Dildók tündérországban

Képzeljük csak el, milyen lenne az élet, ha hétköznapi beszélgetéseink során, mondjuk egy munkahelyi ebéd közben nyíltan beszélnénk legféltettebb vágyainkról, szégyeneinkről, traumáinkról. Na jó, ez sok egyszerre – képzeljük el, milyen lenne, ha a barátainkkal, délutáni kávék mellett tudnánk tényleg őszinték lenni, akár társadalmilag nem elfogadott szokásainkról, érzéseinkről vallani. Oké, ez is nehéz dolog – akkor mi lenne, ha a partnerünkkel képesek lennénk megosztani mindezt, azt is, ami nem passzol a társadalom által normálisnak tartott, szűk keretekbe? Ezt sem annyira könnyű csinálni, mint leírni, de akkor mi lenne, ha magunkkal egyenesek lennénk, megismernénk, mi jó nekünk és mi rossz, mit akarunk és mit nem, mi vonz és mi hagy hidegen?

Bár van egy nagyon szűk réteg, akiknek egyértelmű, hogy az éjjeliszekrény fiókjában szexuális játékok vannak a zsepi és a könyv mellett, és sem ebben, sem másban nem éreznek szégyellnivalót, azért még mindig többen vannak, akik azt sem tudják, mik ezek az eszközök, mire valók, sőt, tulajdonképp nem is beszélnek a szexuális életükről. Sokan reagálnak erre úgy: minek is beszélni erről, hiszen ez magánügy, és egy ideális világban, ahol mindenki úgy és azt csinálja, amit és ahogy akar – egy ideális világban, ahol mindenki boldog – nem is lenne erre szükség. De ettől a világtól elég messze állunk.

Szombat Éva fotográfus most kiállított, könyvben korábban megjelent projektje már ötéves. Akkor adott fel egy hirdetést, amelyben olyan nőket keresett, akik szívesen megmutatnák a szexjátékaikat. Sokan jelentkeztek sokféle történettel, és ahogy a szerző a bevezetőben írja, az alanyok fiatalabbak és idősek, egyedül vannak vagy kapcsolatban, anyák vagy nagymamák, sokfélék.

Már a fotók és az interjúk készítése közben kiderült a szerzőnek, hogy a tárgyak, amelyeket bemutatnak, csak közvetítőeszközök, amelyek női szexualitásról szóló megnyilvánulásokhoz vezetnek. Ahogy megismerte a fotóalanyokat, önmagáról is rengeteget tanult, írja, a projekt tehát valódi párbeszéd eredményeként született, ahol nők osztották meg szégyenüket és vágyaikat. Néha a képek mellett csak pár gondolatot ismerünk meg, máskor viszont a teljes énfelfedezés történetét, amelynek középpontjában a szexuális örömök okozta boldogság keresése áll.

A projekt 2021-ben elnyerte a Robert Capa magyar fotográfiai nagydíjat. A fotókból és a kísérőszövegekből könyv született, amely látványában a barátnők által írogatott üzenetekkel teli emlékkönyvek hagyományát őrzi, mivel a fotós egyik fontos inspirációja volt a képek készítése során saját nagymamája megtalált emlékkönyve. A képekből kiállítás is készült, a Longtermhandstandben látogatható még utoljára e hét pénteken.

Dildók tündérországban

Az Orgazmust kérek, nem rózsát fotósorozat képei már önmagukban is rengeteg, egymásnak ellentmondó, mégis egységben álló érzést közvetítenek: maga a téma provokatív, hiszen nem gyakran látunk nőket a szexuális játékaikkal egy képen. Sőt, már az tabu, hogy egy nőnek vannak vágyai és igényei; az, hogy mindezeket képes felvállalni, szinte forradalmi. Ez pedig azért rettenetesen furcsa, mert a férfi mint szexuális lény, az hétköznapi, utcai téma,

már húsz-harminc évvel ezelőtti filmekben és sorozatokban alapklisé a maszturbáló férfi, nő viszont semmilyen nyilvános párbeszédben nem tesz, tett ilyet, vagy csak rettentően ritkán.

A figyelemfelhívó, elsőre átlagos, szégyenlős befogadóknak meghökkentő alaphelyzet viszont barátságossá és közelivé válik attól, hogy Szombat Éva képein a nőket egy tündérországba helyezett szűrőn át, sok színnel, fodorral, csipkével látjuk, mégis olyan emberinek, hétköznapinak tűnnek, hogy azonnal ismerősünknek érezzük őket. Az eszközöket játéknak nevezi, és ez illik a képek mesevilágába, ahol bár a környezet rózsaszín, a nők nagyon is valódiak, tökéletlenek, de nagyon bátrak és őszinték. Ki ruhában, ki félig-meddig levetkőzve, ki teljesen megszokott, ki intimebb helyzetben jelenik meg a képeken, saját otthonában, ágyában. A rikító, gyakran szürreálisan nagynak látszó szexjátékok organikusan keverednek az alanyok hétköznapi tárgyaival egy térben, faliórák, képek, ágytakarók helyezik természetes közegbe őket.

Bár itt elméletileg a fotókon van a hangsúly, a szövegek legalább olyan erősek. Visszafogott, rövid mondatokban, olykor egy bekezdésben, olykor pár szóban mesélnek magukról a fotókon szereplők. A koncepció azért is működik jól, mert egyszerű: nők beszélnek a szexualitásukról, ami nem jó vagy rossz, ilyen vagy olyan, egyszerűen van, múlttal és jelennel, boldogsággal és szomorúsággal, és – ami talán az egyes történetekben a legfontosabb – utakkal, amelyeknek állomásaik vannak. Az alanyok hol bátorságot, hol szomorúságot, hol küzdelmek utáni megbékélést, hol felszabadulást sugároznak magukból, sokféle egyedi női érzést, de összeköti őket a bátor és őszinte, gyakran dacos tekintet. Ahogy az alanyok, úgy a vallomásaik is mind egyediek, a bennük megjelenő tapasztalatok pedig hol extrémek, hol mindennapiak, és a végletek közti különbség teljesen elsimul.

Azon túl, hogy mindegyik történet a szexualitásról szól, összeköti őket még a gyerekkori információhiány, elhallgatás és csend következményeinek súlya is. Az itt szereplő nőkkel sosem beszélt senki a szexről, a női test működéséről, örömökről, orgazmusról. Akinek a gyerekkorában mégis szó volt erről, az azt tanulta meg a szexről, hogy az csupán a férfiaknak fontos és élvezetes dolog, vagy olyasmi, amiről nem illik beszélni. Mindegyik történet ott kezdődik, ahol az alanyok egyszer csak beszélni kezdtek róla, hogy vannak vágyaik és testük, amik különbözőképpen működnek, és nem magától értetődő tudni, hogyan. A szexről való hallgatás minden történetben kudarcokhoz, traumákhoz, elfojtáshoz vezet, a felismerés pedig felszabadító.

Ma már hozzáférek a szégyenhez

Nem véletlen, hogy az egyik leggyakrabban felbukkanó szó ezekben a sorokban a szégyen. Olyan történetekről gyakrabban olvasunk, ahol valamilyen konkrét trauma, negatív élmény okozza a szégyent, ami megakadályoz abban, hogy megtaláljuk a boldogságot. Ezekben a vallomásokban azonban sokszor az a legérdekesebb, amilyen természetesen megfogalmazzák, hogy a szégyen univerzális, minden eseménytől független, és mindenkiben ott van. A szégyen körülveszi azt is, akivel semmi rossz nem történt, sosem bántották – de ha mégis, akkor annál erősebb. Szégyellni ugyanúgy lehet azt is, hogy valaki egyáltalán gondol a szexre, mint hogyha úgy érzi, nem a saját testében él, vagy a társadalmilag elfogadott alapképektől eltérőek a szexuális vágyai.

Egyszerűen így nőttünk fel, hogy szégyelljük azt, akik vagyunk, és míg ezt nem vetkőzzük le, addig nincs esélyünk rá, hogy megértsük magunkat, ha pedig nem értjük meg magunkat, akkor másokkal sem tudunk kapcsolatot teremteni – közvetítik a könyv képei és szövegei. Ezek pszichológiai alapfogalmak – kapcsolódás, önismeret – amelyek ma már egyre ismertebbek, a sorozat képei mégis megfogalmaznak valami egészen újat. A szexualitásra elsősorban mint két ember között történő eseményre, együtthatásra gondolunk, holott – és ezt a képeken látható nők békés egyedülléte mondja el –

az egyén szexualitása első körben saját magával kell, hogy eldőljön, önmaga felfedezésével és megértésével. Ez a megismerés pedig egy olyan, talán véget nem érő folyamat, amiről a nyilvánosságban nagyon kevés és nagyon szemérmes, ezért aztán hazug párbeszéd, de leginkább hallgatás és csönd van.

Nem tesznek többet ezek a képek, mint hogy elkezdenek beszélgetni, amit már látni is felszabadító, bármilyen kisebb vagy nagyobb szégyenérzettel szemléljük őket.