Moshatjuk a pelenkát, ha akarjuk, de közben dőljünk hátra és fogadjuk el: csak elég jó anyák vagyunk

Őszinte leszek: amikor megszületett a kislányom, nem sokat gondolkodtam azon, milyen pelenkát használjak. Minden egyes nap hálát adtam az eldobható pelenka feltalálójának (igen, utánanéztem: Marion Donovan), miközben kíváncsisággal vegyes csodálattal figyeltem a barátnőimet, akik szinte kivétel nélkül fáradhatatlanul vakarták, áztatták, mosták, teregették a mosható pelenkákat. Aztán beütött a bűntudat: hogy lehet, hogy ők képesek időt és energiát nem kímélve mosizni, miközben én az eldobható pelenkára szórom a pénzt, ráadásul a bolygót is kinyírom? Tényleg jobb lenne a gyerekemnek, ha nem érné műanyag a bőrét?

Tényleg hamarabb lenne szobatiszta? Tényleg nem teszek eleget anyaként a világvége elkerüléséért? Tényleg csak magamat áltatom azzal, hogy „nekem erre nem lenne időm”?

Mint kiderült, nem vagyok egyedül az érzéssel: amikor elkezdtem írni ezt a cikket, körbekérdeztem az ismerős anyukák körében, ki miért használ, vagy nem használ mosipelust. Azok, akik nem használnak, szinte mind így kezdték a választ: „Tudom, ciki, de…”, „Bűntudatom van, de…”, „Tudom, mosiznom kellett volna, de…”

De miért?

Az egész valahol ott kezdődik, hogy nem tudjuk elfogadni: senki nem tökéletes anya.

Figyu, szerintem

Az újdonsült anyákat tanáccsal elhalmozni hasznos – gondolja szinte mindenki, aki valaha interakcióba került újdonsült anyával. Akkor is, ha kéri, akkor is, ha nem, a saját tapasztalatainkat megosztani jó érzés – és ezzel nincs is semmi gond. Fontos azonban a tanácsadóknak is a szemük előtt tartani: minden baba, minden anya és minden apa más, és ami nekünk bevált, nem biztos, hogy nekik is be fog, sőt az is előfordulhat, hogy a jó szándékú tanács pont visszafelé sül el, és csak az anya önbizalomhiányát növeli.

„Amikor a környezetünkben valaki babát vár, akkor az bemozgatja a saját várandóssággal kapcsolatos élményeinket, és ennek az érzelmi telítettsége annyira képes elvakítani bennünket, hogy már csak magunkat látjuk, és meséljük a saját történetünket vég nélkül. Mert emlékezni jó, és magunkról beszélni is jó. Még akkor is, ha sokkal inkább a másikra kellene figyelnünk. Ha másoknak tanácsot adhatunk, attól magunkat is okosabbnak érezzük. Egyfajta önigazolás ez, a kevésbé működő elméleteinket legalizáljuk ezáltal. Azt érezzük, hogy mi már mindezen keresztülmentünk, pontosan tudjuk, mit érez és mit gondol a másik. A másik helyett önmagunkra figyelünk” – mondja Peer Krisztina gyermekpszichológus.

De mégis mit tegyünk, ha tanácsok kéretlenül is érkeznek? Röviden: őszintén mondjuk meg, ha úgy érezzük, nincs rá szükségünk. „Az intim szféránkat mi magunk alakítjuk azzal, ahogyan viselkedünk, amit mondunk. A terhesség pedig az az időszak, hogy a határ, amit megalkottunk, különösen fontossá válik.

Éppen ezért nagyon kell figyelnünk arra, hogy mások felé is kommunikáljuk, hol vannak a határaink – különösen, ha mások azt nem érzékelik. Ugyanis a várandósság alatt az intim szféra fogalma újraértékelődik, mert már nem csak én számítok, de a születendő gyerekem is” – magyarázza a szakember.

De mit tegyünk, ha úgy érezzük, mindenkinek, minden ajánlásnak meg kell felelnünk, és nem mondhatunk nemet rájuk? Ez már eggyel bonyolultabb kérdés, a megfelelési kényszer ugyanis nem az első gyerek megszületésekor alakul ki, és aki úgy érzi, hogy meg akar felelni a védőnőnek, orvosnak, nagyszülőknek, barátoknak, annak valószínűleg máskor is volt már hasonló érzése – mondja Peer. „A felismerés mindig az első lépés, és ha tudunk erről beszélni a párunkkal, a környezetünkkel, az sokat segíthet, hogy elinduljunk a megoldás felé.” A mindennapi mantra pedig ez lehet: „Mindig a szülő ismeri a legjobban a saját gyerekét, ezért elsősorban ő az, aki tudja, mi a jó neki.”

Elég jó anya

A terhesség minden rózsaszín felhős csodája ellenére fizikailag és lelkileg is rendkívül megterhelő kilenc hónap. Nem csak azzal a gondolattal és érzéssel kell megbirkóznunk, hogy növekszik bennünk valaki, akit aztán meg is kell szülnünk, valahogy az előttünk álló tizennyolc évre (de leginkább az első tizenkét hónapra) is fel kell készülnünk. Ilyenkor fordul a leendő anya bárkihez, akit ér, bármilyen apró, használható információmorzsáért: nagymamához, barátnőhöz, tanfolyamokhoz, oktatóvideókhoz, baba-mama blogokhoz, jó szándékú ismeretlenekhez a buszon – hogy aztán rövid időn belül totálisan elvesszen az egymásnak teljesen ellentmondó tanácsok tengerében.

„Hogyan kell a babákat mellre tenni, meddig és milyen gyakorisággal érdemes szoptatni, mit szabad enni szoptatás alatt, hogyan érdemes altatni, mikor és mivel kezdjen hozzátáplálni, hordozzon vagy babakocsiban tologasson, vegye-e fel, ha sír, vagy ezzel elkényezteti. Egyszóval olyan mennyiségű információ és szabály zúdul az anyákra ebben az érzelmileg is megterhelő időszakban, hogy képtelenség benne eligazodni. Mindez pedig nem a megnyugtatás felé mutat, sokkal inkább lesz már a kezdés is szorongató. Persze a praktikus tudás is csökkentheti a szorongást, de ha az nem párosul a kompetencia érzésével, akkor nagyon nehéz dolguk lesz az anyáknak. És a tapasztalatom az, hogy erre a legkevésbé figyelünk oda” – mondja Peer Krisztina.

„Pedig ami ilyenkor a legfontosabb hogy az anya és az apa is érezze, hogy ők azok, akik képesek gondozni a csecsemőt, és ők fogják tudni, mi a jó neki”

– magyarázza a szakember.

„És lehet, hogy ez az érzés nem az első pillanatban érkezik meg, de ha jól segítünk, ha okosan támogatunk, ha keveset oktatunk, akkor idővel megtanulja egymást anya és baba. Miért is kéne tudnia egy újdonsült anyának, hogy mi az oka annak, amiért sír az egyhetes babája? Mégis azt sulykoljuk beléjük, hogy egy anya felismeri a csecsemő sírását és képes beazonosítani a szükségletét, pusztán azért, mert ő az anyja. Ez iszonyú megterhelő és szorongató. Szerintem rettentő fontos lenne kipukkasztani azt a rózsaszín buborékot, ami a várandóságot és a gyermekágyas időszakot körülveszi, és beengedni azokat az infókat, hogy néha nagyon nehéz lesz, néha szomorúság lesz és kétségbeesés, sikertelenség és düh, miközben persze a gyerekszületés csoda a javából, de tele van kihívásokkal. Aminek lehet, hogy éppen csak megfelelünk, és ahogy Donald Winnicott brit pszichoanalitikus mondta,

csak »elég jó anyák« leszünk. És az pont elegendő.”

A gyerekek nagyon érzékenyek, a legkisebbek is rezonálnak és letapogatják azt, hogyan érzi magát a szülő. Ha a szülő szorong és bizonytalan, akkor a gyerek nem fogja biztonságban érezni magát – hangsúlyozza a szakember.

„Nem gondolom, hogy teljesen el lehet kerülni a bűntudatot, mert a társadalmi nyomás tesz róla, hogy ránk telepedjen, de ha elég tudatosak vagyunk és a terhesség alatt erre is felkészülünk, talán fogunk tudni vele bánni – folytatja Peer Kriszta. – És akkor már nem fog számítani, hogy hordozunk vagy babakocsizunk, hogy szoptatunk vagy tápszerezünk, hogy mosipelenkázunk vagy bölcsizünk.

El kell hinnünk önmagunkról, hogy nem leszünk tökéletesek, fogunk hibázni, leszünk helyzetekben bizonytalanok, de nem ezen fog múlni a babánk boldogulása. Ha biztonságban érzi magát és szeretetben nő fel, akkor már nagyon sokat tettünk az egészséges fejlődéséért.”

Aha, oké, de valaki mondja meg, mosizzak, vagy ne

Persze valahogy mégis kell tájékozódni, és aztán a döntést is meg kell hozni. Az elmúlt években hihetetlen népszerűségre szert tevő mosható pelenka témájában nem kell információhiánytól tartanunk: a Google keresője több mint 18 ezer találatot dob ki arra, hogy mosipelus. Bőven van tehát miből válogatni, ha az ember arra kíváncsi, mi az a mosipelus, és hogyan kell használni. De a YouTube is csordultig van oktatóvideókkal. Ha viszont „első kézből” akarunk tájékozódni: irány a Facebook.

Amikor a Facebook keresőjébe beírtam, hogy mosipelus, legalább 20 csoportot, és ennél is több oldalt dobott fel (de nem csak a kimondottan mosipelusos, gyakorlatilag minden baba-mama csoportban lehet bejegyzéseket olvasni a témában). Ezek többségében olyan (városok, kerületek szerint szerveződő) anyaközösségek, amelynek tagjai csereberélnek, használt termékeket hirdetnek, és tanácsokat adnak egymásnak – ez alapvetően remek dolog: itt bárki bármilyen kérdést feltehet, tanácsot kérhet, és ami a legfontosabb, egy támogató közösség tagja lehet.

A csoportok, oldalak, és jótanácsok tengerében azonban könnyű elveszni. Kérdésemre több anya is arról számolt be, amikor eldöntötték, hogy belevágnak a mosható pelenkázásba, hamar belezavarodtak a rengeteg eltérő ajánlásba. Egy apuka foglalta össze a legvelősebben az anyukacsoportokban uralkodó közhangulatot:

„Olyan, mint amikor egy autós csoportba beírod, hogy milyen olajat tegyél a kocsidba. Hirtelen mindenki a világ legjobb autószerelője lesz.”

Valóban hasonló lehet a benyomásuk az egyszeri csoportlátogatóknak, ha pedig valaki arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy „milyen mosipelust vegyek”, tíz eltérő választ kap, könnyű feladni.

Pedig egyáltalán nem megoldhatatlan feladat, csupán fel kell készülni (anyagilag és lelkileg is) arra, hogy az első hetek/hónapok kísérletezéssel telnek majd.

Akik ezt vállalják, általában abból a megfontolásból teszik, hogy az eldobható pelenkával rengeteg, nagyon hosszú idő alatt lebomló hulladék keletkezik.

A Zöldövezet Társulás honlapja szerint egy gyerek születésétől a szobatisztaságig (2,5-3 év) kb. 1,5-2 tonna veszélyes hulladékot termel az egyszer használatos, eldobható pelenkákkal. Ezek aztán vegyes hulladékba dobva lerakóba, vagy szemétégetőbe kerülnek, a lebomlási idejüket 500 évre saccolják.

A másik megfontolás, hogy az eldobható pelenka egészségtelen, a műanyag alatt elszaporodhatnak a kórokozók, a kisfiúkra pedig különösen káros, és akár a termékenységüket is negatív irányba befolyásolhatja – ez egy 2000-ben publikált tanulmányon alapul, ami már a megjelenésekor nagy vitát kavart, mert kevés alany vizsgálata alapján vonták le a következtetéseket, ráadásul ténylegesen nem bizonyították, hogy a műanyag pelenkák viselése babakorban befolyásolná a termékenységet felnőttkorban (az uralkodó tudományos álláspont szerint nem). Ennek ellenére ez a nézet makacsul tartja magát.

A harmadik érv mellette a gazdaságosság. Mosható pelenkával valóban sokat lehet spórolni – hiszen elég egyszer megvenni, utána pedig csak az áram- és vízfogyasztást terheli a használata, minimálisan (ha nem szárítógéppel szárítjuk). A mosipelus mellett szokták érvként felhozni azt is, hogy hamarabb szobatiszta lesz a baba (mert jobban megérzi, ha bepisilt, és hamarabb megtanulja jelezni). Ez viszont nem bizonyított, ráadásul a pelenka anyaga mellett nagyon sok múlik a napirenden, a hozzátáplálás ütemezésén és módján, és persze azon is, hogy ki mikor kezdi el tudatosan bilire szoktatni a gyerekét. Ha valaki mosipelusozik, és mellette arra is figyelmet fordít, hogy minél korábban észrevegye a baba jelzéseit, és bilire tegye, valóban sokat lehet spórolni.

A kezdőcsomag viszont nem olcsó mulatság, több tízezres tétel lehet (még akkor is, ha használtan szerezzük be), ráadásul könnyű elcsábulni a tízezerre rugó dizájner-pelenkakülsők láttán is. Hiába éri meg tehát hosszú távon, egy újszülött érkezésekor, amikor annyi mindent kell beszerezni a kiságytól kezdve a babakocsin át a babaruhákig, rengeteg család pénztárcájába ha akarnák se férne bele egy kezdő mosipakk. Marad tehát az eldobható.

Ami még a mosi ellen szólhat: a praktikum. A mosható pelenkával ugyanis sok munka van, áztatni, alaposan tisztítani és szárítani kell, ami sok szülő számára egyszerűen túl sok teendő egy baba mellett. Ráadásul nagyon sok mindentől függ, hogy ki tudja vállalni: hány gyerek van otthon, kinek van ideje foglalkozni vele (csak az anya feladata, vagy az apa, esetleg a nagyszülők is beszállnak), nyár van-e (amikor magától megszárad gyorsan) vagy tél (amikor nem), bölcsis-e a baba, vagy nem, dolgozik-e az anya a csecsemő mellett, vagy nem.

Ezek mind olyan kérdések, amelyekre a legjobb választ mi magunk adhatjuk meg. Mielőtt tehát belevetnénk magunkat a tanácstengerbe, érdemes feltennünk magunknak a kérdéseket: Mire van pénzünk? Mire van időnk? Mire van energiánk? Miért vagyunk hajlandók áldozatot hozni?

És ami a legfontosabb: mihez van kedvünk? Ha ugyanis csak a környezetszennyezés miatt érzett bűntudatunk ösztökél minket arra, hogy mosizzunk, miközben csendben beleőrülünk a pelenkaáztató lavór kerülgetésébe, azzal csak magunknak – és a babánknak – ártunk. Ha viszont nem érezzük túl nagy tehernek, és örömmel vágunk bele, mindenki nyer: mi is, a baba is, a bolygó is.

A lényeg: fogadjuk el, hogy bárhogy döntünk is, nem leszünk tökéletes anyák. Ami egyáltalán nem baj.

Mosipelus? Igen! Nem!

Egyedül érzi magát a véleményével/érzéseivel/dilemmáival? Íme, egy rakás anya (és pár apa) pró-kontra véleménye a témában a társaságnak:

• Nekem alapból azért tetszett meg, mert tök természetes, igazából 50-60 éve van csak műanyag pelus. Ami szó szerint műanyag, és nekem vesszőparipám az egészség védelme is, úgyhogy kizártnak tartottam, hogy eldobhatót használjunk. Nemcsak a környezet védelme miatt, persze az is iszonyatosan fontos volt, de főleg a baba bőre miatt, ráadásul az én kisfiam extra érzékeny bőrű.
• A férjem először ellenezte, de van olyan meggyőző erőm, hogy aztán nemcsak egyetértett vele, de szívesen használta is. A másodiknál azért már megjegyezte, hogy lehet, nem környezetbarát az eldobható, de jóval kényelmesebb – és ez nagyon igaz, a második gyerekkel sokkal többször előkerül nálunk is. Ha betegek vagyunk, vagy csak elfáradok, váltunk, de amint lehet, visszatérünk a mosira.
• Persze, hiszen ki ne szeretné vakargatni a szart ahelyett, hogy egyszerűen kidobná a kukába.
• Nekem is az volt a fő szempont hogy egyszer kell megvenni és nem kell eldobni. Én sokat kaptam ajándékba, párat vettem használtan. Szívtam is vele, hogy mindig kiáztak, de nem zavart annyira. A gyors bilizésre szokás is egy szempont volt.
• Az én sztorim elég egyszerű: nyáron mosipelusoztunk.
• Bennem már 15 éve is az volt, hogy inkább kevesebbet termeljek, ezért nekem nem volt kérdés a mosi. Mert még akkor is, ha csak x darab gyereket szolgál ki, ha egymás mellé tesszük a 3-4 év alatt elhasznált pelusokat, az x gyerek eldobható pelusa meg az x gyerek mosipelusa… a különbség óriási. Másrészt én úgy gondolkodtam, hogy ez a vállalás együtt jár a gyerekvállalással, és így könnyebb volt elfogadnom. Azaz minden szaros pelust ennek tudatában mostam, erre gondoltam: hogy ez ezzel jár. És így mostam a fürdőben, kézzel a kakát.
• Ha megvan a kis rendszer (pisis pelus ide, kakis oda, külső amoda) akkor egyáltalán nem macera, hanem egy rutin, amit megszokhat az ember. Így a szagokat is el lehet kerülni, vagy legalábbis csökkenteni.
• Az első gyereknél amint észbe kaptam a gyermekágy után, mosiztunk. A férjem is segített… vagyis kénytelen volt… A kakiszagot a fürdőben, mondjuk, nem szerette. A második gyereknél már azért nem volt annyi erőm, szóval nála részleges mosi volt, azaz csak az első évében voltam rá képes. Szóval erre már nem volt erőm, sajna, meg dolgozni is visszamentem.
• Sok anyukát jó érzéssel tölt el, hogy a gyerekéért és annak jövőjéért teszi. Ezt hallottam mástól és ezt gondoltam én is. Meg gondoltam még arra is, hogy a régiek is így csináltak, akkor nekem is menni fog. Ez is erőt adott, mert nekem azért sokszor elment tőle a kedvem.
• Az első kislányommal tudatosan készültem, hogy mosizni fogok – környezettudatossági szempont miatt. 3 hónapos korától szántam rá magam, 1 évig nyomtuk. Nagyon macerás volt, sajnos én gyenge vagyok, és nem bírtam. Anyaként annyi mindent kell megélni, első gyereknél meg főleg. Ha nincs segítség, csak a párod, szerintem mazochizmus egy kicsit. És akinek nem, minden tiszteletem! Mérlegelni kell, ki mit bír. Nekem 1 év elég volt. A második gyereknél csak ránéztem a doboznyi mosipelusra, sóhajtottam egyet, és elküldtem a férjem eldobhatósért. Összeszorítottam a fogam, de meg tudok birkózni ezzel az érzéssel. Szóval inkább főzök, és táplálok egészségesen, takarítok, vagy olvasok, netán megiszom a kávém, mint hogy áztassak, gyűjtögessek, előmossak, mossak, szárítsak, raktározzak, és szentségeljek, mert megint átázott.
• Bevallom, vessetek meg, mi maradtunk az eldobhatónál. A kislányomnál kipróbáltuk egyszer, de nem jött be, egy óra után le kellett már cserélni és átázott, és én dolgoztam már mellette. A kisfiunknál kitartóbban próbálkoztunk a mosival, de két gyerek és a túlélés mellett egyszerűen túl macerás volt, emiatt a férjem is mondta, hogy ezt ő nem vállalja. Szóval mi nem erőltettük, egyszerűen kényelemből maradtunk az eldobhatónál. Tudom hogy csomó szemét meg műanyag, ezért nem is szeretem, de most ez van. Mi másban próbálunk kicsinyíteni az ökolábnyomunkon. Bárcsak mást tudtam volna írni, és ódákat zengeni a mosiról… néha azért érzem a shaminget.
• Azt sem tudtam, merre vagyok arccal, amikor megszületett a kislányom. Esténként háromszor keltem a fosból kiszedni, utolsó vágyaim közt volt hogy bármit áztassak, mossak vagy löttyintsek. A túlélésre játszottam. Azzal takarózom, hogy a mosás 90 fokon sokkal rosszabb a földnek, illetve Kína ipara egyetlen nap alatt kiteszi az összes valaha elhasznált es jövőben elhasználódó eldobós pelenkát.
• Részletesen kifejtettem a klímaszorongás miatt érzett lelkifurdalásomat, de amikor felvetettem gyermekeim apjának a mosipelus ötletét a harmadik gyermekünket várva, ezt a választ kaptam, idézem: no way, baszd meg!
• Utálom, mind a nevét, mind az intézményét. Egy nagy, kollektív összeesküvés részének gondolom, ami valamiért minden ponton meg akarja nehezíteni a mai szülőséget, amely már önmagában is elég nehéz. Ugyanabba a kategóriába tartozik, ahová a vegyél kizárólag biozöldséget, csak kézzel passzírozott bébipapit adj neki, már ha egyáltalán mered nem anyatejjel táplálni valaha, mert ugye hároméves koráig kéne félóránként szoptatnod, soha ne aludj, egy percet sem, mert szüksége van rád minden pillanatban, szóval gyakorlatilag ne élj, ha gyereked van. A valóságban ezek mind olyan szinten gyalulják zombivá a szülőket, hogy a mosipelusos, bionövényevő, éjjel-nappal szoptatott gyerek a legmagányosabb a földön.
• Nekem a mosipelusnak a neve (két becézett szóból álló szóösszetétel) már olyan, amiről látatlanban ellenszenves volt. Inkább megvettem a rohadt drága eldobható ökopelenkát, mert a klímaszorongásomat azért valahogy oldanom kellett.
• Már maga a név a gügyögés abszolút tolerálhatatlan iskolapéldája.
• Nekem voltak pillanataim, amikor felmerült bennem a mosipelus, de gyorsan elengedtem az ötletet is, sokkal praktikusabb az eldobható, és sajnálom nagyon a világot, de nem vagyok hajlandó ilyet főzni.