Puszta kézzel küzdött egy utas életéért egy magyar orvos a fedélzeten, a Ryanair szerint minden járaton van defibrillátor

Amikor fapados gépre veszel jegyet, minimum két óra késéssel számolsz, a kézipoggyászt jó esetben telepakolod kisebb-nagyobb túlélőcsomaggal, főleg, ha kisgyerekkel utazol, majd nekivágsz. Ha szerencséd van, a járaton nincsenek részegen kapálózó utasok, rossz helyre csomagolt adathordozók, és mivel a légitársaság se akar (túl sok) kompenzációt fizetni, idejében és épségben landolsz a célállomáson. Ha viszont nincs szerencséd, ráadásul orvos is vagy, nincs kizárva, hogy nem lesz átlagos a repülőút.

Egy hete Pálfy Júlia Anna kardiológus hároméves gyerekével repült a Ryanair Madridból Budapestre tartó járatán. Az évek óta Spanyolországban élő és praktizáló orvos évente többször is hazalátogat, július 16-án a kora esti géppel indultak Budapestre. Három gyerek helyett ezúttal eggyel utazott. Sima, nyugodt repülésre készült, de a felszállás után fél órával már gyakorlatilag tőle vártak információt ahhoz a döntéshez, hogy egy majdnem kétszáz fős személyszállító gép megszakítsa-e az útját, hogy egy másik városban szálljon le. A járaton ugyanis egy negyven év körüli férfi rosszul lett, de a repülőgép személyzete – az orvos szerint – nem állt a helyzet magaslatán.

Nagyjából negyedórával a felszállás után a légiutas-kísérők azt kérdezték az utasoktól, van-e közöttük egészségügyi dolgozó. Miután Júlia jelezte, hogy orvos, az egyik légiutas-kísérő oda is ment hozzá, és megkérdezte, nála van-e az orvosi igazolványa.

„Mondtam, hogy nincs. Erre azt válaszolta, hogy akkor nem fogok tudni segíteni” – idézte fel a Telexnek a kardiológus. A légiutas-kísérő néhány pillanattal később azonban visszament Júliához, és megint rákérdezett, hogy egészen biztos-e, hogy nincs nála az igazolványa. Egészen biztosan nem volt, de már nem is volt annyira fontos a papír, mert a gép hátsó sorában ülő férfi annyira rosszul lett, hogy igazolvány nélkül is elhitték Júliának, hogy képes segíteni az utason.

„A szívinfarktus tipikus tüneteit produkálta. Szorító mellkasi fájdalma volt, a fájdalom az állkapcsába sugárzott, és fulladt. Annyit mondott, hogy akkor ijedt meg, amikor elsötétült a világ” – sorolta az utas tüneteit.

A férfit a lánya mellől kiemelték az üléséből, és lefektették a folyosóra. A kardiológus rögtön megkérdezte a személyzetet, hogy milyen orvosi felszerelések, gyógyszerek vannak a gépen.

„Azt mondták, hogy semmi. Semmi, csak oxigén. Cukormérőre és a defibrillátorra nem kérdeztem rá, mert még nem tudtuk, mire fut ki ez az egész, de kértem, hogy hozzák az oxigént”

– mondta.

A felszállás után nagyjából fél óra telhetett el, amikor a vezető légiutas-kísérő Júliát kérdezte, hogy most mi legyen. Az orvos meg visszakérdezett, hogy ezt tényleg neki kéne-e eldöntenie így kócosan, rövidnadrágban. „Mi a protokoll? Mit szoktak ilyenkor csinálni? – kérdeztem vissza. Erre azt válaszolták, hogy végül is leszállhatunk, de ezt el kell dönteni, és mondjak valamit.”

Az orvos négyszemközt elmondta a személyzet vezetőjének, hogy nem tudja száz százalékig kizárni, hogy a férfinak szívinfarktusa van, és szerinte le kéne szállni. Közben az utas viszont valamennyire jobban lett, és bár folyamatosan masszírozta a mellkasát, visszaült a helyére. Júlia is visszasétált az üléséhez, már csak azért is, mert a kisgyerekét egyedül hagyta ott. A helyéről visszanézve viszont azt látta, hogy a férfi megint rosszul lett, és négyen állnak felette.

„Akkor hátrakiabáltam, hogy szerintem szálljunk le. Erre a légiutas-kísérők vezetője végre beszólt a pilótafülkébe, a kapitány pedig öt perc múlva bemondta, hogy kényszerleszállást hajtanak végre Marseille-ben” – mondta a kardiológus.

A landolásig viszont még nagyjából 25 perc volt hátra, ami Júlia szerint „maga volt a pokol”. Újra kirángatták az utast a helyéről, és lefektették a földre. A férfi egy idő után elvesztette az eszméletét, és a pulzusa sem volt tapintható, ezért az orvos elkezdte az újraélesztést. A tempósan süllyedő és folyamatosan rázkódó gépen egy spanyol utastársával felváltva nyomták a férfi mellkasát, aki időről időre mutatott életjeleket.

Az orvos elismerte, hogy ekkor sem kérdezett rá, hogy van-e defibrillátor a fedélzeten, hiszen fél órája már azt mondták neki, hogy semmilyen orvosi műszer nincs a gépen. Mindamellett a légiutas-kísérők sem ajánlották fel a műszert, látva, hogy éppen az egyik utas életéért küzdenek.

A Ryanair viszont azt válaszolta a Telexnek, hogy minden gépük fedélzetén található defibrillátor, azt azonban az orvos nem kérte a személyzettől. Visszakérdeztünk, hogy egy ilyen vészhelyzetben nem a légiutas-kísérőknek kellene-e felajánlaniuk az életmentésre szolgáló eszközt, de erre a kérdésünkre már nem válaszoltak. Arra sem reagáltak, hogy a személyzet biztosan tisztában volt-e azzal, hogy a fedélzeten van defibrillátor, amire nem sokkal később szükség is lett volna.

Landolás után rögtön egy háromfős francia sürgősségi személyzet szállt fel a fedélzetre és vette át a férfit, de a kommunikáció itt sem volt egyszerű, ugyanis ők kizárólag franciául beszéltek. Végül egy másik utas segítségével tolmácsolták nekik a férfi tüneteit, akit aztán stabil állapotban szállítottak kórházba. Az orvos azóta a férfi lányától megtudta, hogy apja a mentőben még többször elvesztette az eszméletét. Már Magyarországon van, de a teljes körű kivizsgálása még hátravan.

Mire Júlia visszaért a helyére, hároméves gyereke egy másik utas karjában aludt. A segítségéért egy marék csokit és egy üveg vizet kapott, pedig a kapitánytól jólesett volna legalább egy kézfogás – mondta az orvos. Az utasok még nagyjából másfél órát ültek a gépben, mielőtt a járat Marseille-ből elindulhatott. Felszállás után pedig folytatódott a jól ismert fapados piacozás: parfüm- és szerencsejegy-árusítás.