Szuperapaként értettem meg azt, milyen irtózatosan nehéz dolog lehet anyának lenni

Most vasárnap tartják az apák napját, és míg az anyák napjáról sokat beszélünk – mi is vitáztunk arról nemrég, hogy értelmetlen hagyomány-e vagy fontos ünnep –, a szülőről, ha férfi, kevesebb szó esik. Pedig a férfiaknak is van véleményük arról, milyen gyereket nevelni és milyen ma Magyarországon apának lenni. Tényleg igaz, hogy egy apuka már akkor is csodálatot vált ki a környezetéből, ha egy évben egyszer elviszi a gyerekeket az oviba? Fontos-e számukra, hogy minőségi időt töltsenek a gyerekeikkel? A Telex apukáit kérdeztük az apák napjához és az apasághoz való viszonyukról. Az alábbiakban ők válaszolnak.

Senki sem születik apának

Az apák napjáról sokat nem gondolok, de rólunk, apákról bizony beszélnünk kell. Biztos mindenki ismeri azt a mélyről gyökerező, kibékíthetetlen vitát a kisgyerekes szülők között, amit legrövidebben így foglalhatunk össze: „neked bezzeg könnyű”. Hát te csak a gyerekkel vagy otthon, etetni, néha pelenkázni és altatni kell, mi ezen olyan nehéz? – vetik oda az apák a végletekig kimerült anyáknak. Könnyen beszélsz, te csak szórakozni jársz az irodába! – válaszolják erre az anyák a munkahelyi stressztől kipurcant apáknak.

Én most csak az apák nevében tudok beszélni, és érvelni a mihaszna apákról szóló rossz sztereotípiák ellen. Senki sem születik apának. A csillogó szemű kis angyali ördögfiókák tesznek minket azzá, és ha valaki még ilyenkor sem engedné át magát a dolognak, akkor az élet később számos egyéb nagyszerű lehetőséget kínál fel erre. Az én esetemben például az egyik ilyen lehetőség maga a válás volt – nem állítom persze, hogy ez az egyetlen üdvözítő módja annak, hogy közel kerüljünk gyermekeinkhez. Ha ilyenkor nem azt az utat választjuk, amit sok férfitársunk, hogy a gyerekeket le lehet passzolni a nagymamának, akkor egy csodálatos, ámde rendkívül nehéz terep nyílik meg az igazi apává váláshoz.

Én ekkor tanultam meg igazán minőségi időt tölteni a gyerekeimmel, ekkor tanultam meg főzni, ekkor értettem meg, milyen fizikai, mentális és érzelmi hullámvasút három-ötéves gyerekekkel eltölteni akárcsak egyetlen napot reggel 6-tól este 9-ig. Átélni, hogy szabadul el a rendetlenség a lakásban, hogy mennyire tudsz haragudni magadra, amikor felcaplatsz két kisgyerekkel a negyedikre (nincs lift), és ott jut eszedbe, hogy elfelejtettél tejet venni, tehát mindhárman fordulhattok vissza. Vagy milyen vicces helyzeteket szül, ha két kisgyerekkel együtt vagy moziban, strandon, esetleg egy autópálya-megállóban, és hármótok közül bárkinek pisilnie kell – megyünk szépen libasorban mindannyian a vécére, mintha össze lennénk bilincselve.

Egyedülálló apakarrierem csúcsát kétség kívül a tengerparti vagy balatoni nyaralások jelentették, amiket rendszerint a hozzám hasonlóan elvált és kétgyerekes jóbarátommal közösen szerveztünk meg. Le nem tudom írni azt a döbbenetet, amit a strandon körülöttünk ülő emberek arcán láttam: sajnálkozás, felháborodás, értetlenség, együttérzés, rejtett elismerés. Mi? Hogy csak az apa van egész nap a 3-6 éves forma gyerekekkel a strandon? Játszik velük, eteti őket, pelenkázza, veszekszik velük, viccelődik, vigasztalja őket – hogy lehet ez?

Szuperapaként így értettem meg azt, milyen irtózatosan nehéz dolog lehet anyának lenni. Azóta azt gondolom,

államilag fizetett „szerepcsere-tréningeken” kellene a házaspárokat megtanítani arra, hogy bizony a másiknak se könnyű. Egy gyesen lévő anya tapasztalja meg akárcsak egy napra a munkahelyi stresszt, a konfliktusokat, a szétszakadást, az elkerülhetetlen késést, a gyerek hiányát. És minden apa nyomjon le teljes napi műszakokat otthon a gyerekkel.

Egy dolgot hamar megtanultam. Azt, hogy nem tudsz tökéletes szülő lenni. Csak olyan apa lehetsz, aki minden tőle telhetőt megtesz a gyerekeiért, gondoskodik róluk, figyel rájuk, elérhető számukra, igyekszik jelen lenni az életükben. És ez nem is olyan bonyolult, mert ott a kezedben a vezérfonal: a szeretet.

Előbb olvadtam el, mint a jégkrém

Soha nem izgattak a csinált ünnepek (a névnapomat sem tartom), de az anyák napjával meg a gyereknappal kapcsolatban azért eljutottam oda, hogy miért ne lehetne egy olyan dedikált napjuk az anyáknak/gyerekeknek, amikor kapnak az átlagosnál több figyelmet vagy legalább valami kis ajándékot. Szerintem egy családban az a követendő, hogy egy évben van egy csomó anyák napja meg gyereknap, amikor anya kap saját időt (akár napokat) vagy a kölykök csapathatnak egyet a Flippermúzeumban vagy egy vadasparkban. De ha egy konkrét napot is megjelöl a közmegegyezés, részemről oké. Az apák napjával is így vagyok: nem igénylem, de ha a kortárs nyomás akarja, hát jó, jöjjenek nekem azok a figyelmességek meg ajándékok.

A hedonizmuson túl valami hasznot akkor tudnék látni az apák napjában, ha valahogy tudatosítani lehetne vele azt, hogy

egy ilyen nap feltételez számos másik napot, amikor apa rendesen betölti a családban a szerepét gyereknevelésben, házimunkában, mindenben. Ez egyáltalán nem volt magától értetődő, amikor én voltam gyerek, de szerintem ma sem az.

Nyilván a hozzájárulás mértéke függhet a munkától meg a családi viszonyoktól (pl. egy gyesen levő anyuka szükségszerűen nagyobb terhet vállal a gyereknevelésből), de szerintem nem elég egy-két tipikus „férfiteendővel” letudni a dolgot. Nekem szerencsém volt, mert az apaság megadatott több dózisban, és így felszámolhattam igazságtalan sztereotípiákat, mint azt, hogy a főzés női dolog vagy hogy az autóügyeket apa intézi. Egy időben eléggé munkamániás voltam, és akkor évekig a szülési szabin levő feleségem vitte a családi feladatok nagy részét. Aztán később úgy alakult az életünk, hogy a párom dolgozott többet és én foglalkoztam többet a gyerekekkel és a házimunkával. Most is így élünk, és ez éppen olyan megoldhatónak tűnik, mint amikor fordítva voltak a hangsúlyok, a lényeg, hogy mindenki kiveszi a részét a hétköznapok teendőiből.

És persze egy csomó apák napja van nálunk egy évben (a múlt szombatot például megkaptam egy biciklitúrára), de ettől még volt részem a hivatalos apák napjában is. Külföldön élünk, olyan országban, ahol ősszel tartják ezt az ünnepet, szóval engem egy novemberi reggelen leptek meg. Fogalmam sem volt, milyen nap van, csak álmosan kislattyogtam a konyhába kávét főzni, ott várt az asztalon négyféle jégkrém, szívecskés rajzok meg üzenetek a gyerekeimtől, és aznap én mondhattam meg, mit csináljunk. Hát én előbb olvadtam el, mint a jégkrém.

Rossz gyerekeket szerettem volna, és az volt a tervem, hogy elkényeztetem őket – mindkettő sikerült

Én magával az apák napjával még semmilyen viszonyban nem voltam, nem tudnám, hogy mikor van, még soha nem került szóba az életemben, nem gratulált senki, a gyerekek sem nagyon tudhatnak róla szerintem.

Az apaságot viszont nagyon szeretem. Mivel ikreink vannak, elég korán „kellettem”, felemelni, megfogni, etetni (még ínhüvelygyulladásom is volt). Szerintem az apák a születésnél érzik át az egészet, az anyák már sokkal korábban. Túl sok elképzelésem nem volt, de rossz gyerekeket szerettem volna, és az volt a tervem, hogy elkényeztetem őket, mindkettő sikerült.

Bár nagyon rendes emberek lettek, eleinte vicces, de elképesztő sztorikat produkáltak.

Fémdobozos Raffaelót vettünk volna a háziorvosunknak. 2 évesek voltak, és egy percre látókörön kívül kerültek, elérték, kipakoltak, és belekakiltak (nem viccelek, 2 perc alatt – mindketten). Volt, hogy éjjel felkeltek, a bankkártyámat két szekrény közé élével betették, pár héttel később találtam csak meg, vagy gyanús csendben éjjel az összes könyvet lepakolták a szoba közepére.

Viszont elképesztően megható volt, hogy amikor megláttam, és megkérdeztem tőlük, megállva a röhögést, haragosan, hogy na, mit fog most apa csinálni, akkor visszakérdeztek, hogy pakolni?

A legjobban persze azt szeretem, amikor „minden rendben van”, meccsre lehet menni, utazni, étteremben enni, vagyis a családi élet legjobb elemeit lehet kikapni. De amíg kisebbek voltak, logisztikailag is muszáj volt aktivizálódni, eltérő különórák, orvosi vizsgálatok, kórházban alvások, vagy csak más igények programokra (nézzünk csigákat, autókat, tűzoltókat, de soha se ugyanazt). Azért persze alapvetően mindent a feleségem fog össze, de voltak olyan hétvégék, hogy ő vizsgázott, én a gyerekekkel elutaztam Balatonra, még főztem is, levespor-leves, bele virsli, kukorica (rossz volt) vagy múlt héten pont egyszerre volt a szülői két helyen, és ezeket azért mindig nagyon élveztem.

Persze volt dackorszak is, amikor mutattam, hogy nefelejcs, mire dacosan mondták, hogy de felejts!

És volt, amikor nagyon gonosz apának tűnhettem, pedig csak félreértés volt:

Én: Mindjárt jövök, fiúk, csak leviszem a szemeteket.
Ők (láthatóan megijedve): És mit csinálsz velük?
Én: Kidobom a kukába.
Ők: A szemünket?

De az is aranyos volt, amikor egy nappal jártunk a 4 éves születésnapjuk előtt. Mondtam nekik, hogy most már nagy fiúk, holnaptól már nem fogok odadőlni az elalváshoz. Ez nagyon nem tetszett nekik. Ők: Most már mindennap egyedül fogunk aludni? Hosszas okoskodásba kezdtem: Igen, sokáig igen, aztán majd megismertek lányokat, és lesz feleségetek, és akkor vele alusztok, mint mi a mamival. Reggel felkeltek, jön az egyik fiam: Apa, ma van a szülinapunk, akkor mától kell aludnunk azzal a két idegen nénivel?

Apák napja. Ez mikor van?

A héten készül a cikk, akkor, várjunk csak, június harmadik vasárnapja lehet. Nem guglizom ki. Az anyák napját tudom, a gyereknapot is, a szülinapokat is nyilván, a gyerekeké nekem az édesanyjuk napja is.

Talán nem is fontos az apák napja.

De most, hogy ezt leírtam, azon kaptam magam, hogy kár, hogy az én apám idejében nem volt apák napja. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem köszöntöttem így fel soha. Pedig, ha esetleg jó apa vagyok, abban neki van szerepe.

Négyen voltunk testvérek, ránk már lehetett családi olimpiát szervezni, volt ott mindenféle versenyszám, ma is elegyensúlyozok bármit a kezemen, meg ott volt a memóriajáték húsz összegyűjtött tárggyal – mind a húszat sosem sikerült felírnom, próbálják ki! A meséket is leginkább az ő hangján hallom és magyar kártyára sem tudok úgy nézni, hogy ne jelenjen meg, ahogy azt mondja, Fedák Sári. Tényleg, nekem is meg kellene a gyerekeket tanítanom ultizni.

Ha úgy adódott, hogy csak ő volt velünk napokig anyám kiküldetései miatt, akkor nem volt kérdés, hogy mindent megold. Fel sem merült, hogy a konyha ne lehetne az ő terepe is.

Igen, kijárt volna neki egy apák napja.

Nem is nagyon értem ma sem, mi ez a szöveg a hú, de különleges apákról, akik elmennek mondjuk szülői értekezletre – egyébként amennyire én látom, akadnak bőven ilyen apák, legalábbis ma. Hogy több-e, mint régen, nem tudom, de a hatgyermekes Varga Domokos Kutyafülűek című könyve alapján voltak azért régen is. (Jó, egyszer kezembe került egy 80-as évekbeli könyv, gyerekrajzokkal és a 4-10 éves gyerekek kommentárjaival, az speciel a valaha látott egyik legszomorúbb szociokönyv az apákról, az ön- és családpusztító „férfiszerepekről”. De hülye szó.)

Valójában rövid az idő, amíg az ember apaként nélkülözhetetlen, ha azt elszalasztja, már késő. És amit ebben az időben adhatunk, az egy életre szól. Nekik is, nekem is.

Kevés dolog vetekedhet azzal, hogy a Balaton-felvidéken biciklizünk a fiammal, sátorozunk a Csobánc tetején, nézzük a tavon visszatükröződő holdat. Vagy, hogy csirkepaprikást csinálok és jóízűen megeszik. De az is, amikor kórházban egy széken átvirrasztva az éjszakát kanalazom beléjük a teát, hátha végre bennük marad és akkor majd le lehet venni az infúziót. Vagy, amikor felidegesítem magam azon, ahogy a gyerekek kínlódnak a matekházi megértésével. Ja, nem, azt pont jó lenne másképp kezelnem, igyekszem.

De ha így is kapok otthon hajtogatott szívecskét, amelyikben el van rejtve, hogy „Szeretlek, apa!” Akkor talán ezt elnézik nekem, és teljesen mindegy, hogy hívják azt a napot, akkor az már úgyis a legcsodálatosabb apák napja.