendőrségi eljárásokban. Egymástól is nagyon sokat tudunk tanulni, ezért is tartom kiemelten fontosnak a szakmaterületek összefogását és együttműködését. A jogász, a mediációs szakember, a pszichológus, a szociális munkás is mind a gyermek érdekeit igyekszik szem előtt tartani, az ő jogait szeretné érvényesíteni. Aki kiszolgáltatott, amellett szakemberként (is) kötelességünk kiállni.

Fontosnak tartom továbbá annak a prevenciós szemléletnek a szem előtt tartását, amelynek következményeként egy család, a gyerek már sokkal korábban segítséget kaphat, hogy ne kelljen ezzel a tárgyalási menet kellős közepéig, vagy egy tragédiáig várni. Ha észrevesszük a figyelmeztető jeleket, ha a rendszernek van válasza nemcsak a krízisre, de a hatékony konfliktuskezelésre is, akkor elkerülhető lenne az, hogy a gyerekek olyannyira megterhelődjenek egy válási folyamatban, mint amivel a terápiás munka során nap mint nap találkozunk. Amit aztán életük végéig cipelni fognak.