„A nem elsődlegesen azt az identitást jelenti, amilyen neműnek valaki érzi magát. Pont” – mondja a magát sem a férfi, sem a nő kategóriájába nem soroló Ezra, aki szerint senki nem akar többletjogokat, csak békében élni. Mivel nembináris személyként lényegében maga is a transzmozgalmakról szóló viták középpontjában áll, arról is kérdeztük őt, mit gondol a mozgalom radikálisnak tartott követeléseiről és a túlzásba vitt politikai korrektségről.
A negyvenéves Ezra (ez a választott álneve) a párjával, a tízéves gyerekével és a kutyájával él Budapesten, szabadúszóként dolgozik nagyobb cégeknek. Hivatalosan nőnek született, vagy ahogy ő fogalmaz, ebbe a kategóriába sorolták be, amiből viszont mindig is kilógott, fiús gyerek volt, fiúkkal is barátkozott. Húszéves kora körül tudatosult benne, hogy a nőkhöz is vonzódik, előbb biszexuálisként határozta meg magát, majd leszbikusként, de valami még mindig nem stimmelt. Már a harmincas évei közepén járt, amikor a nyilvánosságban egyre többet kezdett forogni egy fogalom, amit egyre pontosabbnak érzett önmaga meghatározására: nembináris.
Ezra előző kapcsolatában született egy gyereke, akit ő is hozott világra. Szerencsésnek tartja magát, mert a családja és a barátai is támogatják a döntéseiben, és a tágabb környezete előtt is vállalhatja önmagát. Ebben a cikkben viszont arccal és névvel nem szeretett volna szerepelni. Öt-tíz évvel ezelőtt leszbikus anyaként még vállalt nyilvános szereplést, de mint mondja, ma már nem kockáztatná meg azt a gyűlöletcunamit, amit ezzel az interjúval valószínűleg a nyakába zúdítana.
Számodra mit jelent nembinárisnak lenni?
Azt jelenti, hogy nem érzem magam férfinak és nem érzem magam nőnek. Nembinárisnak lenni tehát önmagában egy tagadás. Nem valamivel azonosulsz, hanem valaminek a hiányával. A nembináris identitásra sokszor még hosszabb út rátalálni, mint a leszbikusságra, vagy a bináris transzneműségre, gyakran még több gondolkodást és önismereti munkát igényel. Én egyedül, illetve a párom támogatásával végeztem el ezt a munkát, a pszichológussal szinte már csak megosztottam a végeredményt. Nekem nem volt szükségem ehhez semmilyen visszajelzésre vagy validálásra szakembertől.
Egyáltalán hogyan gondolkodsz a nem fogalmáról?
A nem nekem elsődlegesen azt az identitást jelenti, amilyen neműnek valaki érzi magát. Pont. Férfinak, nőnek, nembinárisnak, genderqueernek, bárminek. Számomra teljesen abszurd, ha ezt az identitást valaki kívülről akarja eldönteni. Ezen túl van a biológiai nem, ami szintén nem olyan egyszerű, mint a női–férfi leosztás. A biológiai nem hormonokból, külső és belső nemi jegyekből, kromoszómákból áll össze, amiknek különböző kombinációi és elcsúszásai lehetnek.
Vannak például olyan cisz nők, akiknek magas a tesztoszteronszintjük – róluk mit gondoljunk?
Amikor megszületik egy gyerek, a külső nemi jegyei alapján automatikusan berakják a lányok vagy a fiúk dobozába. Ez a doboz az esetek nagy százalékában stimmel is, és megfelel az egyén identitásának, de vannak esetek, amikor viszont nem. Harmadrészt erre az egészre rárakódnak még azok a szerepelvárások, amiket a nőkkel és férfiakkal szemben támasztunk, ezt jelenti a társadalmi nem.
A nembináris nem egy harmadik doboz?
Pont ez a lényeg, hogy feleslegesen képzünk mindenből dobozokat és mesterséges bináris párokat. A férfi a Marsról, a nő a Vénuszról származik; a férfi erős, a nő gyenge; vannak a melegek, és vannak a heterók. De erre mit mondjon egy genderfluid személy, aki egyik nap nőiesnek, a másik nap férfiasnak érzi magát, és e szerint is öltözködik? Mi legyen a biszexuálisokkal, akik nőkhöz és férfiakhoz is vonzódnak? És akkor a Kinsey-skálát már ne is említsük.
Volt valaha kellemetlen érzésed, vagyis testi diszfóriád a tested nemi jellegzetességei miatt?
Igen. Viszont érdemes tudni, hogy a nembinárisok, sőt a bináris transzok egy része sem feltétlenül érez testi diszfóriát. Másrészt én például viszonylag androgünnek nézek ki, de ez nem igaz minden nembináris emberre. Nézhet ki valaki abszolút nőiesen vagy férfiasan, és közben vallhatja magát nembinárisnak.
Van az a gyakran felmerülő kérdés, hogy ha valaki nem érzi magát sem nőnek, sem férfinak, honnan tudhatja, mihez képest nem azonosul ezekkel a kategóriákkal. Aki szerint ez egy ellentmondás, annak mit válaszolnál?
Azt, hogy milyen nőnek lenni, egyrészt onnan tudom, hogy a társadalom tagja vagyok, látom és érzékelem, hogy ez mit jelent. Másrészt harmincöt éven át én is nőként besorolva éltem, tehát velem is megtörténtek azok az események, amik a legtöbb nővel meg szoktak: született egy gyerekem, értek abúzusok satöbbi. Mivel én is úgy gondolom, hogy a gender egy társadalmi konstrukció, szerintem úgynevezett női tulajdonságok sincsenek.
Vannak persze olyanok, amik a nőknek besorolt emberekben gyakoribbak, ilyen, mondjuk, a gondoskodás. Hagyományosan a nők gondoskodnak a gyerekekről, ők maradnak velük otthon kiskorukban, de ha az apa teszi ugyanezt, ő is gondoskodó lesz. De ismerünk elhanyagoló nőket, és szupergondoskodó férfiakat is. Mekkora tehát a tulajdonságok kialakulásában a biológia, és mekkora a szocializáció szerepe?
A szülés és az anyaság hozott felszínre új érzéseket benned?
Persze hogy hozott, de ezek sem kifejezetten a nememhez kötődnek. Én mindig is úgy képzeltem az életem, hogy lesznek majd gyerekeim. Amikor egy szivárványcsaládba születik egy gyerek, abban biztosak lehetünk, hogy azt a gyereket nagyon-nagyon akarták, és küzdöttek érte. Esetemben ez közel két évet, tíz beavatkozást, rengeteg hormont, fájdalmat és pénzt jelentett.
De én a szülést nem nőként éltem meg, nem azt éreztem, hogy ezzel kiteljesedik a nőiségem.
A gyereknevelést pláne sok nemi sztereotípia övezi, amivel egyébként a heteroszexuális párok is küzdenek. Szóval ha az a kérdés, hogy nálunk ki mosogat és ki tanítja meg a gyereket programozni, akkor a válaszom az, hogy aki éppen ráér, szívesebben csinálja, vagy ért hozzá.
A gyereked hogyan szólít téged?
Anyának. A volt párom pedig az anyu. A gyerek most tízéves, vagyis amikor a nembináris identitásra rátaláltam, már rég így éltem a fejében, ezért nem akartam őt ezzel megkavarni. Azt természetesen tudja, mit jelent az, hogy két anyja van, vagy hogy én másképpen viszonyulok a nememhez, de mindig az életkorának megfelelően beszéltünk neki ezekről a témákról.
Mit tapasztalsz, hogyan reagál a személyedre a társadalom? Hogy boldogulsz nembinárisként a világban?
„Te fiú vagy, vagy lány?”, ez nyilván viszonylag gyakori, de kibírom, csak nem esik jól – főleg ha az utcán kiabálják utánam. A nembinárisság fogalmát itthon nem nagyon ismerik az emberek, és én se szoktam nekiállni elmagyarázni idegeneknek. Azt is tudom, hogy amikor a pénztáros „hölgyemnek” szólít, csak udvarias akar lenni, a magyar nyelvben nem is nagyon lenne erre más lehetősége. A németek is kínlódtak egy ideig, mi legyen a diverzek hivatalos megszólítása a levelekben, majd egyszerűen eltörölték a Herr és a Frau előtagot. Az elején fura volt, aztán megszokták. Magyarul is működne az mondjuk, hogy „Tisztelt Nagy Ezra” ahelyett, hogy „Tisztelt Nagy Ezra Kisasszony/Úrhölgy”.
De továbbmegyek: egyáltalán miért van szüksége az államnak arra, hogy a személyi igazolványomban a nemem is fel legyen tüntetve? Miért kell minden egyes regisztrációnál kötelezően kiválasztanom, hogy férfi vagyok vagy nő? Sokszor ilyenkor elmegy a kedvem a vásárlástól is. Ha meg az a kérdés, hogy pár százaléknyi ember kedvéért miért hozzanak létre több lehetőséget, arra szerintem a válasz az: mert tiszteletben tartjuk egymás emberi méltóságát. Ahogy az akadálymentesítésnél a nem látók vagy más fogyatékkal élők esetében.
Szerinted ki dönthet egy ember neméről és annak megváltoztatásáról?
Én azt tartanám jó megoldásnak, hogy ahhoz, hogy valaki az irataiban megváltoztathassa a nemét, ne kelljen semmilyen szakorvosi igazolás. Erről csakis ő döntsön. A hormonkezelés és a műtét összetettebb kérdés, és ebben nem is szeretnék most állást foglalni. De azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor a kiskorúak „nemátalakító” műtéteivel riogatnak, az tudatos hazugság. Tizennyolc éves kor alatt tilos ilyen műtéteket végezni,
tizennyolc év felett meg az ember hadd döntsön már szabadabban a testéről.
Egy plasztikai műtéthez vagy a tetováláshoz sem kell pszichiátriai szakvélemény, pedig ezek is visszafordíthatatlan változásokat eredményeznek a testedben.
A transzmozgalmak egyes kritikusai elsősorban a felvetések túlságosan felforgató jellegét bírálják, szerintük a mozgalmak a radikális ideológiájukat a társadalom egészére akarják ráerőltetni, mégpedig eléggé agresszív módon. Te ezt hogy látod?
Már a felvetés is abszurdnak tűnik: azok az emberek, akikkel folyton kicsesznek és akik ellen törvényeket hoznak, ők lennének agresszívak? Szerintem akik ilyesmit állítanak, azok a legtöbbször légvárakkal hadakoznak, rosszabb esetben olyan ellenségképet gyártanak, mint a buzilobbi, vagy a migránsok. Amúgy meg az élet, a társadalom folyton változik, ennek köszönhető, hogy a világ bizonyos részein ma már nem dobják kútba a melegeket. A fogalmainkat és a működéseinket időről időre újragondoljuk, és biztosan mindig előfordulnak elhajlások és szélsőségek, de szerintem nem ebből kellene kiindulni. Nyilván lehet értelmesen vitatkozni néhány speciális témáról, mint például a transz nők és a versenysport viszonya, de ez a transz emberek tízezrelékét érintő probléma. Közben a transz fiatalok nagyjából felének vannak öngyilkossági gondolatai.
Álproblémákat gyártunk ahelyett, hogy a valóban fontos kérdésekről lenne szó. Jó példa erre az a sztori, amikor az amerikai szélsőjobb azzal kampányolt, hogy már ott tartunk, hogy a gyerekek macskának is vallhatják magukat, és macskaalmokat kell berakni nekik az iskolában. A valóságban az iskolai lövöldözések miatt alkalmazták néhány helyen ezt a megoldást: ha lezárják az osztályokat egy lövöldözéskor, akkor tudjanak hol vécézni. De ugye a szélsőjobbosoknak véletlenül sem a fegyvertartással volt bajuk, hanem a transzmozgalommal.
Nálad hol kezdődik az, hogy valakit transzfóbnak nevezz?
Én nem csak azt tekintem transzfóbnak, aki börtönbe záratná a transz embereket. Nálam ez ott kezdődik, ha valaki tagadja az identitásunkat.
Megmondja, hogy én magammal kapcsolatban mit érezhetek.
És igenis jogunk van emiatt dühösnek lenni. Egyes elképzelések szerint fontos témákról csak racionálisan, érzelmek nélkül lehet vitatkozni, de szerintem az érzelmeket nem lehet eltagadni, pláne nem egy ennyire személyes témában. Egy kívülállónak könnyű hidegnek, érzelemmentesnek maradnia, de nekünk a bőrünkre megy ez a vita.
Túlérzékenység, a nyelv túlzásba vitt politikai korrektsége, kikövetelt safe space-ek – szintén gyakran felmerülő kritikák. Ezekről mit gondolsz?
A politikai korrektség számomra azt jelenti, hogy tiszteletben tartod a másik emberi méltóságát. Ezt hogyan lehet túlzásba vinni? Emellett azt gondolom, más súlya van annak, ha kritizálnak azért, mert bizonyos szavakat használsz, mint annak, ha ezek a szavak valakinek súlyos mentális problémát okoznak. Itt nem arról van szó, hogy nem használhatsz egyes szavakat.
Bárki mondhat bármit, csakhogy a véleményszabadság sem jelenti azt, hogy nem érhet kritika a véleményedért. De Magyarországon, mióta a 33-as paragrafussal ellehetetlenítették azt, hogy a transz emberek a saját nemüknek megfelelően éljenek, és ahol a kormány hadjáratot folytat az LMBTQ-közösség tagjai ellen, és viszonylag rendszeresek a gyűlölet-bűncselekmények, ott nem a safe space-ekkel van a legnagyobb probléma.
A megfelelő névmáshasználatot mennyiben tartod fontos, szimbolikus ügynek? Te elvárod, hogy angolban a they/them formulát alkalmazzák a megszólításodnál?
Amikor nemzetközi közegben dolgozom, akkor én is a theyt/themet használom, és igen, rosszulesik, ha erre a kérésem ellenére sem figyelnek. Az persze más, ha valaki véletlenül eltéveszti, de aki huszadjára sem ezt használja, az tud fájni. Azért fáj, mert nőként kezel, amikor én nem vagyok az. És egyre több cisz ember is kiírja a névmásait (she/her vagy he/him), pont azért, hogy a másiknak ne kelljen ezen gondolkoznia, és természetessé tegye ezt a gyakorlatot. De ezt nem várom el kötelezően senkitől. Viszont amikor ebből itthon hatalmas ügyet csinálnak, azt megint csak álproblémának érzem, hiszen itthon nem is használunk nemtől függő személyes névmásokat. Magyarországon megint csak sokkal nagyobb probléma az, hogy egy bináris transz nőnek, aki nőként is öltözik, a férfinévre szóló igazolványát kell odaadnia, amikor elkérik azt a buszon, a bankban, vagy az új munkahelyén. Vagy fordítva ugyanez a transz férfiakkal.
Mint nembináris embernek, összességében milyen elvárásaid vannak a társadalomtól?
Én azt tartanám a minimumnak, hogy aki nem tud mit kezdeni velem és az identitásommal, az mondja azt, hogy figyelj, nekem ez az egész nagyon fura, de elfogadom, és nem szólítalak direkt más néven, mint amit kérsz, nem kezellek más módon, mint ahogy szeretnéd. Kinek ártok én azzal, ha azt mondom, nembináris vagyok? Te is azt gondolhatsz a saját nemedről, nőiségedről, amit akarsz. Itt senki nem akar többletjogokat, csak élni szeretnénk, békében, baszogatásmentesen.
Ennek az interjúnak az elkészülésekor az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.
