Kik azok, akik egy jobb budai lakás árát is képesek elkölteni egy festményre?

2022. november 19. – 09:25

Kik azok, akik egy jobb budai lakás árát is képesek elkölteni egy festményre?
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Még ma is sok titok övezi az árveréseket: kik és miért költenek el tízmilliókat egy-egy festményre? Mi a licitálás pszichológiája? Tényleg létezik az árverési láz, és hogyan lehet benne józannak maradni? Miközben az aukciók közönsége az elmúlt tíz évben sokat fiatalodott, egy dolog nem változott: a magyar műkincspiacon továbbra is jellemzően férfiak vásárolnak, a nők szinte csak kísérőként vannak jelen. A hazai műkincspiac szereplőivel röpködő milliókról, az üzleti elit változásáról és a gyűjtőszenvedélyről beszélgettünk.

„Negyvenmillió, negyvenegymillió, negyvenkétmillió… nyolcvan, nyolcvanmillió, nyolcvankettő, nyolcvanötmillió először, nyolcvanötmillió másodszor, nyolcvanötmillió és ha senki többet, akkor harmadszor, nyolcvanötmillió forint” – így kúsztak fel szépen lassan az árak annál a Vaszary János-képnél, amely élénk licitálás után kelt el a Virág Judit Galéria 70. jubileumi árverésén. Október közepén kezdődött meg a tavaszig tartó árverési szezon, amikor a galériák és aukciósházak az árveréseiket rendezik, és mivel ezt a világot eddig maximum filmekből ismertem, kíváncsi voltam, hogyan zajlik egy licitálás és mitől izgalmas, de leginkább az érdekelt, kik azok, akik egy lakás árát költik el egyetlen festményre. Ezért elmentem egy találomra kiválasztott aukcióra, hogy kicsit közelebb kerüljek ehhez a világhoz.

Meglepetésemre, a Budapest Kongresszusi Központ rendezvényterme leginkább átlagos öltözetű emberekkel telt meg: kisgyermekes családok érkeztek babakocsival vagy kisiskolásokkal, középkorú és idős párok, jól öltözött üzletemberek egyedül, és lazán elegáns üzletasszonyok, szintén egyedül. És bár kedélyesen pezsgőzgetett pár huszonéves, és felbukkant néhány százezres divattáska is, a közönséget mégis alapvetően visszafogottnak nevezném.

Diszkrét emelések, röpködő milliók

Rövid dzsesszkoncert után a színpadon elfoglalta a helyét a licitálást lebonyolító stáb: középen az aukció vezetője és segítője, a tárcsaolvasó, mellettük egy hosszú asztalnál az online liciteket fogadó munkatársak, a színpad jobb szélén álló asztaloknál pedig a telefonos liciteket fogadók, köztük a galéria tulajdonosai. Rövid ismertető után elindult a licitálás, sorra hozták a színpadra a több százezres és milliós kikiáltási árú klasszikus festményeket, Zsolnaykat. Egy-egy tételnél úgy pörögtek a számok, hogy alig lehetett követni, éppen ki emeli a tétet. Rippl-Rónai Somssich grófjára egyetlen jelentkező akadt, így az kikiáltási áron kelt el százmillióért, Vaszary János San Domenico Hotel kertje Taorminában című tájképéért viszont nagy verseny ment a 85 milliós leütésig.

Végig az a naiv kérdés járt a fejemben, hogy egy válság közepén miért költenek el emberek ekkora pénzeket festményekre? Később láttam, hogy a másik nagy aukciósház, a Kieselbach Galéria árverésén életműrekordok is dőltek: 85 millióért kelt el Czóbel Béla Párizsi Szajna-part című képe, Klie Zoltán Fantasztikus tája 80 millió forintért, Kontuly Béla Téli Duna-part című alkotása 75 millióért talált gazdára. A választ több hazai szakértővel beszélgetve kaptam meg.

Miért kerül ennyibe egy kép?

Kelen Anna, a Virág Judit Galéria művészettörténésze három éve kezdte el átvenni az aukciók vezetését édesanyjától, Virág Judittól, és azt mondja, a festmény árának meghatározása a legérzékenyebb rész, de vannak viszonyítási pontok, mint például egy ingatlannál is, ahol az utca, az elhelyezkedés a meghatározó. Egy festménynél fontos a név, a téma, a méret (ha túl nagy, az sem, jó, ha túl kicsi, az sem), a technika és a korszak is.

„Egy férfiportrét sokkal nehezebb eladni, mint egy női portrét, és nehéz téma az akt is, amit furcsa módon a feleségek nem szeretnek annyira. Figyelembe kell venni, hogy egy festmény, egy műtárgy nemcsak befektetés, hanem egy kulturális élvezeti tárgy is, plusz együtt is élünk vele, ezért igenis fontos az, hogy mit ábrázol, és az is, hogy tetsszen” – mondja Kelen Anna.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

A legtöbb festőnek vannak magasabbra értékelt korszakai, amikor igazán progresszív, friss, modern alkotásokat készít, és sokat is fest. „Ezekhez jön még a kép sztorija, a körülmények, ahogyan esetleg kikerült az országból, aztán ahogyan hazakerült. Ez a folyamat is egy spirálhoz hasonlítható, vegyük például Kádár Bélát, akinek a művei hihetetlenül felértékelődtek az elmúlt években. Ő a 20-as években Berlinben élt, majd volt kiállítása New Yorkban is, ahol többen vásároltak is tőle, ezért számos képének is amerikai tulajdonosa van, ami felhajtóerővel bír. Ennek köszönhetően is közelítenek egymáshoz a magyar és a külföldi piac árai, Kádár művei már az amerikai tulajdonosok számára is jelentős összegeket érnek” – magyarázza a művészettörténész.

„Akiknek anno a szülei, nagyszülei vették meg ezeket a képeket, azok az örökösök már nem is kötődnek annyira érzelmileg a művekhez, és sokszor egészen prózai okokból adják el ezeket a képeket: a gyereknek lakás kell, vagy külföldi egyetemre megy” – mondja Kelen Anna. Vevői oldalról viszont szerinte érdemes hosszú távon gondolkodni, hiszen az elmúlt 10-15 évben meredeken és stabilan emelkedtek a festmények, műkincsek árai, sok közülük simán megtriplázta az árát ez alatt az időszak alatt. „Tíz évvel ezelőtt egy Kádár Béla-kép ára nem 60 millió forint volt, hanem kb. 18. Természetesen a műtárgypiac mozgása nem teljesen független az egyéb tényezőktől, a gazdasági környezettől, de az infláció általában inkább jót szokott tenni, olyankor ebbe menekítik az emberek a pénzüket” – mondja.

Az is egyértelmű, hogy milliárdos gyűjtemények is vannak magyar gyűjtőknél is, hiszen az árverési rekordon leütött képek általában egy-egy gyűjtemény csúcsdarabjai.

Spengler Katalin műgyűjtő, a párizsi Pompidou központ akvizíciós bizottságának tagja, a magyar kulturális színtér legbefolyásosabb női szereplője (a Forbes idei és tavalyi listája szerint) úgy becsüli, hogy a Magyar Nemzeti Bank vásárlásaival együtt nagyjából 10 milliárdos lehetett a hazai műtárgypiac 2021-ben. Ez természetesen eltörpül a globális piachoz képest – ott 2020-hoz képest 47 százalékos növekedést produkálva valahol 26,3 milliárd dollár lehetett a nyilvános árveréseken elkelt képző- és iparművészeti tárgyak és régiségek összértéke. Ez a 10 ezer milliárd forintnak megfelelő összeg annyi, amennyit 2022 elején a teljes magyar lakosság tartott állampapírban.

Sötétkék pulóver, tizedik sor

A mai napig körüllengi egyfajta elitizmus ezt a világot, nyilvánvalóan az összegek miatt, de Kelen Anna szerint ma már nem lehet pontosan kategorizálni a gyűjtők körét. „Súlyos pénzekről van szó, ezért a mi szakmánk nagyon bizalmi, a személyes szálat nem lehet kikerülni. Általában ismerjük a vásárlókat, és azt is, hogy kinek a gyűjteményébe illik egy-egy kép. Ennek ellenére

az egyik rekordáron, 240 millió forinton eladott Csontváry-képet a 4–6-os villamoson hozta be a tulajdonosa, egy idős úr” – mesélte.

Mindenesetre az online árverések óta megszűnt a Budapest-központúság is, sokan vásárolnak a vidéki nagyvárosokból is Debrecentől Győrig, és egészen kicsi településekről is licitálnak.

Hasonlóan látja Winkler Nóra művészeti szakember is, aki a közelmúltig vezette a Kieselbach Galéria árveréseit, és látott őrületig menő párharcokat is. Az Instagramon futó „Eszembe jutott erről egy kép” című sorozatával és rendszeres múzeumi tárlatvezetéseivel szórakoztatóan bontja le a művészet elképzelt elitizmusát, hozza ki az üvegfal mögül ezt a világot. Winkler Nóra szerint a bizalmas információk és titokban maradó részletek sajátjai ennek az iparágnak, a galériák, aukciósházak értelemszerűen igyekeznek vevőiket maguknál tartani.

„A rekordáraknál nagyon ritkán lesz publikus, hogy valójában kik a vásárlók. És nyilván a beadói kapcsolatok is sokat érnek, pláne, hogy vannak értékes korszakok és népszerű alkotók, akiktől kevés mű érhető már el, és ha egy ilyeneket tartalmazó gyűjtemény kikerülhet a piacra, a házak versengenek egymással, hogy náluk landoljanak árverésre. Minden ház igyekszik a kapcsolatait megtartani, gondozni. Ebből fakadóan sok szuper bizalmas történet marad takarásban” – mondja.

Nagyjából mindenki megerősítette azt a benyomásomat, hogy számtalan hétköznapian öltözött ember is ül az aukciókon és licitál fő művekre. „Nem feltétlenül a legkirívóbb ruhákban ücsörgő emberek költik a legtöbb pénzt. Egyrészt sok gyűjtő nem is megy el személyesen egy árverésre, hanem megbízottakon keresztül licitál, másrészt

sokan nem keresik a feltűnést, egy kényelmes sötétkék pulóverben, a tizedik sorban ülve is kiválóan meg tudják venni, amit akarnak.

Nehéz egyébként ebben észnél maradni. Nem csak abban, hogy tartsa magát egy vevő az előre eldöntött saját maximumához, mert szoktam látni, ahogy meggyőzik magukat, hogy ha azon már túlment a terem, azért ad még egy esélyt, mert hátha a következőnél már megáll. De abban is, hogy a gyűjtemény növekedése ne vegye el mástól a teret az életben. A gyűjtemény egy idő után úgy viselkedik, mint egy élőlény, kiköveteli magának a törődést, növekedést. Láttam olyan gyűjtőt, akinél tapétaszerűen sorakoztak a remekművek a falakon, egy fényűzőnek távolról sem mondható lakásban. Ott ebbe ment az energia, és a családot hallgatva, sok mástól elvette a levegőt. Az aukció akkora adrenalin – nekem is, és a teremnek is –, annyira pörgő tud lenni, hogy ott könnyen elveszítheti az ember a fejét” – mondja Winkler Nóra, aki szerint ez kifejezetten addiktív műfaj.

Ezt az adrenalináradatot nehéz számszerűsíteni, de David Forbes kognitív pszichológus A miért tudománya című könyvében egész jól összefoglalta, mi lehet ennyire vonzó ebben a világban. Forbes szerint az aukciósházaknak mindössze 700 milliszekundumuk van arra, hogy a vevőt megingassák. Elmélete szerint körülbelül egy tizedmásodpercbe telik, mire pontosan felismerjük, mit látunk, de a következő 500-700 ezredmásodperc az, ami döntő fontosságú, ugyanis az agy ekkor elsősorban a kép érzelmi feldolgozására összpontosít. Ezért itt dől el, hogy megnyeri-e az aukciósház a vevőt, vagy elveszíti. Ez elsőre furcsán hangzik, nemcsak azért, mert súlyos milliókat költenek el a gyűjtők egy-egy liciten, de azért is, mert az előre kiadott árverési katalógusból, és a galériák kiállításaiból jó előre felkészülhetnek, tudatosan megtervezhetik, hogy mire fognak licitálni, meddig fognak elmenni.

A kutatások mégis azt mutatják, hogy a tudatos tervezést sokszor felülírja a pillanat izgalma, és az aukciós láz a legmegfontoltabb üzletembert is elragadhatja. Az árveréseket ugyanis arra tervezték, hogy a licitálók érzelmi gombjait nyomogassák, ilyenkor az adrenalin felgyorsul, az érzelmeik blokkolják a tiszta gondolkodás képességét, így végül a vevő többet licitál, mint amennyit valaha is gondolt volna.

Az aukciókon is jól látszott, ahogyan kicserélődött az üzleti elit

Beszélgetéseink során többen is azt mondták, hogy az elmúlt tíz évben sok „új pénz” jelent meg ezen a piacon is, érdekes módon többen is a 30–40 év közötti informatikus generációt és startupok tulajdonosait emlegették. Winkler Nóra szerint miközben van egy szilárd közepe a hazai gyűjtői közegnek, azért meg lehetett figyelni, hogyan cserélődik a vevőkör attól függően, hogy éppen milyen üzletágak szűnnek meg piaci vagy politikai okokból, és milyen újak futnak fel. „Az, hogy mindig van új pénz a műtárgypiacon, nem magyar specifikum, de nálunk a szereplők elég látványosan esnek ki vagy lépnek be az üzleti életbe” – mondja.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Hasonlóan látja Spengler Katalin, aki a Műértő idei Power 50-es szakmai listáján férjével, Somlói Zsolttal együtt a második helyen áll. Harminc éve kezdték el a gyűjtést férjével, és bár jellemzően kortárs műveket gyűjtenek és aukciókon ritkábban vásárolnak, folyamatosan részt vesznek árveréseken, ezért arról kérdeztem, hogyan változott az árverések és a gyűjtők világa az elmúlt években.

Spengler Katalin szerint a rendszerváltás előtt jellemzően az ügyvédek és az orvosok körében gyűjtöttek sokan, mára megváltozott a kép, mert a rendszerváltozást követően kitárult a világ, nagyobb kitekintés nyílt a nemzetközi környezetre, a globális vállalatok is egy újfajta kultúrát és szemléletet hoztak.

„Már a kilencvenes évek elejétől egyre több üzletember, vállalkozó kezdett műtárgyakat, festményeket gyűjteni. Az ebben az évtizedben megélénkülő műkincspiac azt az ígéretet is hozta, hogy a műtárgy egy jó befektetési forma, ugyanúgy, mint a nyugat-európai országokban vagy Amerikában, és még élvezetet is jelent”

– emlékezik a kezdetekre Spengler Katalin. Szerinte a rendszerváltás óta egyre nagyobb mértékben nő a gyűjtők száma Magyarországon, egyre strukturáltabb, tágabb és színesebb ez a kör, a galériák a motorjai a műtárgypiac bővítésének. A kortárs gyűjtők között többféle csoport is szerveződik a különböző orientációk alapján. „Mi például nagyon aktívan építjük a kapcsolatokat a hozzánk hasonló érdeklődésű gyűjtőkkel, ebből nőtt ki Keresztes Zsófia nagyszerű installációjának támogatása az idei Velencei Biennálén” – magyarázza Spengler Katalin, aki férjével együtt csaknem tíz éven át havonta szervezett szakmai előadásokat, találkozókat kortárs gyűjtő barátaiknak.

Meséli, hogy miután a kilencvenes évek végére nagyon jelentősen megemelkedtek a klasszikus és a modern művészeti alkotások árai, a gyűjtők egy része átigazolt a kortárs művészet területére. „Az ezredforduló első évtizedében számos új kortárs galéria nyílt a már meglévő Várfok, Knoll, Deák Erika, Vintage mellett például az acb, a Kisterem, az Inda, a VILTIN vagy a Molnár Ani Galéria. Minden kortárs galéria újabb gyűjtőket hozott a piacra. Az aukciós házak is egyre izmosodtak, egyre erősebben lettek jelen a médiában, így a gyűjtők, vásárlók száma fokozatosan nagymértékben kibővült” – fogalmaz.

A függés szofisztikált módja

„A gyűjtés egy jó cucc, egy drog, amire rá lehet szokni. Más a lovira jár, én árverésre” – mondja János, aki csak keresztnévvel vállalta, hogy mesél gyűjtőszenvedélyéről. Építési vállalkozóként dolgozik, és kb. tíz éve kapott rá a gyűjtésre, lelkes kishalnak mondja magát, de előfordult már, hogy miután eladta a nagyanyai örökségét, festményt vett az árából, 24 millió forintért. Szerinte a gyűjtés a függés szofisztikált módja.

„Az árverés egy verseny, amiben a pénz, a lélek és az adrenalin dominál. A szellem bokszmérkőzése, egy csata, aminek stratégiája van, pszichológiai hadviselés. Mégis személyes sértésként tudom megélni, ha elviszik előlem, amit kinéztem”

– mondja. János gyerekkorában pénzérméket gyűjtött, aztán sokáig nem foglalkozott a gyűjtéssel, majd néhány éve belecsöppent ebbe a világba, és az árverés hangulata teljesen magával ragadta. Azóta saját bevallása szerint szinte gyermeki izgalommal várja, hogy ősszel megjelenjen az árverési katalógus, ami szerinte „olyan, mint a legfinomabb süti”. Neki Kádár Béla a hívószó, de előfordult már, hogy egy festmény színeibe vagy történetébe szeretett bele. „Hiszek abban, hogy ha hazaviszem, akkor az a festmény egy picit mesél nekem. És abban is biztos vagyok, hogy csak átmeneti őrzők vagyunk. De így is megéri” – mondja egy-egy képhez fűződő viszonyáról.

Spengler Katalin szerint aki egyszer „megfertőződik”, annak hosszú távon szellemi igényévé válik a műgyűjtés. „Amikor az ember elkezd műtárgyakat vásárolni, az egy idő után a szenvedélyévé válik. Talán csak akkor hagynak fel ezzel a gyűjtők, ha az egzisztenciájuk nem teszi lehetővé a további vásárlásokat” – magyarázza. Szerinte Magyarországon kevés a második generációs gyűjtők száma, történelmi okok miatt. „Mi egyszerre kezdtünk el gyűjteni a férjem édesapjával a rendszerváltás után, ilyen értelemben nem második generációs gyűjtők vagyunk, inkább azt mondanám, hogy a családunkban két eléggé különböző gyűjtemény épül. A művészeti színtér egyik vonzereje, hogy sok esemény, pezsgő társasági élet kapcsolódik hozzá. Aki rendszeresen vásárol, meghívást kap ebbe a világba, és csak rajta múlik, hogy használja-e a lehetőségeket. A galériák VIP megnyitói, az aukciók, a művészeti vásárok alkalmat teremtenek arra is, hogy a gyűjtők megismerjék egymást, megosszák egymással a tapasztalataikat” – fogalmaz Spengler Katalin.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Beszél arról is, hogy a gyűjtők között mindig verseny folyik a műalkotásokért, az aukciókon a licitharcok látványosan zajlanak, de a kortárs művészek alkotásaiért a gyűjtők nem a nyilvánosság előtt versenyeznek. A neoavantgárd művészek korai munkái iránti kereslet egyre nagyobb, a művek kínálata viszont radikálisan csökkent, manapság leginkább a másodlagos piacon lehet vásárolni ilyeneket. „De vannak olyan fiatal kortárs művészek is, akik nemzetközi galériákkal dolgoznak, jól tudnak eladni külföldön is, az áraik a nemzetközi színtérhez igazodnak, tehát magasak. Kevesebb munkájuk jut a budapesti galériákba, és gyakori, hogy a hazai kiállításaikról már az első napokban minden munkájuk elkel. Gyakran az ő műveikért is harc folyik a gyűjtők között. Aki leghamarabb tud reagálni, leghamarabb jut hozzá az információkhoz, vagy a legjobb kapcsolatban áll a művésszel és a galériával, az tud vásárolni” – mondja.

Milyen érzés egy művésznek, ha licitálnak a műveire?

Megkérdeztünk egy kortárs művészt is, milyen érzés, ha licitálnak a képeire. „Nagyon fontos egy festmény értéke, de nem tudok úgy dolgozni, hogy vajon egy aukción felmegy-e majd a képem ára. Itt vagyok most a műtermemben, festek, de nem arra gondolok, hogy mennyiért fog elkelni egy képem” – mondja Barabás Zsófi festőművész, akinek 2002 óta szerepelnek művei hazai önálló és csoportos kiállításokon, külföldi tárlatokon, és több képét árverezték már el jótékonysági aukción. Szerinte a munkája lényege a folyamatos építkezés. „Egy festmény értéke abból is ered, hogy egy művész hol tanult, milyen kiállítása volt, kivel állított ki, bekerült-e esetleg egy nagyobb múzeum gyűjteményébe. 42 éves vagyok, 20 éve festek, különböző periódusok alatt különböző sorozataim készültek el, külföldi tanulmányutak hatására újabb inspirációk jöttek, ezek együtt növelik az eddigi munkák értékét is, és az egyik megjelenés hozzátesz a másikhoz is” – mondja. Barabás Zsófi munkáit eddig jótékonysági aukciókon árverezték el, képei a kikiáltási ár két-két és félszereséért keltek el.

„Nekem ezek is fontos megjelenési formák, de nem elsősorban az anyagi hasznát nézem, hanem azt, hogy a három jótékonysági aukció összegével három különböző alapítványnak tudtam segíteni”

– hangsúlyozza. Csoportos kiállításoknál szerinte ma is ugyanúgy számít, hogy ki kivel állít ki közösen, ahogyan a művészettörténet során mindig is számított. Barabás Zsófi azt mondja, több vásárlóját is ismeri, vannak, akik régóta gyűjtik a munkáit, többekkel jó barátságban is van, de sokan az Instagram-oldaláról ismerik meg.

„Az Instagramtól és általában a közösségi médiától gyakran olyan érzésem lesz, hogy émelyítő mennyiségben ömlik rám minden információ. Ugyanakkor a járvány alatt, mikor bezárt minden, nem lehetett kiállításokra, koncertekre, színházba járni, a műteremből ezeken a fórumokon keresztül tudtam megmutatni azt, hogy min dolgozom éppen. Volt, hogy erre valaki reagált, hogy szeretné megnézni az egyik festményt. Ilyen értelemben ezt pozitív lehetőségként élem meg, jó érzés, ha reagálnak arra, amit csinálok” – mondja, de szerinte személyiségfüggő, hogy ki mennyire exponálja magát.

A szerzés élménye

Amikor gyűjtőkkel beszélgettünk, szinte mindannyian megemlítették, hogy az árverés és a gyűjtés egyfajta függőséget is okozhat, ezért megkérdeztük Tóth Dániel pszichológust, mi állhat ennek a hátterében. „Az ember szeret vadászni, gyűjtögetni, ritka, értékes dolgokat felhalmozni, de ez függőséget főleg akkor okozhat, ha valakinek erre hajlama van” – mondja. A pszichológus szerint az árverés egy külön műfaj, amit a verseny mozgat, ezért a szerencsejátékhoz hasonlóan nehéz tudatosnak maradni. „Licitálás előtt készíthet az ember tervet, használhat stratégiát, megpróbálhatja kijátszani a többieket, de abban a pillanatban, hogy nyerni akar, elkezd kockáztatni, és könnyen elkapja a gépszíj, mert minél inkább bevonódunk érzelmileg, annál inkább nyerni akarunk, bármi áron” – fogalmaz Tóth Dániel.

A pszichológus szerint a függőségek mindig helyettesítenek valamit, például a valódi boldogságot, értékes emberi kapcsolatokat. „Ha az ember kitartóan üldöz műtárgyakat, akkor meg tudja teremteni magának a szerzés sikerélményét, de ez nem tart sokáig, nem tölti be a fentiek hiányából fakadó űrt. Ezért mindig újabb kell, több kell, ez pedig sokba kerülhet. Függőségként önpusztító irányba is viheti az embert, amit köznapi nyelven úgy nevezünk, hogy megszállottság. Ugyanakkor ha a műgyűjtés mellett van az ember életében értékteremtő munka, célok, boldog család, akkor az egy megtartó erő lehet, hogy ez a szenvedély ne öltsön ilyen mértéket.”

Mennyi a beszálló?

Spoiler: konkrét összeget nehéz mondani, de általában mindenki kicsiben és bizonytalanul kezdi. „Ma már egy csúcskategóriás telefon áráért lehet venni jó minőségű grafikát, de mivel ez egy befektetés is, azt is látjuk, hogy a műtárgyvásárlást megelőzi a saját lakás, egy autó, még egy autó és a balatoni nyaraló” – mondja Kelen Anna.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Winkler Nóra szerint eleinte szinte mindenki vásárol olyat, amit középtávon már nem tartana a legjobb döntésnek. „Mire valaki eljut oda, hogy gyűjtőként beszél magáról, ami elég sokára jön meg, addigra már egy kiérleltebb gyűjteménye van, tudja, mit keres, mit akar felépíteni. Ez egy folyamat, amiben te magad is változol, szóval nem is mehet másképp – magyarázza. – Az a tapasztalat, hogy aki fiatalon, önerőből csinált magának egy kisebb vagyont, az inkább a kortárssal kezdi a gyűjtést, egyszerűen fogékonyabb arra a frissességre, ami neki is ismerős. A kortárs magyar művészek idősebb generációjának – akiknek szintén az elmúlt 10-15 évben épült fel a nemzetközi piaca – ugyanannyiba kerülnek a képei itthon is, mint külföldön. Bak Imre-, Keserü Ilona- vagy Maurer Dóra-képet egy Magyarországon élő, magyar gyűjtő ugyanolyan áron tud vásárolni, mint, mondjuk, egy jómódú német. Ezek már a több tízmilliós régióban futó művek” – teszi hozzá Winkler Nóra. De szerinte ha valaki olyan kortársaktól szeretne vásárolni, akiknek még nincs ekkora nemzetközi ismertségük, nem kell őrült vagyonokat kifizetnie.

És aki megmutatja, miért mutatja meg?

Spengler Katalin szerint amikor egy gyűjtő betekintést enged a kollekciójába, egy műértő azonnal érti és tudja, hogy mivel azonosul, mi iránt érdeklődik a tulajdonosa, illetve természetesen azt is, hogy mennyi pénz van a műtárgyakban a falon. „A legnagyobb értékű művek tulajdonosai nem szívesen jelennek meg a médiában, hiszen műkincslopások Magyarországon is voltak, vannak. A kortárs gyűjtők közül sokan azért vállalják a nyilvánosságot, mert nem akarják elzárni a náluk lévő műveket a nagyközönségtől, illetve egyfajta bátorítás, példamutatás is van abban, hogy odaállnak a művészet és az alkotók mellé – fogalmaz, hozzátéve, hogy a múzeumok a legdrágább, legjelentősebb műalkotások megszerzésében sokszor alulmaradnak a jómódú gyűjtőkkel szemben. – Ezért is kölcsönzik kiállításokra a tulajdonukban lévő műtárgyakat a gyűjtők, és persze ezzel azt is kommunikálják, hogy a kortárs művészet érdekes és izgalmas, vannak értő vásárlói” – mondja Spengler Katalin.

Winkler Nóra szerint persze ad egyfajta státuszt, ha valaki megmutatja a gyűjteményét, de a komoly gyűjtést nem ez az ambíció mozgatja.

„Ez nem az a típusú önreprezentáció, mint amit egy őrületes luxusautó tud megadni. Összerakni egy igazi gyűjteményt sok idő, sok tudás menet közbeni megszerzése, kapcsolatok alakítása, és elsősorban rengeteg tanulás – nem erőfitogtatás.

Tudok persze olyanról is, amikor nagyon sok pénzből egy komplett műtárgyegyüttest vásárolt valaki, egy szuper jól válogatott komoly nagy anyagot, de azért a gyűjtésben az az izgalmas, hogy te magad kreálod meg, te nézed ki, te szeretsz bele, te kutatod fel a műveket. De bárhogy is, műtárgyakat vásárolni nem kötelező, ezért én elismeréssel nézem, aki csinálja, van ennek egy kulturális értékmegőrző vonatkozása is – ha pedig kortársat gyűjtesz, akkor különösen – mert a vásárlásaiddal életben tartasz egy galériás és egy alkotó közeget, megerősíted őket abban, hogy fontos a munkájuk” – magyarázza Winkler Nóra, aki szerint abban teljesen nyitott ez a világ, hogy ha valaki el akarja kezdeni, és van is hozzá induló tőkéje, tárt kapuk várják.

Kevés nő vásárol festményt

Összességében tehát az látszik, hogy Magyarországon is nehéz kategorizálni a gyűjtők körét, klasszikust leginkább az 50-es, 60-as korosztály gyűjt, a fiatalabbak a kortársra utaznak. (A kortárs egyre nagyobb népszerűségét mutatja, hogy a Kieselbach Galéria első, háború utáni és kortárs árverésén rekordösszegekért, 120 és 110 millióért forintért mentek el modern magyar festmények, a Virág Judit Galéria kortárs aukcióján pedig nagy licitharc alakult ki a kortárs képekért.)

Sok területtel ellentétben nem egyértelmű a főváros-központúság, a legkisebb falvakból is fel-felbukkannak gyűjtők. Egyetlen közös jellemző viszont feltűnt, bárkivel is beszéltem, szinte mindenki közös jellemzőként említette, hogy még mindig nagyon kevés nő vásárol a hazai aukciókon és általában a műkincspiacon, miközben külföldön a nők intenzíven jelen vannak a műgyűjtésben. Spengler Katalin szerint ez összefügg a nőknek a gazdaságban elfoglalt helyével is.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

„Magyarországon valóban kevés a nő a műgyűjtésben, holott az eladói, illetve a szakmai oldalon (galeristák, kurátorok, muzeológusok, művészettörténészek) egyre magasabb a nők aránya. Talán az lehet ennek az oka, hogy az üzleti világban Magyarországon még mindig nagyon kevés a nő a legfelső körökben, a női vezetők jellemzően jól kereső menedzserek, nem a saját maguk által létrehozott és financiálisan is számottevő sikerre vitt vállalkozásokban dolgoznak, a leggazdagabb magyarok listáján alig van nő. Az utóbbi időben azért Magyarországon is kicsit javul a helyzet ebben a tekintetben.”

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!