Anyák vagyunk, és bulizni akarunk

Négy év után tönkrement egy házasság. Ez önmagában nem hír. Ahogy az sem, hogy egy fiatal nő időnként szórakozik a barátaival. De mi van akkor, ha a fiatal nő történetesen anya is? Akkor sem – lenne az, ha az internet erre fogékony fele nem ugrott volna rá a témára vérben forgó szemekkel. De ugrott.

Ebben a cikkben gyerekpszichológus és gyakorló anyák segítségével magyarázzuk el, hogy miért fontos, hogy néha az anyák is szórakozzanak.

Sophie Turner „rossz anya”

Teljesen felesleges belemenni egy celebválás kapcsán abba, hogy kinek van igaza, és kinek nincs, főleg, ha egy olyan celebpárról van szó, akik már a kapcsolatuk kezdete – és főleg a gyerekeik születése óta – visszavonultan élték a hétköznapjaikat, és a válásukat is csak egyetlen, szűkszavú nyilatkozattal jelentették be. Azért az elmúlt években elejtett megjegyzéseik alapján annyi nagyjából felvázolható, hogy:

• Sophie Turnernek vannak barátai, akik fiatalok és gyerektelenek, és akikkel néha találkozik, de a színésznő már a gyerekeik megszületése előtt is szeretett inkább otthon üldögélni.
• Joe Jonas saját bevallása szerint is szeret bulizni, ráadásul egész életében fellépésről fellépésre járt, ezért nagy váltást jelentett az életvitelében, amikor megszületett a kislánya.
• Mindketten elmondták sokszor sok helyen, hogy imádják a gyerekeiket, imádnak velük időt tölteni, és imádnak együtt otthon lenni.
• Turner egyenesen úgy fogalmazott az Elle magazinnak 2022-ben, számára most arról szól az élet, hogy „felnevelje a következő generációt”.

A színésznő 2020-ban nem nagyon vállalt munkát, az elmúlt két évben viszont szép lassan visszatért a képernyőre, feltűnt például The Staircase (Az utolsó lépcsőfok) című minisorozatban (a forgatás idejére a férje és az akkor egyéves kislánya is Atlantába költözött, hogy együtt lehessenek), volt pár szinkronszerepe, május óta pedig a Joan című sorozatot forgatja Nagy Britanniában. Joe Jonas a testvéreivel közösen alapított Jonas Brothers-szel kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de 2021-ben és 2022-ben is turnézott, 2023-ban pedig világ körüli turnét is hirdettek, jelenleg az Egyesült Államokban koncerteznek. A TMZ információi szerint a bíróságra beadott dokumentumban Jonas azt írta, a kislányaik az elmúlt hónapokat nagyrészt vele töltötték az Egyesült Államokban. A válás okairól egy – „a párt közelről ismerő” – forrás a lapnak azt mondta, a nagyon különböző életstílusuk okozta közöttük a feszültséget. „Sophie szeret bulizni, Joe szeret otthon maradni” – fogalmazott a névtelen jóbarát, és ez elég is volt az internet népének, hogy levonja a következtetést:

Sophie „rossz anya”, aki hátrahagyva a gyerekeit a tengerentúlon dolgozik és szórakozik, Joe pedig „jó apa”, aki úgy gondoskodik egyedül a két kislányukról, hogy közben a turnén is helyt kell állnia.

A történet ennél nyilván jóval összetettebb. Hogy mi az igazság, talán sose fog kiderülni, a pletykagépezet viszont már beindult, pár napja a Page Six hozott le képeket Turnerről, ahogy egy birminghami bárban felesezik (állítólag a három hónapos forgatás végét ünnepelték a stábtagokkal), azzal a kommentárral, hogy a színésznő most pótolja be, amit eddig elszalasztott: a tinédzser éveit ugyanis végigdolgozta a Trónok Harca Sansa Starkjaként, aztán fiatalon férjhez ment és gyerekeket vállalt.

És most szórakozik kicsit, miközben a gyerekei biztonságban vannak otthon az apjukkal. De akkor hol itt a bibi?

Ott, hogy fordított esetben, például ha Joe Jonas turnézna Európában és érezné jól magát a barátaival, valószínűleg senki nem mondaná rá azt, hogy „rossz apa”, és senki nem dicsérné agyon Sophie Turnert csak azért, mert egyedül gondoskodik a gyerekeiről, miközben a férje dolgozik. Ahogy azért sem járna neki a pacsi, ha úgy gondoskodna egyedül a két gyerekről, hogy közben maga is dolgozik.

Anya nem csak anya

Közhely, hogy miután gyereket vállalt, a társadalom a mai napig hajlamos kizárólag anyaként tekinteni a nőre. Ezért fogadják sokan ma is felvont szemöldökkel, ha egy anya a gyereke megszületése után nem sokkal újra munkába áll, de akár azt is, ha szórakozni is elmegy néha. Sőt, 2023-ban még az is sokaknál kiveri a biztosítékot, ha egy anya csinosan öltözik fel. Nem kell messzire menni, augusztus közepén a magyar nyelvű internet egy része azon hőbörgött, hogy Rúzsa Magdi ebben a szettben nem úgy nézett ki, mint egy „rendes, háromgyerekes anyuka”.

De miért vagyunk annyira elfoglalva azzal, hogy egy nő megfeleljen a „tökéletes anya” képének? És miért nyomasztják az anyák saját magukat is azzal, hogy megfeleljenek neki? Pedig tudjuk – ez is közhely – tökéletes anya nincs. Csak elég jó.

Miközben mindent megteszünk, hogy a gyerekünkről a legjobb tudásunk szerint gondoskodjunk, néha nem árt emlékeztetni magunkat – és a környezetünket – , hogy nemcsak a gyerekeinknek, de nekünk, anyáknak is vannak szükségleteink. Amiket már csak azért sem árt néha kielégíteni – mondja Peer Krisztina gyerekpszichológus –, hogy

„elégedettebbek és kiegyensúlyozottabbak legyünk, és a töltekezést követően könnyebben tudjunk ráhangolódni nemcsak a gyerekünkre, de a hétköznapok nehézségeire is”.

A szükségletek persze nincsenek kőbe vésve. Vannak, akik jól elvannak külön töltött idő nélkül és vannak, akiknek kifejezett igényük, hogy a család, kisgyerek mellett a barátokkal is szórakozzanak.

Amikor valakinek gyereke születik, értelemszerűen megváltozik az addigi élete. De hogy milyen irányba és milyen mértékben, azt a család közösen alakítja ki. Vannak családok, ahol a gyerek érdekei kerülnek előtérbe, a szülők szükségletei pedig a háttérbe szorulnak. Van, ahol éppen fordítva történik: minden marad a régiben, a szülők élik az életüket, amihez a gyerek alkalmazkodik. És van egy harmadik út, amikor mind a gyerek, mind a szülők szükségletei teret kapnak és ezt – többé-kevésbé – megfelelően képesek is összehangolni – magyarázza a szakember.

„Úgy beszélünk erről, mintha egyrészt ördögtől való dolog lenne, ha egy kisgyerekes
szülő szórakozni szeretne, másrészt, mintha elképesztő erőfeszítés lenne megoldani azt a néhány órát, amíg az egyik szülő távol van.

A legtöbb családban, illetve a hagyományos családmodell esetében ez leginkább az anyákat sújtja, hiszen legfőképp tőlük várjuk el, hogy jó anya módjára ne távolodjanak el a kisbabájuk mellől” – mondja Peer.

A kulcs, mint mindig, a kommunikáció. Ha egy anya (vagy apa) szeretne a barátaival találkozni, annak az első lépése az, hogy erről beszél a párjával, és kölcsönösen, egymást támogatva kitalálják, hogyan valósítható ez meg.

„Fontos, hogy már a kapcsolat kezdetekor beszélgessünk arról, hogyan képzeljük el az együttélést, a közös jövőt, ki mit szeretne megvalósítani és milyen igényei, szükségletei vannak. Amikor gyereket vállalunk, ezt a beszélgetést akkor is folytatnunk kell. A másiknak tudnia kell, mikor érezzük magunkat komfortosan, mi okoz nekünk örömöt, mitől borulunk ki, és mit szeretnénk csinálni a szabadidőnkben. Lehetnek eltérő igényeink, amiknek az összehangolása néha lemondással és áldozattal jár. Ami fontos, hogy mindkét fél elfogadja és értse is a másik – egyébként teljesen jogos – igényeit”.

Megyek, mert szükségem van rá

Soha nem éreztem úgy, hogy azért, mert gyereket vállaltam, bármiről lemaradnék, de azt is tudtam, hogy évekig otthon ülni se fogok tudni. Dolgoztam a kislányom mellett egészen kiskorától kezdve, és amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy ne szoruljon rám minden étkezésnél, nélküle is elkezdtem kitenni a lábam a házból. Hogy miért? Mert szükségem volt arra, hogy felöltözzek valamibe, ami nincs tele ételmaradékkal, találkozzak a barátaimmal, és pár óráig jól érezzem magam anélkül, hogy Boribonra, fazékba száradt tejbegrízre és falra kent festékpacákra gondolnék. Mielőtt valaki azt mondaná, rendes anyák nem gondolkodnak így, hadd idézzem Novák Katalin korábbi családügyi miniszter, jelenlegi köztársasági elnök 2010-es blogbejegyzését:

„Kezdem unni a legózást, az Annapeti-mesélést, a közös főzést, takarítást, hólapátolást”.

Nemcsak én és a köztársagái elnök gondolunk néha a gyereknevelésen túl másra is. „Vágyom a kulturális programokra, a barátaim társaságára, kell, hogy kiszabaduljak a hétköznapi mókuskerékből, kellenek a szociális ingerek, hogy feltöltődjek. Mielőtt a gyerekeim megszülettek, akkor is része volt ez az életemnek. Vannak programok, amikre szívesen viszem őket is, de kell az is, hogy ne mindig csak körülöttük járjanak a gondolataim” – magyarázza Eszter.

„Családalapítás előtt sokat buliztam és viszonylag későn szültem, ezért a két gyerek mellett egy csomó ideig nem volt semmi hiányérzetem amiatt, hogy nem járok bulikba. Aztán idővel lett. Mondjuk, amikor ismét nyugodt szívvel pörögtem volna ki, megérkezett a Covid, így még másfél évvel meghosszabbodott ez az időszak, és azt már nagyon-nagyon rosszul éltem meg” – idézi fel Anna.

Ők is, hozzám hasonlóan, alapos tervezés után vághatnak bele a szabadidős programokba. „Csak úgy tudunk elmenni bulizni, hogy vagy a férjem megy el és akkor én maradok otthon, vagy fordítva. Ha nagy ritkán van olyan mulatság, ahol mindketten ott szeretnénk lenni, akkor egyszer egyikünk megy haza kb. este 10-re, máskor a másik. A bébiszitter ugyanis általában csak addig tud maradni” – magyarázza Anna.

„Apám minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy ki vigyázott a gyerekekre, amíg én itt-ott-amott voltam. Mondom, hogy a férjem. Apám pedig minden egyes alkalommal elcsodálkozik ezen, de nem tesz semmilyen megjegyzést. Szerintem csak csodálkozik, mert a '80-as években ez a jelenség teljesen életidegen lett volna” – teszi hozzá.

Eszterék is váltásban járnak szórakozni, és mi is. Itthon a családi falinaptárban szigorúan vezetjük, ki, mikor, hova szeretne elmenni. Az teljesen változó, hogy milyen rendszerességgel tudunk kimozdulni. Előfordul, hogy minden hétre jut egy program, aztán „két hónapig nem jön ki úgy a lépés”. Arra pedig, hogy úgy jöjjön ki a lépés, hogy apa és anya kettesben jusson el valahova, akár fél évet is várhatunk.

Mennék, de nem merek

Oké, a szülőknek szüksége van rá, de mi van a gyerekkel?

„A szülőtől való időszakos elválás az élet szerves része és a fejlődés velejárója, egy bizonyos kor után pedig egyenesen szükséges”

– magyarázza a szakember. Ennek ellenére egy anyában sok minden miatt kialakulhat az az érzés, hogy nem mehet el otthonról. Az egyik a gyerek jóléte iránt érzett felelősségérzet. „A hagyományos családmodellben gondolkodás és így a pszichológia is sokáig az anyák mindenek feletti szerepét hangsúlyozta. Ha a gyerek rosszul érzi magát, hiányt él át, azért kizárólag az anyát tesszük felelőssé, akik pedig kellő bűntudattal magukra is veszik ennek összes terhét” – mondja Peer Krisztina.

Azért, hogy enyhítsék a saját bűntudatukat, és a gyerek diszkomfort érzetét, az anyák hajlamosak háttérbe szorítani a saját a szükségleteiket. Ez oda vezethet, hogy a gyerekek nem tanulnak meg megküzdeni azokkal a kellemetlen, szorongató helyzetekkel, amit például az anya hiánya kivált belőlük. „Pedig ha képesek vagyunk őket beleengedni ezekbe a helyzetekbe, akkor lehetőségük lesz saját megküzdési stratégiákat kifejleszteni, amelyeket aztán az élet más területein később kamatoztatni tudnak”.

Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban azt is, hogy nem kizárólag az anya felelős a gyerek szükségleteinek kielégítéséről (a szoptatási időszakban ez korlátozottan érvényes, de erre is vannak megoldások). Azt mondani, hogy az anya „bulizós” életvitele káros lenne a gyerekre nézve, vagy veszélyeztetné a fejlődését, akkor lenne releváns, ha ez kimerítené az érzelmi vagy fizikai elhanyagolást (például nem tudja ellátni, nem tud érzelmileg ráhangolódni, nem tudja őt érzelmileg tartalmazni). Ebben azonban mindkét szülő egyaránt felelős: az oda vezető úton, a felismerésben és a megoldás keresésében egyaránt.

A gyerekpszichológus szerint fontos, hogy a párunk mellett a gyerek felé is egyértelműen tudjuk kommunikálni az igényeinket.

„Nem kell magyarázkodnunk, nem érdemes belemennünk olyan játszmákba, amiket gyerekek is kezdeményezhetnek (”hiányozni fogsz„, ”ne menj el„, ”mikor jössz haza„ stb.), hiszen azzal egyrészt fenntartjuk azt a szemléletet, hogy ez kiváltság, ez nekünk nem jár, másrészt minél hosszabban nyugtatgatjuk a gyereket, annál inkább fokozzuk a szorongását.

Ha röviden, érthetően elmondjuk neki, hogy anya most elmegy a barátaival találkozni, és haza fog jönni, de akkor te már aludni fogsz, de majd reggel találkozunk és iszunk egy forró kakaót, akkor azzal abban segítünk neki, hogy könnyebben tudjon elválni, hamarabb megnyugodjon és megszokja, hogy anya időnként elmegy, akár este is, és ezzel nincsen semmi baj. Azonban ha hosszan magyarázkodunk és nyugtatgatjuk, azzal éppen azt kommunikáljuk felé, hogy nehezen hagyjuk ott, mert nem érezzük őt biztonságban – akár a másik szülővel, akár a nagyszülővel”.

Ez lehet a másik ok az otthonmaradásra: ha az anya úgy érzi, egyedül ő kompetens a gyerekkel kapcsolatos teendőkben. Ha ez az érzés a viselkedésében is megjelenik, az előbb-utóbb mindenképpen megmutatkozik a családi dinamikában is, és végül arra az eredményre vezethet, hogy valóban ő lesz az egyetlen szülő, akit a gyerek ellátásának felelőssége terhelni fog.

Az, hogy egy anya nem tartja (elég) kompetensnek az apát, akár egészen jelentéktelennek tűnő gesztusokban is megmutatkozhat:

„Ha az anya egy jól irányzott mozdulattal húzza fel a cipzárt a gyerek pulcsiján, amikor odaér a játszótérre – ahova az apa vitte le a gyereket és ő is öltöztette fel korábban –, azzal egyrészt kifejezi, hogy az apa nem jól látta el a feladatát, ugyanakkor korrigálja is azt, amit a gyerek éppúgy detektál, ahogyan az apa. Az apa az ezekhez hasonló helyzetekből azt fogja megtanulni, hogy hiába igyekszik, nem jó, ami csinál, így egy idő után nem is fogja ellátni a gyereket, vagy folyton telefonál a távollévő anyának, hogy melyik nadrágot adja rá, vagy hogy mit adjon neki enni ebédre. Nem fogja magát kompetensnek érezni, és ennek az anya és a kapcsolatuk eshet áldozatul. A gyerek pedig megtanulja, hogy az a jó, amit az anya csinál, ez
pedig az apával való kapcsolatában tükröződik majd” – magyarázza Peer Krisztina.

Mennék, de vele

A közös szórakozásba is különböző okokból vághat bele a szülő.

Nem mindegy, hogy a szórakozás közös időtöltésként van definiálva, vagy csak az anya szeretne szórakozni, de vinnie kell magával a gyerekét is, mert nincs más választása – magyarázza Peer.

„A legtöbb anyukánál egyszer eljön az a pillanat, amikor pici gyerek mellett is azt érzi, hogy kiszabadulna a mókuskerékből és elmenne szórakozni, de még nem érzi magát készen arra, hogy otthagyja a gyerekét órákra. Ilyenkor dönthet úgy, hogy elviszi magával”. A szakember szerint ilyen esetben az is előfordulhat, hogy az anya annyira vágyik már a szociális kapcsolódásra más felnőttekkel, hogy a baba gondozásával járó diszkomfort érzetet felülírja az az érzés, amit a barátok jelentenek neki. És semmi baj nincs azzal, ha – keretek között ugyan, de – a saját szükségletei átmenetileg előtérbe kerülnek, az ő mentális állapota ugyanis hatással lesz a gyerekével való kapcsolatára. Ráadásul bármikor dönthet úgy, hogy ez mégsem az, amire vágyik, haza megy és legközelebb más utat választ a kikapcsolódásra.

Amennyiben a gyerekkel közös kikapcsolódást, bulizást tervezünk, akkor fontos, hogy olyan programot válasszunk, ami számára is élvezetes (persze lehet kicsit feszegetni a határait), hogy ő is motivált legyen a részvételben. „Az, hogy hova, milyen életkorban, az leginkább attól függ, a szülő hogyan látja saját gyerekét. Ő ismeri a legjobban, ő fogja tudni, mit szeret és mit bír”.

Peer Krisztina szerint a közös szórakozás esetében „az intenzitáson és a töménységen van a hangsúly: nem kell kétnaponta hangos koncertre járni, de semmi baj nincs azzal, ha időnként együtt veszünk részt kulturális és szórakoztató programokon”.

„Sőt, ez a fajta minőségi időtöltés is egy minta a gyerek számára, hogy később ő is bátran belevesse magát a társas együttlétnek ebbe a formájába”.

Ilyenkor természetesen mérlegelnie kell, hogy mit bír a gyerek. „A hangos program valóban lehet megterhelő az idegrendszer számára, ezért (is) látunk fülhallgatóban gyerekeket koncerten. Biztosan van olyan szórakozási lehetőség, ami nem ingerli túl a gyereket, de a szülő és a gyerek is egyaránt élvezi. Ki kell próbálni helyzeteket, hogy megtudjuk, kinek mi okoz örömet, miben érzi jól magát. Mert lehet, hogy a tömeg, vagy a hangzavar valamelyest megterheli, de a szülőn tükröződő felszabadult boldogság majd kompenzálja azt” – tanácsolja a szakember.

Egy kisbabával bizonyos értelemben könnyebb dolga van a szülőnek, mint egy totyogó kisgyerekkel, aki már szeretné aktívan felfedezni a környezetét. És más a helyzet az ovissal, kisiskolással, kiskamasszal és serdülővel, mert mindegyiküknél más-más szempontokat kell mérlegelni a közös szórakozásnál és másra kell odafigyelni.

Serdülőkkel kifejezetten izgalmas lehet a közös szórakozás. „Egyrészt azért, mert a szülő kicsit újraélheti ezáltal a saját kamaszkorát, másrészt azért, mert megélheti azt, amit egy kisebb gyerekkel még nem: közös az érdeklődés, egyenrangú, partneri a viszony, amiben mindketten más arcukat mutathatják meg és a másik új arcát ismerik meg. A közös élmény pedig pozitívan hat majd a kapcsolatukra, ami egy kamasz esetében elengedhetetlen”.

Egyszeregy

Akár néhány órára, akár napokra megy el az anya, fontos, hogy az elválást gondos, a másik szülő és a gyerek igényeit figyelembe vevő tervezés előzze meg. Mérlegeljük, hogy

• sosem csak az anya döntése egy-egy ilyen történet, mert a családi dinamika miatt fontos, hogy viszonylagos egyensúly legyen, és egyik fél se érezze azt, hogy neki valami nagyon nem fér bele;
• mennyi idős a gyerek és mire van szüksége (szoptatás, életkori sajátosságok);
• mi komfortos az anyának és mi komfortos az apának (ne csak az anya érezze, hogy ott tudja hagyni a gyerekét napokra, de az apa is érezze, hogy képes ellátni, ami ideális esetben azért nem kérdés, mert kezdetektől megosztják a gyerekkel kapcsolatos teendőket);
• a környezet mennyire támogató;
• „mindent vissza lehet csinálni”, tehát könnyedén haza tudunk-e menni, ha úgy érezzük, mégsem megy az elválás;
• egy gyerektől azt várjuk el, amire életkorilag képes: azaz ha egy ötéves zokog, hogy „anya ne menj el”, akkor jusson eszünkbe, hogy ennyi idősen már
  képes kibírni a távollétét, azaz ha csak a sírás miatt nem megyünk el, éppen a szorongást fokozzuk.