A nemek kihajítása az ablakon tényleg radikális gondolat. Pont ez benne a jó?

A gender fogalmával kapcsolatos viták a politikában címmel tartott online rendezvényt november 10-én az Eötvös Csoport. A téma összetettségét mutatja, hogy már a felvezetőben elhangzott, nem egyszerűen arról van szó, hogy egy olyan országban élünk, ahol kormánypárti politikusok és véleményvezérek „az anya nő, az apa férfi” frázisát ismételgetik vég nélkül, de már olyan pontjai is léteznek a világnak, ahol „a mellékhelyiségeken szereplő szimbólumok sokfélesége láttán szinte elbátortalanodik az ember, hol is mosson kezet”. Vagy ahol transzfób megjegyzései miatt kiközösítik a Harry Potter-könyvek szerzőjét. Elképesztő szélsőségek, hallhattuk – és ezt bontotta ki részletesebben a két előadó.

Mit jelent nőnek és férfinak lenni?

A genderrel kapcsolatos viták nem újkeletűek, a jelenlegi politikai kampányoknál jóval messzebbre nyúlnak vissza – ennek bizonyításával indította előadását Fodor Éva, a CEU egyik rektorhelyettese, az egyetem gender studies tanszékének professzora. Amikor ugyanis a 19. századi szüfrazsettek utcára vonultak, amikor a feminizmus második hullámának tagjai tiltakoztak a hetvenes években, vagy amikor a lengyel konzervatívok tartották a magasba genderellenes tábláikat, a vita tárgya alapvetően ugyanaz volt: mit jelent nőnek és férfinak lenni?

Magyarországon a genderkérdés az utóbbi időben még erőteljesebben összekapcsolódott a politikával és a kormánypárt legitimációjával, amit jól szemléltet, hogy míg 2014-ben a gender szó a Magyar Idők/Magyar Nemzet online változatában 6 cikkben, 2021-ben már 473-ban szerepelt.

A genderkoncepcióval kapcsolatos viták középpontjában jelenleg a transzmozgalmak állnak, ezek megértéséhez pedig Fodor Éva a nemi kategorizálásról szóló, alapvető változásokat vázolta fel röviden. A nemi kategorizálás évszázadokon keresztül a természetes, biológiai ismérvek alapján történt, majd a hetvenes években a feminista mozgalmak már a nemi szerepekről beszéltek, ezeket helyettesítették a biológiai különbségekkel. A 21. századi transz-/queer-/nembináris mozgalmak pedig a nemi kategorizálás egész rendszerét kezdték átalakítani.

Nemi csoportosítás mint társadalmi döntés

Tagadhatatlan, magyarázta tovább Fodor Éva, hogy vannak velünk született jellemzők, és a nemi kromoszómáik alapján az emberek két csoportra oszthatók, a kérdés inkább az, van-e értelme éppen ennek a csoportosításnak? Hiszen léteznek hangos és csendes kisbabák, kék és barna szeműek –

miért éppen a nemi jegyeiket találjuk annyira fontosnak, hogy ezekkel azonosítjuk őket a születésükkor?

A biológiai nemnek valóban volt jelentősége akkor, amikor a férfiak a fizikai erejüket a medvék elleni küzdelemre használták, a nők életfeladata pedig kimerült a szülésben és a szoptatásban. Mára viszont ezek a jellemzők elvesztették a jelentőségüket – mondta Fodor.

Amikor a hatvanas-hetvenes évek angolszász feminista mozgalmai megkérdőjelezték a nemi szerepek biológiai meghatározottságát, újradefiniálták a nem koncepcióját is azáltal, hogy különbséget tettek a biológiai nem (sex) és a társadalmilag meghatározott nem (gender) között, amelyek mélyen strukturálják a társadalmat és számos egyenlőtlenséget hoznak létre. A 21. század eleji transz- és queermozgalmak azonban a mainstream feminizmustól ellépve már nem elégednek meg annyival, hogy a biológiai szerepek determináltságát kérdőjelezik meg:

ők a nemi kategóriák radikális újragondolását vették célba.

Néhány lehetséges megközelítésük:

• több mint két nem létezik;
• vannak, akik egyik nembe sem tartoznak;
• a nemek nem kategóriák, hanem skálaszerűek;
• a nemek nem állandók, hanem változtathatók.

A transzmozgalmaknak tehát nem a sex és a gender mellé szeretnének egy harmadik kategóriát bevezetni, hanem a már létező nemeket leíró kategóriák létét, jellemzőit és értelmét akarják megváltoztatni. Ez nehezen emészthető, pedig Fodor Éva szerint az identitásalapú osztályozás más területeken teljesen elfogadott, például az etnikum, a vallás vagy a nemzetiség megadásához sem szükséges a genetikai háttér bizonyítása – az egyszerű önbevallás-alapú.

A magukat hagyományos értelemben sem férfinak, sem nőnek nem kategorizáló emberek számának világátlaga 1, a Z generációban 4 százalék, ami meglehetősen alacsony arány. A mozgalom viszont a korábbi polgárjogi mozgalmakhoz hasonlóan hangosan követeli tagjai létének normalizálását jogi, szimbolikus és nyelvi szinten is – olykor sikeresen.

Németországban ma már harmadik neműnek vallhatják magukat azok, akik erre orvosi engedélyt kaptak, Norvégiában bevezettek egy semleges személyes névmást, a politikailag korrekt professzorok pedig feltüntetik a nevük mellett a preferált névmásukat – ahogyan Fodor Éva aláírásában is szerepel a she/her angol nőnemű névmás. A transzmozgalmak nyelvi követeléseivel szembeni heves ellenállásra a professzor a néger szó példáját hozta, amelyet saját gyerekkorában még bátran lehetett használni, ma pedig ezt civilizált ember már biztosan nem teszi.

Miért támadják a nemi kategóriák jellemzőinek megváltoztatását követelőket?

A konzervatív körök például azért, magyarázta a CEU tanára, mert a vallási princípiumokkal ellentétes állításokat tesznek, illetve a nyugati liberális lobbi hatalmi törekvését fejezik ki. Sokan az elhamarkodott orvosi beavatkozások miatt aggódnak, de mint megtudhattuk, Amerikában 50 millió 6-17 év közötti gyerekből mindössze 6 ezer esett át hormonális/műtéti kezelésen/beavatkozáson, míg a kozmetikai műtétek száma a tinédzserek körében megközelítőleg 65 ezer.

Egyes feminista csoportok aggasztónak tartják azt is, hogy a transz nőkkel felhígul a nő mint társadalmi kategória: elvesznek a női jogok, a nők számára fenntartott biztonságos terek, hiszen egy női öltözőbe bármikor bejöhet egy nőnek öltözött férfi, „akinek a ruhája alatt egy férfi nemi szerv látható”. Fodor Éva szerint viszont az emiatt aggódó feministák eddig harcosan ignorálták a biológiát, most pedig éppen erre hivatkozva érvelnek amellett, hogy csak a biológia határozhatja meg, ki a nő, és ki a férfi.

Szerinte ez az elgondolás eddig sem vezetett az egyenlőtlenségek megoldásához, a nemek koncepcióinak megváltoztatása pedig tényleg alapjaiban változtatná meg nemcsak azt, hogy kit tartunk nőnek és férfinak, de számos más társadalmi intézményünket is – aminek talán éppen itt az ideje.

„A nemek kihajítása az ablakon tényleg radikális gondolat. Pont ez a jó benne”

– zárta előadását Fodor Éva.

Nemváltás bemondásra

Kováts Eszter politológus, a CEU Demokrácia Intézetének vendégkutatója a transzmozgalommal kritikus kutatók táborába tartozik, idén Genderőrületek címmel írt könyvet a német és a magyar közeget vizsgálva. Előadását ő is azzal kezdte, hogy a jobboldali genderellenesség nem fideszes találmány, számos vatikáni kiadvány már a nyolcvanas-kilencvenes években foglalkozott a fenyegető genderideológiával, amely megbontaná férfi és nő komplementaritását. A 2010-es évek genderellenes mozgalmai ezekre a szövegekre is hivatkozva támadják az ideológiát. És miközben a magyar kormány sorra hozta genderellenes intézkedéseit (az isztambuli egyezmény ratifikációjának elutasítása, a társadalmi nemek tudománya nevű mesterszakok megszüntetése, a nemváltás jogi lehetőségének elvétele, az anya nő, „az anya nő, az apa férfi” alkotmányos kitétele, gyermekvédelmi népszavazás és a szexuális és nemi kisebbségek megbélyegzése), Kováts Eszter szerint

a transzmozgalom bizonyos aggasztó jelenségeivel valóban érdemes foglalkozni.

A transz-queer követelések ugyanis az utóbbi öt-nyolc évben jelentős teret nyertek Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, a velük való azonosulást pedig igyekeznek jobb- és baloldal, befogadás-kirekesztés, nyitottság-zártság mentén keretezni, de ennél bonyolultabb a helyzet.

A non-binary, azaz nembináris kifejezésnek 2015-ben volt a Google-ben először nyoma, és a kutató szerint alig találunk mozgalmat, amely azóta ennyire gyors és radikális sikereket tudott volna elkönyvelni a közbeszéd és a jog szintjén is. Spanyolországban és Németországban például várhatóan hamarosan törvénybe iktatják a nemi önmeghatározást. A mozgalom tagjai ugyanis a nemi diszfóriára nem patológiaként tekintenek, ezért azt követelik, hogy a jogi érvényű nemváltáshoz ne kelljen egy sor pszichiátriai igazolás, hanem az „bemondásra” működjön.

Kováts Eszter ezen a ponton bemutatta a híres, szexuális jogokért küzdő francia szervezet plakátját, amely arra érzékenyíti a társadalmat, hogy

a férfiak is lehetnek terhesek.

Ők azok az egykor a nők biológiájával született emberek, akik férfinak érzik magukat, „ezért ez a méh férfiméh”, fogalmazott az előadó, aki szerint ezzel az alapvető fogalmaink íródnak át. És miközben a transzmozgalmak képviselői azt követelik, hogy tartsuk tiszteletben az identitásukat, szerinte maguk is gyakran bántók és kirekesztők a nőkkel szemben: például menstruátoroknak nevezik a cisz nőket, aki pedig nem hajlandó az elképzeléseikkel azonosulni, a legkevesebb, hogy transzfóbnak bélyegzik.

Mi a gond a nyugati progresszív követelésekkel?

Kováts Eszter meglátása szerint tehát igenis van ok aggodalomra, ezeket tételesen fel is sorolta:

• A transzmozgalmak tagadják az objektív valóság létét: számukra a nem csupán egy társadalmi konvenció, így az is, hogy milyen biológiai jegyeket értelmezünk nőiként vagy férfiként. „Ha a pénisz egy nőként azonosuló emberen van, akkor az egy női pénisz.”
• Összemossák az interszex, a transz és a nembináris követeléseket.
• Céljaik a globális hatalmi egyenlőtlenségekbe illeszkednek. Nyugat-Európa és az Egyesült Államok hegemóniája érvényesül abban, éppen mi számít progresszívnek és követendőnek a nőjogi és LMBTQ-mozgalmak számára.
• Radikális követeléseiknek következményük van bizonyos csoportokra. Az erőszakon átesett nők számára például diszkomfortos lehet az intim terekben együtt lenni férfi testű emberekkel. Sérülhetnek a gyerekjogok is, a genderidentitás-klinikákon, úgy tűnik, az utóbbi időben erősen megnőtt a gyerekek száma. Valamint sérülhetnek a melegek és leszbikusok jogai is, akik úgy érezhetik, „olyan dolgokra akarják őket rávenni, amiket nem szeretnének, nevezetesen, hogy férfiként nem férfi testűekkel, nőként nem női testűekkel kerüljenek romantikus kapcsolatba”.

A politológus szerint a mozgalmak sokszor azzal érvelnek, hogy ők csak a diszkrimináció ellen küzdenek, de ennél jóval radikálisabb állításokat tesznek. Definíciójuk szerint például transzfób az, aki nem fogadja el másvalaki nemi identitását, vagyis nem az egyenrangúság elismerése a mozgalom célja, hanem az egyén önképének elfogadása, az önmagára vonatkozó fogalmainak kötelező használata.

Mindezeket ráadásul dogmatikus hittételekként képviselik, Kováts Eszter szerint erre jó példa a névmás kiírása és kiíratása, amely egyfajta ideológiai megerősítést szolgál. Előadását pedig azzal zárta, hogy a problémákat azért így is érdemes a hazai viszonyaink kontextusában vizsgálni, ahol

az apa férfi ugyan, de a tanárhiány nő.

Az egyik hallgatói kérdésként végül még elhangzott az a felvetés, hogy ha az iratainkban átírathatjuk a nemünket, miért nem írhatjuk át az életkorunkat is? Ha bármi szubjektív, egyéni megítélés alá eshet, miért nem lehet akár a fizikai jellemzőnket is megváltoztatni, mint amilyen a bőrszínünk? Fodor Éva szerint az emberek eleve gyakran hazudnak a korukkal kapcsolatban, a faji diszkrimináció miatt pedig a bőrszín halványítására egész kozmetikai iparág épült. Vagyis már eddig is sokféle fizikai tulajdonságot igyekeztünk megváltoztatni, majd ironikusan megjegyezte: lehet, hogy ő is indít egy mozgalmat a koralapú diszkrimináció ellen, miután – ellentétben az igazolványában álló számmal – ő is inkább 26 évesnek érzi magát. Szerinte tehát nem lenne olyan nagy baj, ha bizonyos kategóriákat kicsit lazábban kezelnénk, és nagyobb lenne ezek átjárhatósága.

A téma összetettsége miatt úgy gondoltuk, az előadásokon felmerült gondolatokról megkérdezünk egy érintettet is. A magát nembinárisnak valló Ezrával készített interjúnkat hamarosan olvashatják a Telexen.