Itt nem szégyen a sírás, sőt az az egészséges

„Valójában fogalmam sincs, mennyire határoznak meg engem a traumáim; hogy milyen hatással voltak a személyiségemre és a testemre, vagy hogy milyen ember lennék, ha nem történt volna meg velem egyetlen tragédia sem.” A Telexnek négy traumatúlélő; Bárczi Attila tűzoltó főhadnagy és speciális búvár, aki részt vett a Hableány mentésében, Lukoviczki Réka Robotgirl, a Lábatlan blog vezetője, Biszak Gábor, a feleségét a Covid miatt elveszítő háromgyerekes apuka, és a trauma témájáról rendszeresen író Péterfy-Novák Éva mesél arról, hogyan lehet felállni a legnehezebb helyzetekből is.

Senki nem tudja, aki felszerel ide, hogy valójában mi vár rá

Bárczi Attila 17 éve dolgozik tűzoltó főhadnagyként és speciális búvárként. Ezt megelőzően sportbúvárokat oktatott, a mostani munkahelyéhez eleinte épp annak pszichés terhelése miatt nem akart csatlakozni, de aztán a jó csapat miatt mégis úgy döntött, itt a helye. Azóta számtalan úgynevezett káresetet élt meg, a Hableány mentésében is részt vett, a TraumaAmbulancia Egyesület támogatójaként, a Traumatudatosak interjúalanyaként traumával élőknek segít feldolgozni a veszteségeiket.

Egy hajó elsüllyedt – ennyi állt a riasztási lapon.

Felvillan a piros lámpa, szól a sziréna, a hangosbemondótól zeng az épület: műszaki mentés, búvár – ilyenkor tudjuk, hogy 120 másodpercünk van arra, hogy teljes menetfelszerelésben elhagyjuk a laktanyát. Lent kapunk egy lapot, amelyen a riasztás okát találjuk. Minden riasztásunk menetrendje ilyen, és ugyanígy volt ez a Hableány katasztrófájának estéjén is. Általában kevés információt kapunk, aznap este sem tudtuk előre, hogy mekkora a hajó, mennyi ember lehet veszélyben. Amikor hallottuk a rádión, hogy milyen sokan vannak a vízben, akkor kezdett összeállni a kép, hogy nem egy kis hajóról van szó, de még mindig nem tudtuk, mi, hogyan és miért süllyedt el.

A hajó felkutatása azután kezdődött, miután a túlélők már nem voltak veszélyben, onnantól kezdve fordult át igazi búvárfeladattá az eset. Elkezdtük keresni az embereket és a hajót. Hol lehetnek? Sodródnak vagy a hajótestben? Tudtuk, hogy egyre csökken az esély, hogy valakit még élve megtalálunk.

A hajó kiemelése alatt főleg készenléti állapotban vártuk egy holttest felbukkanását, amelynek kiemelése a mi feladatunk volt. Megrázó volt, mint minden tömeges tragédia. Próbáltuk nem nézni a neveket, az arcokat, ezzel védekeztünk.

Mondani persze könnyű, megvalósítani nehezebb. Mindent megtettünk, hogy a koreai családok legalább el tudják temetni a szeretteiket.

A siker fogalma egyáltalán nem egyértelmű – a mi szakmánkban ritka a hepiend, nekünk ez nem a Baywatch –, a legtöbbször nem az történik, hogy bemegyünk, kihozzuk, újraélesztjük a keresett személyt, és mindenki boldog. Néha már az a siker, hogy megtaláljuk. A Hableány tragédiája nagyon nehéz káreset volt, a rendkívüli időjárási körülmények, a Duna magas vízállása és az ebből fakadó erős sodrása miatt is.

Lent, a víz alatt sok minden jár az ember fejében. A mentés során a teljes csend, a semmiben tapogatózva kell várni, hogy mikor ütközünk bele valamibe vagy valakibe. Ez nem csak fizikailag, lelkileg is megterhelő. Nehéz megmondani, hogy mi visel meg igazán, sokszor csak utólag derül ki, mennyire mennek mélyre ezek a dolgok. A káresetek fizikai, aktív cselekvő részére jobban fel tudunk készülni, a lelkiekre nem.

Látni a hozzátartozó arckifejezését, és belegondolni, hogy mit élhet át, amikor kihozzuk a testet – ezt nem lehet elfelejteni. Ilyenkor minden mozdulat számít, nem mindegy, hogyan emelem ki a partra a testet, ez nagyon sokat jelenthet.

Később ezek a pillanatok nagyon fontosak lesznek a hozzátartozó gyászfolyamatában.

És hogy én hogyan dolgozom fel ezeket az eseteket? Azt mondták nekem egyszer, hogy mindig adjunk hálát, hogy ez nem velünk történik. Ez persze furcsán hangzik, de az valóban tud segíteni, hogy igen, ez egy másik történet, nem az én történetem. Nekem muszáj ezt lezárni, ettől leválni, néha el is képzelem, hogy két hatalmas szárny körbevesz és mindent kizár. Nem szabad jobban bevonódni, személyessé tenni. El kell fogadni azt, hogy az ember egy ponton túl nem tud segíteni. Mindenki máshogy próbálja feldolgozni a traumákat. Aktív kikapcsolódás, a család, egy meditáció vagy a hit segítségével. Én is próbálok abban tudatos lenni, hogy hálát adok annak, ami van. Annyira természetesnek tudunk venni olyan dolgokat, ami nem mindenkinek az.

Van nálunk pszichológiai osztály is, ők már a felvételinél felmérik, hogy ki alkalmas erre a munkára. Később levetítenek egy elég erős filmet mindenféle káresetekből. De valójában erre nem lehet felkészülni, szerintem senki nem tudja, aki felszerel ide, hogy igazából mi vár rá. Azt lehet kiszűrni, ha valaki nagyon nehezen viselné a rá váró traumákat. De nem gondolom, hogy itt csak macsók vannak, itt nem szégyen a sírás. Sőt, az az egészséges. Mert ha valaki belül szenved, és nem adja ki magából, az nagyon romboló tud lenni.

Nálunk rendszeresen van pszichológiaiállapot-felmérés, illetve ha nehezebb káresetet élünk át, automatikusan keresnek minket a pszichológusok. De rengeteget segít, hogy a kollégákkal jó viszonyban vagyunk, nagyon sokat szoktunk beszélgetni. 24 órát töltünk együtt szó szerint jóban, rosszban, és nem tudjuk, hogy a következő pillanatban mi fog történni, mit fogunk átélni. Haza nem akarjuk vinni a problémáinkat, a káresetek történéseit. Ezzel őket is védem, és ez önvédelem is.

A mai világban mindenki csak azt mutatja meg, amikor boldog. Nehéz beismerni azt, hogy az ember gyenge és védtelen, segítségre van szüksége. De jó tudni, hogy vannak mások is, akik hasonló cipőben járnak. A TraumaAmbulancia Egyesületnél is látom, hogy mennyiféle trauma van.

A balesetek sérültjei éjjel-nappal együtt élnek a traumájukkal, a miénk ettől különbözik. Mi mindig új traumával találkozunk. Újra és újra. De amikor leveszem az egyenruhát, akkor ki tudok lépni ezekből a traumákból.

Sokan azt gondolják, hogy a tűzoltó, a mentőbúvár sérthetetlen. Persze, ahogy mondani szokták, mi oda megyünk ahonnan más menekül, de ehhez megvannak az eszközeink és a felkészültségünk, még ha ezek nem tesznek is sérthetetlenné, felkészültebbé igen. Belül viszont ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Az ember felszerel húszévesen, harmincévesen, elpusztíthatatlannak érzi magát. De amikor családja lesz, férj vagy apa lesz, akkor egy olyan káresetnél, amelyben szülő vagy gyerek érintett, mindenki hazagondol. Fontos megőrizni a lelki épségünket, hogy ha hazamegyünk és odaszaladnak hozzánk a gyerekek, minden szempontból egészségesen tudjunk ennek örülni.

Szeretnék egy olyan világban élni, amelyben természetes, hogy valakinek van egy műlába

Lukoviczki Réka 2014-ben egy autóbalesetben veszítette el a bal lábát. Néni, te robot vagy?, kérdezte tőle egy kisfiú később, a műlábát látva. Azóta újra megtanult futni, jelenleg pszichológiát hallgat az egyetemen, a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese, és Robotgirl néven, Lábatlan blogjával pedig sérülteket és épeket egyaránt inspirálni szeretne.

A műtét után már a bal lábam nélkül ébredtem. Magamnál voltam a baleset alatt, sejtettem, hogy a lábamat nem lehet megmenteni, de azért reménykedtem. Emlékszem, ahogy az orvos áll felettem, és elmondja, hány órát töltött azzal, hogy megmentse a lábam, majd hány órát azzal, hogy jól használható csonkom legyen.

A baleset előtt nem nagyon találkoztam fizikai korlátokkal. Nagyon aktív, sportos egyetemista életet éltem. De ha valaki elveszíti az egyik lábát, akkor minden egyes mozdulatra figyelni kell, mindent ki kell centizni, hogy mit hova rakok, hogyan közlekedem, hogyan tudom ellátni a mindennapi feladatokat. Nyilván mindenki rögtön futni akarna – ahogyan én is vágytam rá, de rájöttem, hogy ezeket a dolgokat csak tégláról téglára lehet felépíteni. Egyik nap még a korlátnál voltam, aztán bátorságot éreztem arra, hogy lemenjek a mankómmal a büfébe, és megvegyem saját magamnak a kávémat. Nagyon büszke voltam magamra.

De a fizikai akadályok csak az érem egyik oldala. Úgy számoltam, hogy jó sokáig fogok élni, teljes fizikai bőségben, korlátok nélkül. Jó nagy pofára esés volt, amikor szembesültem azzal, hogy ez nem teljesen így lesz. Azt éreztem, hogy 21 évesen lemaradok az életről, mert kiszakított a baleset a megszokott egyetemi közegemből. Nem ott akartam lenni a kórházban, hanem az egyetemen a többi barátommal, ahogy eddig. Kicsit megöregedtem lelkileg. Nehéz volt elfogadni, hogy mostantól egy nyugodt tempójú életet kell élnem.

De amíg az ember nem kerül nehéz helyzetbe, nem feltétlenül tudja, hogy mennyire erős – a balesetem nélkül én sem tudtam volna magamról, hogy mi mindenre képes vagyok.

Nagyjából hét hónap alatt álltam talpra, borzasztó szerencsés voltam, mert semmi más nem sérült, csak a bal lábam. Aztán visszamentem a kollégiumba, kezdtem visszaszokni a megszokott életembe. Amikor egy ekkora változás történik, próbálsz visszaállni a régi életedbe, de az a helyzet, hogy ez már nem ugyanaz az élet. Kihívás volt megtanulnom, hogy ez egy teljesen új fejezet és ne erőltessem a régi dolgokat. Egy új vonatkoztatási rendszert kellett felállítanom, hogy az origót a baleset napjára tegyem, hogy ne az előző, kétlábú életem legyen a viszonyítási pont.

Amikor valami fájdalmas történik, akkor a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget éljük meg. Viszont ezek a történések magukban hordozzák annak a lehetőségét is, hogy ebből fejlődjünk, hogy a történteket átfordítsuk valami hasznossá. Elkezdtem írni egy blogot a balesetemről, a Lábatlan blog végül népszerű lett. Voltam az Elle magazin címlapján, jó kampányokban volt részem, ráléptem egy önismereti útra, a balesetem elindított egy növekedési úton.

De ez sosem egy lineáris út, nem lehet hátradőlni, hogy sok mindent elértem, átéltem, kitaláltam és túléltem, és már csak jó dolgok fognak történni. Hát nem. Folyamatos hullámzás ez, mindig vannak új kihívások.

A protézisviselés a mai napig nagyon nehéz, türelmesnek kell lennem magammal. Most fizikailag egy nehezebb időszakom van, nem tudok mindennap önellátó lenni, ez kihat a lelki jóllétre. Huszonévesen ez a kiszolgáltatottság könnyen negatív spirált indít el, ráadásul futni sem tudok, hogy a feszültségemet kiadjam.

Szeretnék egy olyan ideális világban létezni, amelyben természetes, hogy valakinek van egy műlába, vagy bármiféle látható fizikai problémája, és ez nem téma. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.

Nyilván büszke vagyok arra, amiket elértem, tetszik a lábam szép borítása, de szeretnék én is úgy jelen lenni a társadalomban, mint annak teljesen elfogadott, normál tagja. Persze ez paradox, mert a Lábatlan blogot írom, ezért hívnak meg különböző kampányokba, de végső soron az egész folyamat végén azt szeretném elérni, hogy úgy fogadjanak el, mint egy embert, és nem mint egy sérültet.

Az emberek igyekeznek kategóriákba rakni, hogy ő műlábas, most ő traumatizált, most ő szép, most ő egészséges. De nem feltétlenül kell végletekben gondolkozni. Attól, hogy műlábas vagyok, lehetek csinos. Attól, hogy mozgássérült vagyok, lehetek nőies. Ezek a címkék nem egymástól külön léteznek, hanem teljesen jól összegyúrhatók. Mindenki más a maga módján, ezt érdemes elfogadni, hangsúlyozni és úgy élni a mindennapokat, hogy ne erőltessük egymásra a nagyon megkövesedett normáinkat, hanem ismerjük meg a másik életét. Én olyan kultúra részese akarok lenni, ami elfogadó, sokszínű és nyitott, ott szeretnék családot is alapítani.

Mindenkiben megvan az a lehetőség, hogy a legtöbbet hozza ki a saját traumájából, lényegében a tudatosságon múlik sok minden. Egyrészt, hogy nem vagy egyedül, ha valami rossz dolog történik veled. Üljünk le, és beszélgessünk. Legyenek olyan tanárok, csoportok, egyesületek, szakemberek, akik és amelyek értik, hogy ha az ember vagy a gyerek agresszívabban viselkedik, az nem azért van, mert ő rossz, hanem valami ott történt a háttérben. Az emberek esendők, hozzátartozik az életünkhöz, hogy mindannyian átélünk fájdalmat. Szeretném, ha több segítségük lenne az embereknek, ne legyenek egyedül a problémáikkal.

A gyász és a veszteség átalakította bennem azt, ahogyan az idő értékéről gondolkodom. Mert tényleg sosem tudhatod

Biszak Gábor felesége harmincegy hetes terhes volt, amikor 2021 áprilisában, egy hónapon át tartó kórházi kezelés után belehalt a Covid-fertőzés szövődményeibe. A babát császármetszéssel sikerült megmenteni, így Gábor az újszülöttel együtt három kicsi gyerekkel maradt egyedül. Anya éljen, ezt az egy ajándékot kérték karácsonyra címmel idén év elején a Telexen már bemutattuk a nagytarcsai apuka történetét, azóta pedig lassan újabb év eltelt.

„Úgy élünk, hogy büszke lehess ránk”, ezt írattuk Erika sírjára, ehhez próbáljuk tartani magunkat a legelejétől kezdve a gyerekekkel. Mostanra túl vagyunk egy halottak napján, egy karácsonyon, és Erika halálának első évfordulója óta is már fél év telt el.

Amikor Erika megbetegedett és bekerült a kórházba, meg sem fordult a fejünkben, hogy ennek végzetes kimenetele is lehet. A legrosszabb forgatókönyvünk az volt, hogy császármetszéssel világra hozzák a babát, majd a feleségem terápiás kezeléssel meggyógyul. Fogalmunk sem volt arról, hogy a terhes nők ennyire veszélyeztetettek a koronavírus miatt. A császározás meg is történt, de amikor Erika már nemcsak intenzívre, de műtüdőre is került, az orvosok figyelmeztettek, hogy mostantól a legrosszabb kimenetellel is számolnunk kell.

Persze még akkor is reménykedtünk. A gyerekek diktafonra felvett hangfelvételekben üzenetek az anyukájuknak, amit a kórházban az orvosok játszottak le Erikának egy fülhallgatón keresztül, hátha ez is segít. Április 16-án viszont azzal hívtak fel a városmajori klinikáról, hogy szerintük menjek be elbúcsúzni a feleségemtől. Aznap délután hoztam haza a kórházból Borókát is. Ezután az összes ilyenkor szokásos fázison átmentem.

Beültem a kocsiba, és félúton már nem nagyon láttam a könnyeimtől. Azt mondogattam magamban, lehetetlen, hogy ez velünk megtörténjen. Az üres kocsiban a feleségemmel kezdtem el kiabálni. „Ezt nem csinálhatod meg velem, nem hagyhatsz egyedül három gyerekkel! Hogy hozhatsz minket ilyen helyzetbe?” Utána meg az orvostudományt szidtam, hogy a fenébe lehet az, hogy a 21. században egy náthaszerű betegségből nem tudnak kigyógyítani egy fiatal nőt? Düh és tagadás volt bennem egyszerre.

Másnap telefonáltak, hogy Erika meghalt. Néhány hét alatt gyakorlatilag összeomlott az egész addigi életem.

A temetésig tartó időszakról csak homályos emlékeim vannak, mert azok a napok szinte teljes bénultságban és tehetetlenségben teltek. Mintha víz alatt lettem volna, tompán és homályosan érzékeltem mindent magam körül. A temetést valahogyan mégis meg kellett szervezni. Ott ültem a temető irodájában, válaszolgattam a kérdésekre, hogy milyen sírhely és milyen koszorú, és hirtelen azon kezdtem gondolkodni, mennyire abszurd, hogy itt vagyok negyvenvalahány évesen, és egy harmincöt éves nőnek szervezek temetést.

Ez a katatón, depresszív állapot biztosan sokkal tovább tartott volna, ha nincs mellettem egy ötéves, egy hároméves és egy pár hetes gyerek. Valamit muszáj volt velük meg a közös életünkkel kezdenem. Ébredés, reggeli, óvoda, bevásárlás, vacsora, fektetés. Aztán eszembe jutott, hogy mindjárt itt van Johanna születésnapja, majd a gyereknap, és jön a nyár is. Ezeket végig kell majd csinálni velük valahogyan. Lassan visszamentem dolgozni is, és elindult a rehabilitáció.

Az első hónapokban persze bármin el tudtam sírni magam, egy rá emlékeztető tárgy láttán, vagy a házassági évfordulónkon. Sokszor előfordult, hogy beszélgetés közben a mondat közepén megálltam, és jeleztem, hogy most néhány pillanatig nem fogom tudni folytatni. Nem érdekelt, hogyan kellene viselkednie egy férfinak ilyen helyzetben. Pedig már az ötéves Nimródon is láttam ezt a rossz beidegződést, hogy nem akar sírni mások előtt, mert ő fiú. Mondtam neki, hogy ne fogja vissza magát, hiányzik az anyukája, és ez természetes.

Aztán vannak azok a pillanatok is, amik nagyon szomorúak ugyan, mégis valahogy áttranszformálódnak. Amikor a halottak napján és karácsonykor a gyerekekkel együtt sírdogáltunk a temetőben, miközben felidéztünk régebbi közös momentumokat – ezekre szép pillanatokként gondolok. Amikor viszont azt mondják nekem, milyen erős vagyok, mindig kicsit értetlenül nézek.

Mégis mi lett volna a másik választásom? Lefekszem az ágyba és nem kelek fel? Ott fekszem még egy év múlva is?

Nem akartam az önsajnálat csapdájába esni, és folyton arra gondolni, mennyire szerencsétlen vagyok.

Például Erika ruháiból tartottunk egy garázsvásárt, illetve egy másik részüket karitatív szervezeteknek ajánlottuk fel. Kérdezték az ismerősök, hogy nem érint majd rosszul, ha másokon látom a ruháit, de én nem akartam egy olajos hordóban elégetni őket. Így legalább örömet szerezhettem másoknak.

Másfél év után pedig eljutottam odáig, hogy már egy új kapcsolat is van az életemben, a páromat már a gyerekek is ismerik. Johanna azt is megkérdezte, hívhatja-e őt anyának. Érzem a gyerekeken is, mennyire vágynak arra, hogy pótoljuk az eddigi űrt a családban.

Az biztos, hogy a gyász és a veszteség nagyon átalakította bennem azt, ahogyan az idő értékéről gondolkodom. Ma már nem nagyon fordulhat elő, hogy este még a munkámmal foglalkozzam. Próbálom jól használni az időt, és amikor együtt vagyunk a gyerekekkel, akkor arra törekszem, hogy legyünk nagyon együtt. Mert tényleg sosem tudhatod. A fiam is megtanulta szépen az óvodában, hogy a világ úgy működik, hogy az emberek megszületnek, felnőnek, majd megöregednek, végül meghalnak. De számára is kiderült, hogy ez nem egészen így történik mindig.

Amikor megjelent a Telexen a rólunk szóló cikk és a fotósorozat, rengeteg kommentelő írta, minek kell az ilyesmit mutogatni. Az emberek nem szeretnek a traumákkal szembesülni, ami tulajdonképpen érthető. De nekem sokat segített az, hogy beszéltem arról, mi történt velünk ezekben a fájdalmas napokban, hónapokban – barátoknak, újságíróknak, pszichológusnak. És tudom, hogy nagyon profánul hangzik, de az idő is rengeteget segített. Ahogy időben távolodsz a traumádtól, úgy enyhül a fájdalmad is. Már egyre hosszabbak azok a periódusok, amikor nem jut eszembe az előző életem.

Írd ki magadból a traumád, aztán ha akarod, másnap égesd el a papírt

Péterfy-Novák Éva első gyereke születésénél gyorsított szülést alkalmazott az orvos, aki nagyon sietett a teniszedzésére. Ennek következtében a kislány mentálisan súlyosan sérülten jött világra, majd hétéves korában meghalt. A történetet feldolgozó Egyasszony című könyve mellett Péterfy-Novák Éva a szexuális abúzus témájával is behatóan foglalkozott, és bár az Apád előtt ne vetkőzz című kötete nem a saját élményein alapul, a jelenségről bőven vannak neki is személyes tapasztalatai. Ma már online traumaírás-kurzust is vezet Olaszországban, ahol néhány éve él férjével.

Már túl voltam az ötvenen, amikor egy családi probléma miatt pszichológushoz fordultam. A terapeutának elmeséltem, hogy harminc évvel ezelőtt mi történt velem a szülészeten, de ezzel az üggyel, mondtam, én már rég rendben vagyok, már nincs dolgom vele. Aztán néhány alkalommal később a terapeuta óvatosan figyelmeztetett: ez egyáltalán nincs így. Ő javasolta, hogy írjam le a történetemet.

Írtam, és zokogtam. Így kezdődött az én írói munkásságom, ami rettentően sokat segített a feldolgozásban is. Kiírtam magamból Zsuzsi történetét, amit egészen a mélyéig sikerült bejárnom. A második babával ezt máig nem tudtam megtenni, és nem tudom, egyáltalán mikor leszek rá készen.

Pedig ott senki nem hibázott. Zsuzsi születése után pár évvel újra teherbe estem, és már a harmadik trimeszterben jártam, amikor kiderült, hogy feltehetően valamilyen fertőzött nyers hústól lisztériát kaptam. A vírus alapvetően agyvelőgyulladást okoz a szervezetben, de mivel várandós voltam, nálam a placenta gyulladt be, így a baba nem jutott táplálékhoz. Semmi esély nem volt arra, hogy a magzat életben maradjon, ezért a 36. héten még a méhemen belül élettelenné tették, nekem pedig meg kellett szülnöm a halott, 70 dekás gyerekemet.

Évtizedeken át gondoltam úgy, hogy ha elég erős vagyok, akkor minden fájdalmamon képes leszek túljutni. Mindig szerettem erősnek és bátornak látni saját magam, ezt tanultam az anyukámtól, és ezt üzente nekem a társadalom is: legyél erős, tartsd magadban a traumádat, nem tartozik rajtad kívül senki másra. Pedig ellenkezőleg: a veszteséggel szembenézni, arról másoknak beszélni nem gyengeség. Azt szoktam mondani, hogy

minél többször rágod át magad a traumádon, annál távolabb kerülsz tőle. Ehhez viszont az az első lépés, hogy egyáltalán merj közelebb lépni hozzá.

Ehhez persze a legjobb, ha szakember segítségét kéred.

Nem vagyok vallásos, és minden gúny nélkül mondom, hogy irigylem azokat, akiknek van hitük. Ha valaki mélyen hiszi, hogy a halál után nem a sötét semmi következik, és reméli, hogy a másik oldalon az elveszített szerettével is találkozni fog, ez önmagában nagyon erős kapaszkodót jelenthet. Én egy olyan közegben nevelkedtem, ahol kifejezetten tagadták Isten létezését, negyvenéves koromban viszont megkeresztelkedtem, hátha majd ez segít a traumáim feldolgozásában. De nem tudtam rátalálni a hitre.

Azt viszont nem engedtem, hogy a traumáim határozzák meg az életemet. Illetve ez így nem igaz: valójában fogalmam sincs, mennyire határoznak meg engem a traumáim; hogy milyen hatással voltak a személyiségemre és a testemre, vagy hogy milyen ember lennék, ha nem történt volna meg velem egyetlen tragédia sem. Az biztos, hogy mostanra sokkal figyelmesebb és érzékenyebb lettem mások fájdalmaira.

Az a tapasztalatom, hogy a traumáikról sokkal többet beszélnek a nők, mint a férfiak. Mintha a nők jobban felismerték volna ennek a fontosságát. Amikor az Apád előtt ne vetkőzz című könyvemhez interjúkat készítettem súlyos szexuális abúzust átélt nőkkel, a beszámolóikat még hallgatni is megterhelő volt. A könyvben tehát nem a saját történetemet dolgoztam fel, viszont az egész életemen átívelően vannak ehhez kapcsolódó, saját élményeim. Nyolc-tíz éves koromban a szomszéd bácsi rendszeresen becsalt magához a házába, azt mondta, a felesége sütött valami finomat, majd amikor bementem hozzá a szobába, a combomat és a még teljesen fejletlen mellemet fogdosta, és a lábam közé nyúlkált. Soha nem mondtam el a szüleimnek.

Bűntudatom volt, mert ha velem ezt meg lehetett tenni, az csakis az én hibám.

Negyven év körüli voltam, amikor egy masszőr élt vissza a helyzetével és a testemmel, tíz évvel később egy nőgyógyász tette ugyanezt vizsgálat közben. Elmondtam mindezt bárkinek? Nem mondtam el, a szégyen gyerekként és felnőttként is erősebb volt. Az egyik szexuálisan bántalmazott interjúalanyom azt mesélte, hogy amikor belenéz az emberek szemébe, a szemkontaktusok alapján mindig pontosan meg tudja állapítani, kik azok, akik átéltek hasonló abúzust. A traumák feloldásához először a szégyent kellene feloldani.

Természetesen nem kell mindenkinek könyvet írnia a traumájáról. Sőt amit ír, még megmutatnia sem muszáj másnak. Egyszerűen írd ki magadból, aztán ha akarod, másnap égesd el a papírt! És ha már annak tudatában írod az egészet, hogy a papírlap anélkül semmisül meg, hogy bárki más olvasná, akkor iszonyú őszinte tudsz lenni magaddal. Nem lesz benned semmilyen gát vagy szégyen, ami visszatartana attól, hogy elmondd a történeted teljes verzióját.