Nem érzi úgy, hogy Zámbó Jimmy személyével tiszteletlenek lettek volna, pedig az RTL streamingoldalán elérhető sorozat nem óvatoskodik a Király karakterével. Zomborácz Virág forgatókönyvíró szerint az elejétől egyértelmű volt, hogy egy antihőstörténettel van dolguk, de feladatuk volt megmutatni az énekes szerethető oldalát is. Mégis Edit asszony az, akit szerinte a sorozat igazán felemel.
Két nappal A Király zárórésze előtt beszélgetünk. Számítsunk meglepetésre?
Bizonyos történetekben pontosan lehet tudni a sztori végét. Ilyen volt például az O. J. Simpson-ügyet feldolgozó American Crime Story első évada, aminél szintén tudtuk, hogy a főszereplőt a végén felmentik a bíróságon. A Király esetében is ugyanez a helyzet. A sorozat szerkezete nem lineáris, már az első részben látjuk Olasz Renátó által alakítva 1987-ben a Casanova bár sztárjaként, majd 2001. január 2-án már a Nagy Ervin által megformált Jimmyt a műtőasztalon. A befejező rész is a műtőasztallal kezdődik, és ha valaki még nem látta, most spoiler következik: bár a rész Jimmy halálával indul, az epizód felénél visszaugrunk két héttel korábbra. Lineáris történetvezetéssel felmerült volna a probléma, hogy hol ér véget a történet, hiszen Jimmy halálának számos hatása és következménye volt.
A halál körülményeivel kapcsolatos konteóknak tehát nem adtak teret.
Szerettünk volna, de mindegyik zsákutcának bizonyult. Ezért csak utalunk rájuk, például amikor a Péterfy Bori alakította nyomozónő a kollégája „azt beszélik” kezdetű sztorijára gúnyosan visszakérdez, hogy „ki beszéli ezt, valamelyik taxis haverod?”. A visszaemlékezésekből számunkra is kiderült, milyen ellentétek feszültek a különböző hitvilágok között, és látszott, hogy torzít az emberi memória.
Az íráskor alapvetően milyen forrásokból dolgoztak?
Mindenekelőtt arra az anyagra támaszkodtunk, amit az RTL megbízásából Hatala Csenge researcher-újságíró állított össze Jimmy életéről. Csenge elolvasott minden, a témában elérhető cikket, megnézett minden felvételt, interjúzott az érintettekkel, számtalan alkalommal elment Edit asszonyhoz, aki rendelkezésünkre bocsátott soha meg nem jelent privát fotókat, családi videókat is. A Csenge által összeállított „kódex” volt mindennek az alapja, amit még további személyes találkozók és beszélgetések egészítettek ki. Jimmy kiadója, Joós István szintén nagyon sokat segített nekünk, az ő közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre ez a sorozat.
A karakterábrázolásokhoz egy bátran szatirikus, helyenként parodisztikus stílust választottak. Ez az alkotók döntése volt, vagy a csatorna elképzelése?
A kutatási anyaggal a kezünkben egyértelmű volt, hogy nem egy szent életű emberről fogunk sorozatot készíteni, és a hangvétel is adta magát. Az RTL kreatív igazgatója, a sorozat showrunnere, Herman Péter már a közös munkánk elején kijelentette, hogy nem hommage-t szeretne.
Világos volt, hogy ez egy antihőstörténet
– ami egyben a rendszerváltás előtti és utáni magyar könnyűzenei élet lenyomatát is adja. A sorozat ötlete elsőre nekem is abszurd felvetésnek tűnt, de ahogy a mélyére néztünk az életútnak, látszott, hogy mennyi lehetőség van benne. Amikor elkezdett körvonalazódni egy fikcionalizált Jimmy-verzió a fejünkben, a valódi alakot is könnyebben el tudtam fogadni, és elmúlt az az ellenérzésem, ami sokakhoz hasonlóan bennem is megvolt vele kapcsolatban. Mindezzel együtt egy I, Tonya-szerű, groteszk megközelítésben gondolkodtunk: az is megtörtént eseményt dolgozott fel, a középpontjában egy antihőssel, akinek a sztorijában van valami végtelenül abszurd. És persze az is feladat volt, hogy bemutassuk a karakter szerethető oldalát is.
Van ilyesmire írói technika?
Például a szereplőknél kellenek olyan célok, amikkel a néző tud azonosulni, vagy ki lehet domborítani bizonyos pozitív tulajdonságait. Jimmy tényleg sok káros dolgot tett életében, de az például megkérdőjelezhetetlen, hogy nagyon családcentrikus volt, és ha nem is mindig jól, de nagyon szerette a fiait – ezt is érzékeltetjük az egyes részekben. Jimmy sorozatbeli szerethetőségéhez sokat hozzáadott a fiatal énjét alakító Olasz Renátó is.
A sorozat legsebezhetőbb karaktere Zámbó Jimmy felesége, Edit, akinek különösen megterhelő lehetett végignézni a szériát, és mintha az ő irányába több empátiát is mutatnának az alkotók.
Ez biztosan így van, és sok múlt Schell Juditon, aki valóban nagyon érzékenyen formálta meg ezt a szerepet. Amikor Edit először olvasta az első forgatókönyvet, nem volt vele maradéktalanul elégedett. Meglephette, hogy papíron olvassa a saját életét, de utána elfogadta a történetet. Úgy gondolom, ha a sorozat nem is szolgáltat neki igazságot, végső soron mégis felemeli őt. Edit kemény nő, és hogy ezeket az elképesztő éveket végig tudta csinálni a férje mellett, azért minden tiszteletem.
Ez éppen az Egy jó asszony mindent megbocsát olvasata. Jimmy slágereinek káros nőképére, a nők általa kijelölt szerepére nem különösebben reflektáltak. Miért?
Úgy érted, az érte rajongó nőknek ezek a dalok adtak önigazolást a saját börtönük elfogadásához? Lehet, hogy alábecsülöm Jimmy dalainak hatását, de szerintem ez a mentalitás egy sokkal bonyolultabb struktúra része, amin egy popénekes néhány száma nem tudott számottevően rontani. Ahogy a találkozásaink alapján érzékeltem, Edit nem tekinti magát áldozatnak, az abúzust inkább egyfajta adok-kapokként jellemezte. Úgy gondolom, a Jimmyvel való kapcsolatában mindig magas fentek és lentek voltak, folyamatosan ott volt az a remény, hogy jobb lesz. Nehéz megítélni kívülről egy kapcsolatot, és nem is szükséges, de az biztos, hogy Edit karakterével könnyebb volt empatizálni.
Egy másik jelentős királysorozat, a Korona alkotói hiába hangsúlyozták a fikciós jelleget, néhány cselekményszál miatt rengeteg kritikát kaptak. Egy író hogyan járhat el etikusan egy olyan ellentmondásos, sokak által lenézett és kigúnyolt karakter megrajzolásakor, akinek a szerettei nagyrészt még élnek?
Nem gondolom, hogy Zámbó Jimmy személyével tiszteletlenek lettünk volna, vagy kifiguráznánk őt. Bár a sorozat „megtörtént eseményeken és hazugságokon alapszik”, rengeteg fikciós elemmel, szerintem alapjaiban mégis mélységesen igaz. Jimmy persze már nem tudja megvédeni magát, de nehéz dolga is lenne: rengeteg botrányos története közismert. Azt viszont tényleg mindig hangsúlyozni kell, hogy a mi hősünk Zámbó Jimmy fiktív verziója, ami elválik az igazitól. A nézőknek is tudatosítaniuk kell magukban, hogy ez nem dokumentumfilm.
A széria csúcsa szerintem a nyolcadik rész. Ebben a művelt belvárosi újságíró, Elek János látogatást tesz a csepeli rezidencián, de előtte még lezombizza a városrész lakóit, és azzal tréfálkozik, hogyan fog beleszarni vendéglátója aranyvécéjébe. Az epizód felidézte bennem György Péter egykori híres, Zámbó Jimmy és kora című esszéjét, amelyben többek között arról írt, hogy amíg a bunkóság az értelmiség köreiben is elfogadott norma, addig nem sok szemrehányást tehetnek a proli popsztárnak ugyanezért. Erről mit gondol?
Elek János egy teljesen fikciós karakter, a kisujjeltartó értelmiségi archetípusa, akit Bárány Márton írótársam alkotott meg, és akinek szerepében Alföldi Róbert lubickolt. Én is azt gondolom, hogy a Zámbó Jimmy-ekézés nem öregedett jól, bár a 90-es évek szabadszájúsága után a Facebook-korszak azóta újabb mélypontot hozott a közbeszédben. Úgy tűnik, az identitásunk sokat nyer a kölcsönös megvetésből, abból, hogy megkülönböztetjük magunkat a másiktól: fiú vagy lány, A-s vagy B-s, pesti vagy budai, BMW-s vagy audis, és így tovább. A másik lekezelésével a saját jelentőségünket tudjuk növelni.
A sorozatban megjelenő bárokról, a sanzon- és abortuszbizottságokról nem lehetnek saját emlékei. A világában hogyan nézett ki a nyolcvanas évek?
Boldog gyerekkor volt Kőbányán, amiről azt gondoltam, hogy zöldellő kertváros, és csak később derült ki, hogy ipari övezet. A pesti belvárosról nem is igazán volt tudomásom, Budáról pedig végképp nem. A Casanova bárban sem jártam, de az írócsapat másik tagja, Akar Péter gimisként többször megfordult ott, és emlékezett egy pajzán dalokat éneklő zongoristára, aki a sorozatbeli Gabi bácsit ihlette.
Amikor kőbányai lányként a Filmművészeti Egyetemre került, okozott ez frusztrációt?
Igen, főleg az első években. Azt éreztem, hogy sok dolgot nem tudok, ami másoknak alap. A többiek értik A felvilágosodás dialektikáját, miközben én hasztalan próbálom megkülönböztetni a „releváns” szót a „reveláns”-tól. Viszont a közeg nem volt velem elutasító, ezért a megküzdés sem volt ezzel olyan vészes, illetve felvértezett, hogy otthon nagyon szeretetteljes és támogató légkörben neveltek a szüleim. Amikor a fejembe vettem, hogy filmezéssel szeretnék foglalkozni, sosem érzékeltették, hogy ez túl nagy álom vagy irreális elképzelés lenne.
Nagyon ígéretes is volt a filmes indulása: az Utóélet című nagyjátékfilm forgatókönyvével 2011-ben Európai Tehetség-díjat nyert Cannes-ban, aztán a kész film eljutott Karlovy Varyba. Azóta leginkább televíziós sorozatokban közreműködött íróként vagy rendezőként. Mennyire váltotta valóra ez a lendületes indulás a reményeit?
Azt reméltem, hogy egy másik nagyjátékfilmet fogok tudni forgatni, ami nem jött össze. Egy kozmetikus–masszőr házaspárról szólt volna, amely hitelcsapdába kerül, ezért kitalálják, hogy vesznek egy prostituáltat, és elkezdik futtatni, de ahogy az alvilággal próbálnak bizniszelni, egyre nagyobb szarba kerülnek. Az Utóélethez hasonló fekete komédia lett volna.
Ez az igazi műfaja?
Nem nagyon tudok úgy elképzelni drámát, hogy ne legyen egyben vicces is. És ha már a nyolcvanas évekről beszéltünk: emlékszem, gyerekkoromban még az volt a közmegegyezés, hogy a nők nem lehetnek viccesek. Ez a felfogás érdekes módon azóta megváltozott.
Korábban egy interjúban azt mondta, rendezőként a leggyakrabban azért keresik meg, mert nő, és „kell egy női szem”. Honnan tudhatja, mikor hívják a saját szeme és tehetsége miatt?
Az RTL-nél pontosan lehetett tudni, hogy nem erről van szó, ezért nagyon hálás vagyok nekik. Van, aki szerint ha már létezik ez a jelenség, a lehetőségeket meg kell lovagolni, engem viszont inkább zavar. Már nem emlékszem, hol olvastam azt, hogy nőnek lenni olyan, mint egy nyelvi kisebbséghez tartozni valahol, ahol ismered a többség nyelvét, de van egy saját nyelved is. Fordítva viszont ez nem igaz, a többség nem ismeri a kisebbség nyelvét és kultúráját, számukra csak a saját kultúrájuk létezik. A másik kultúrának a megismerésére nyilván a férfiak is képesek, csak ott ez erőfeszítés, míg nálunk a túléléshez szükséges képesség.
Ennek az interjúnak az elkészülésekor az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.
