Az okostelefon a tolakodó szomszéd, aki a fehérneműs fiókban turkál

Miközben a technológiai hírek kizárólag az újabb, fejlettebb és drágább telefonokról, kiegészítőkről és applikációkról szólnak, kevésbé köztudott, hogy az utóbbi években reneszánszukat élik a hagyományos telefonok is. Míg 2019-ben még csak 400 millió darabot adtak el a jórészt csak hívásra és üzenetküldésre alkalmas típusokból, két évre rá ez a szám elérte az egymilliárdot. A hagyományos telefonok nagy részét persze olyan régiókban értékesítik, ahol a vásárlók többsége nem engedhet meg magának egy modern típust, és/vagy az online infrastruktúra gyerekcipőben jár.

Azonban az okostelefonokkal szinte teljesen lefedett országokban is megfigyelhető egy olyan marginális trend is, hogy egyesek az okostelefonok negatív mellékhatásai (amelyek valójában nem is olyan mellékesek, hiszen az egész okostelefon-formátum kulcselemeinek számítanak), például az ingertúladagolás, vagy a közösségi felületek által diktált állandó jelenléti kényszer elől egy tudatos technológiai visszalépéssel akarnak megszabadulni. Ők előkaparják a fiók mélyéről a Nokiákat és Motorolákat, nosztalgiáznak a régi telefonok változatos dizájnmegoldásain, örömködnek azon, hogy egy hétig bírja az akkumulátor, hogy visszakapták a könyveiket, a válogatáslemezeiket, az „igazi életüket”. Sőt, már lehet kapni olyan hipsztermobilt, amelyről hiányzik az összes közösségi és csetalkalmazás, de a zenékhez és podcastokhoz hozzá lehet férni.

Én annak ellenére, hogy több mint tíz éve dolgozom online újságíróként, soha nem használtam okostelefont. Ez a cikk éppen ezért nem elsősorban a kivonulásról, hanem a távolságtartásról szól; nem egy Byung-Chul Han-féle (születési nevén Han Bjongcshol) globális válságdiagnózis, hanem beszámoló a személyes tapasztalataimról, benne persze ezzel a felvetéssel:

ha valaki eleve számítógép előtt tölti a munkanapját, annak érdemes mérlegelnie, valóban nélkülözhetetlen-e neki az okostelefon.

A Tolakodó Szomszéd

Eddig igen kevés közös vonást bírtam felfedezni Orbán Viktorral, de egy dologban nagyon egybevág az ízlésünk: a mai napig mindketten nokiások vagyunk, és nagyon egyet tudok érteni a miniszterelnökkel, aki „évek óta ezt a típust használja, ragaszkodik a jól bevált dolgokhoz”. Orbán Viktorral vagy Kövér László házelnökkel ellentétben én csak nagyjából hét éve használom a mostani Nokia 3310-esemet, de előtte is Nokiáim voltak (RIP 5330 Xpress Music!).

A 2010-es évek közepéig csak a megszokás miatt maradtam a hagyományos telefonnál, de amióta felbukkant a horizontomon az okostelefon mint opció, később mint civilizációs kényszer, azóta már tudatosult bennem, melyek is azok az előnyök, amelyekhez ragaszkodom.

Egy butatelefon legkézzelfoghatóbb jó tulajdonsága nyilván az, hogy kicsi és könnyű, azaz minden évszakban van olyan zsebem, amibe kényelmesen belefér. Régebben a buliszituációkban, mostanában inkább a végtagjaimon csimpaszkodó gyerekek miatt az sem utolsó előny, hogy az általam használt telefonok nagyon masszívak, és ha mégis szétesnek, akkor egyszerű őket összerakni. Egyszer a mostani telefonom biciklizés közben csúszott ki a zsebemből, utána áthajtott rajta két, mögöttem haladó autó.

De ekkor is csak annyi történt, hogy a fedőlapok leváltak, az akkumulátor kiesett, és miután összeraktam, ugyanúgy működött.

Nálam nem bukkan fel problémaként a töltés sem: az akku hét év után is nagyjából öt napig bírja. A töltését simán letudom azzal, hogy MP3-másolásra/-lejátszásra (erről kicsit később) csatlakoztatom a számítógépemhez, mivel a telefon hamarabb fogy ki a kontentből, mint az energiából.

Az alaperények meglehetősen triviálisak, csakhogy az utóbbi években ezekre rárakódtak olyan jó tulajdonságok is, amelyekre az okostelefonok előtti (pontosabban az okostelefonoktól való csömör előtti) korszakban még senki nem gondolt, pláne nem előnyként – ugyanis ezek az erények alapvetően pont a készülékek primitívségéből, bizonyos funkciók teljes hiányából fakadnak.

Például abból, hogy mivel a telefon csak szimbolikusan csatlakoztatható az internethez (én soha nem vesződtem a 240×240 pixeles képernyőn rianásként végigcsúszó WAP 2.0-val, amely ráadásul ma már nem is működik), ezért a napom jelentős részében nem tudom csak úgy felcsapni az internetet. Én laptopon is csodálatosan el tudom cseszni az időt, azt viszont nem akarom, hogy miközben IRL, a való világban történnek velem dolgok, értesítésekre figyeljek, oldalakat csekkoljak, ügyeket intézzek.

Sok embernek nyilván nincs szüksége a technológiai korlátozásra ahhoz, hogy ne csüngjön állandóan a telefonján. Csakhogy a hétköznapi tapasztalatok és a tudományos kutatások is azt mutatják, az okostelefonok és legnépszerűbb alkalmazásaik a legkifinomultabb manipulációs eszközökkel igyekeznek függővé tenni használóikat. Én pedig épp elég dologtól függök ahhoz, hogy a tudományosan feltárt mellékhatások elrettentsenek az okostelefontól (és a közösségi oldalaktól, ahonnan az utóbbi években teljesen visszavonultam, de nem akarok átcsúszni egy másik cikkbe). Néha jókora együttérzéssel tudom figyelni, ahogy valaki „ránéz” a telefonján, mi volt a BL-döntőn, hogy utána fél óra múlva „Mit is akartam megnézni?” kérdéssel ocsúdjon fel az Instagram-simogatásból.

Ráadásul az okostelefon egyre inkább a horrorfilmek para szomszéd bácsijává vált, aki készségesen kicseréli a perlátort a csöpögő csapban, de közben bekukucskál a hűtőbe, felemeli a fedőt a tűzhelyen rotyogó lábason, és mire észbe kapunk, már a fehérneműs fiókban turkál.

Az alkalmazások megdöbbentő szinten követelik az adataink megosztását, amelyekkel a legnagyobb cégek is rendszeresen visszaélnek, egyes alkalmazások pedig a legszemélyesebb adatainkat is simán eladják harmadik félnek. Korábbi cikkünknek köszönhetően ma már tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a klasszikus telefonok elvileg igen könnyen lehallgathatók, de közben legalább nem veszítem el az ellenőrzést a saját telefonkönyvem, üzeneteim, fényképeim, jegyzeteim felett.

Ha van valami, hívjatok, írjatok!

A bedobozolt figyelemzavarnál és az adatvédelmi pokolnál kevésbé nyomós érv, mégis idetartozik, hogy engem sose vonzott a mobilképernyőre miniatürizált megjelenítés. A desktopos böngészőkről ráadásul AdBlockkal és Ghosteryvel könnyebben ki tudtam seprűzni a minden szögből kibomló-leomló-szétspriccelő reklámokat, illetve a digitális nyomaimat szaglászó oldalakat.

Munkám során alapvetően amúgy is gép előtt ülök, ha pedig valami rendkívüli esemény van, akkor a szerkesztőm egyszerűen csak felhív (sms-t is írhatna, de azt nem ír). Ha pedig beesik valami munka, akkor azt úgysem telefonon intézem. Egy laptop felpattintása igazán nem nagy dolog, ráadásul ma már a villanyoszlopról is széles sávú internet kúszik le. Külpolitikai újságíróként nem vagyok rászorulva az állandó, többcsatornás kommunikációra; sőt, az események megemésztéséhez és az íráshoz néha szükségem van arra, hogy ne zavarjanak (= ne zavarjam magam). Oké, amikor szükség van rám egy helyszíni tudósításhoz, akkor tényleg anakronisztikus, hogy a posztot telefonon diktálom be a szerkesztőségben ülő kollégámnak.

Azt hiszem, azt még soha nem éreztem, hogy egy hírről offline állapotom miatt „lemaradtam” volna, sőt vannak olyan hírek, amelyeknél az is bevésődött, mikor és hogyan jutottak el hozzám.

A brexitről például a népszavazás másnapján, egy kellemes délelőtti játszóterezés alatt értesültem, és percekig nem hittem el szegény kollégámnak, hogy a britek tényleg kiszavazták magukat az Unióból, nekem pedig tényleg azonnal be kell mennem a szerkesztőségbe.

És ha már játszótér, akkor az is egy kellemes mellékhatása az okostelefonoktól való tartózkodásnak, hogy a gyerekeim nem próbálják állandóan megkaparintani a telefonomat, és ha nem vagyunk otthon, akkor eszükbe sem jut valamilyen rajzfilm miatt rimánkodni/követelőzni/fenyegetni, mivel nagyon hamar megtanulták, hogy az én telefonomon ez objektíve lehetetlen.

A világ összes zenéje nyugodtan várhat

Amikor valaki látja, hogy hagyományos telefonom van, akkor a második leggyakoribb kérdés (az első: „Na, ezt hogy pegazusozza meg az Orbán?”) az, hogy mit csinálok, ha épp sorban állok és unatkozom?

Nos, ilyenkor előveszek egy könyvet. Ha nincs nálam könyv, akkor kibámulok a fejemből. Ha pedig elkezdem unni magam, akkor felidézem, hogy pszichológusok az unalmat kifejezetten hasznos, inspiráló tudatállapotnak tartják, és erre a vigasztaló gondolatra máris elkezdek agyalni valamin.

És ha ez sem működik, akkor ott a telefonom a maga gigantikus szórakoztató kapacitásával.

A zenék, hangoskönyvek és podcastok hallgatása egy hagyományos telefonon egy magamfajta alsó kategóriás számítógép-használónak sem ördöngösség, csak egy kis odafigyelést és felkészülést igényel. A hagyományos telefonok valóban nevetséges memóriája simán bővíthető, én egy 8 gigabájtos SD-kártyával már teljesen jól elvagyok. A telefonok generációkkal későbbi Bluetooth-hangszórókkal vagy hagyományos jackdugós fülhallgatókkal is kompatibilisek, nekem legalábbis eddig minden fülesem működött.

Amikor ezeket a sorokat írom, a telefonomon 4 mix, 5 podcastadás, 3 kézműves válogatásalbum, 21 album, 4 darab CD-ről konvertált gyereklemez érhető el. És annak ellenére, hogy potenciálisan nem tudok meghallgatni mindent, ami épp eszembe jut, a gyakorlatban bőven kielégít, hogy a telefonomon van 20+ órányi bomba zene, amelyet néhány másodperc alatt frissíteni tudok.

A podcastok mindig elérhetők MP3-ban is, ha mégsem, akkor a Firefox böngészőben ott figyel a Download Helper kiterjesztés, amellyel a streamelt tartalmak azonnal konvertálhatók. Zenéket a régi, jól bevált oldalakról 2023-ban is könnyű letölteni, de ha mégsem, a YouTube-ról konkrétan négy klikkeléssel lehet MP3-ban lementeni bármilyen videót. Utóbbi megoldás főleg a magyar zenéknél játszik, Beton.Hofit például már több száz klikkelésnyi reklámbevételtől fosztottam meg Jolly Presszó-s popup-koncertjének (esélyesen az elmúlt évek legautentikusabb magyar koncertfelvétele) letöltésével, amiért ezúton is elnézést kérek.

Soha nem jön el az a néhány extra megapixel

Nagy fájdalmam, hogy hagyományos telefonokra némi ráncfelvarráson (és a LightPhone esetében terápiás célzatú lebutításon) kívül a gyártók már egyáltalán nem fordítanak kreatív energiákat. Ez azt jelenti, hogy a mostani típusok sem bírnak elszakadni a 12 nyomógombtól, a bénácska, minimálisan személyre szabható menütől, és (egy-két, gyakorlatilag beszerezhetetlen típuson kívül) legfeljebb 2 megapixeles kamerától. Így a telefonom mellé muszáj vennem egy digitális fényképezőt, ami persze sosincs annyira kéznél, mint egy telefon.

Mivel a környezetemben minden felnőtt okostelefonnal mászkál, ezért az okostelefon-mentes élet része a csalás is: a navigáció a barátnőm telefonján duruzsol, ha jön a vihar, akkor az ő telefonján masíroznak át a felhők. Ennek oka persze a kényelem, hiszen az élő navigációt legtöbbször ki lehet váltani az útvonal előzetes tanulmányozásával, esőkabátot pedig úgysem lehet telefonról letölteni. Így amellett, hogy a QR-kóddal, a pánikgombbal, a kiterjesztett valósággal meg más innovációkkal együtt engem is valóban le tud nyűgözni az okostelefon sokoldalúsága, nekem egyelőre nem tűnik nélkülözhetetlennek.

Ugyanis ma már az okostelefon lehetőség helyett többször is kényszerként bukkan fel: az elektromos autók utcai töltőit például már kizárólag applikáción keresztül lehet használni, így kénytelen voltam a barátnőm telefonjára letölteni egy alkalmazást, hogy azon keresztül igényelhessek egy ügyfélkulcsot, ami utána a slusszkulcson fityeghet. És ültem már olyan vonaton is, amelyen kizárólag applikációval lehetett rendelni, így én csak kopogó szememet legeltethettem jóízűen falatozó utastársaimon.

A következő utamra azután csomagoltam magamnak szendvicset.