A Börzsönyből, Visegrádi-hegységből tűnnek el a patakok, szárad ki az erdő. A csapadék, ha jön, akadálytalanul rohan le az erdészeti utakon, a hegyekben és környékükön felfoghatatlan méretű a talajpusztulás. Állatfajok költöznek el, a vadászható nagyvadak számát viszont káros mértékűre duzzasztották. Az új kormánnyal sok minden változik, de a helyzet kezelésében számos konfliktus várható vadászati, erdészeti, mezőgazdasági lobbikkal, és még az állatvédőkkel is. Interjúnk Selmeczi-Kovács Ádámmal, a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatójával.
A természet- és környezetvédelem is megfelelő helyre került. Az, hogy eddig nem volt önálló minisztériumunk, világszinten is egyedülálló volt. A természetvédelmet korábban beszorították egy olyan ágazat alá, ami éles ellentétben van az eredeti céljával.
Igen. Egy agrárminisztériumba betenni a természetvédelmet, az legalábbis egy furcsa gesztus. De természetesen örülünk, hogy túléltük az elmúlt évtizedeket. Voltak ugyan nagyon jó törekvések, csak hát rettenetesen alacsony hatékonysággal és fékezett habzással működtünk. Fantasztikus eredmény, hogy feláll az Élő Környezetért Felelős Minisztérium.
A természetvédelem a létfontosságú természeti erőforrások védelmével foglalkozik: a levegővel, a vízzel és a talajjal. Az erre épülő élő rendszer elemeit védjük mi. Védett fajokat, védendő élőhelyeket, hazai vagy nemzetközi szinten védett területeket. Azaz szinte mindent, ahol szorít a cipő.
Az a klimatikus változás és az a társadalmi hatás, ami a Kárpát-medencét éri, nagyon súlyos. Ennek kivédésére nagy esély van az Európai Unió irányából, ahol van egy természet-helyreállítási elképzelés, egy jogszabályi csomag. A modern társadalmak ugyanis belátták, hogy teret kell engedni a természetnek.
Például felhagyunk a jelenlegi mezőgazdasági hasznosítással vagy az erdőkezeléssel a magyarországi szántó- és erdőterületek egy részén. Hátrébb vonulunk egy kicsikét, és azt mondjuk bizonyos területekre – mint ahogy papíron eddig is mondtuk –, hogy védett vagy fokozottan védett. De most konkrétan azt fogjuk csinálni, legalábbis ez az elgondolás, és remélhetőleg ez be is teljesedik, hogy kivonulunk onnan az ember legtöbb gazdálkodási hatásával együtt.
Úgy, hogy állami szinten visszafogják az erdészeteket, amiknek egyébként anyagi érdekük a fakitermelés. Nagyon komoly változás várható most. Az országban 22 állami erdőgazdaság van és 10 nemzetipark-igazgatóság. Ennek a két szervezettípusnak komoly érdekellentétei voltak a múltban. Eddig sokkal-sokkal nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek az erdészeti ágazatban dolgozó szervezetek. Ez most úgy tűnik, hogy megváltozik és közös akarat szerint kell dolgozni a klimatikus hatások kivédésére, illetve mérséklésére. Progresszívnek kell lenniük mind a természetvédőknek, mind az erdészeti szakembereknek.
Most van egy moratórium, hogy szeptember végéig a fakivágások lényegi értelemben megszűntek a védett természeti területen lévő erdőkben. De ha távlatosan nézzük, akkor ez egy óriási szakmai vita, és itt nagyon élesen elválik a természetvédelmi ágazat és az erdészeti ágazat gondolkodásmódja abban, hogy mi a jövő. Lesz fakitermelés a jövőben, akár védett erdőkben is, de nem azzal a nagyságrenddel, mint eddig. Van, ahol szükséges ugyanis, van, ahol az élőhelyet javítani vagy alakítani kell. Ezt természetvédelmi kezelésnek hívjuk, ami gazdagítja a rendszert. De ezek nem gazdasági célból történnek.
Mi azt szeretnénk, ha a mostani fokozottan védett területek teljes részéről kivonulna a fakitermelés, plusz ha a védetten is csökkentenénk. Ha ezek az arányok megvalósulnának, akkor legalább felére-harmadára esne vissza a kitermelt fa mennyisége.
A lakossági tűzifaigényt most is könnyedén ellátja a rendszer, és ez akkor is így lenne, ha szinte nullára redukálnánk a fakitermelést. Minimális igénye van a hazai bútor- és papíriparnak, többségében erőműveknek értékesítik biomasszaként a kitermelt fát. Azt már nagyon sokszor kiszámolták, hogy ezeknek a kiesése nemzetgazdasági szinten elenyésző. Ha nullára vesszük, és azt mondjuk, nincs több fakitermelés, gyakorlatilag akkor se roppan bele senki. Bizonyos gazdasági érdekeltségeknek nyilván rosszabb lesz, de össztársadalmilag sokkal-sokkal nagyobb a hozadéka egy megfelelő szabályozásnak.
Nem, de ha csődbe mennének, akkor is azt lehet mondani, hogy ezek állami szervezetek, amelyeknek már most nincs túl sok munkavállalójuk. Külső szerződésekkel működik a fakitermelés. Tehát nem fog senki csődbe menni, sőt át lehet fordítani egy másik tevékenységi körbe: akik eddig, mondjuk, azon dolgoztak, hogy fát termeljenek ki, azok most dolgozhatnak azon, hogy felszámolják a korábban okozott károkat. Tehát egy ugyanolyan megbízási szerződéssel az az ember, aki eddig a fát vágta, az most dolgozhatna azon, hogy több vizet tudjon megtartani az erdő.
Az erdészeti ágazat jellemzően technokrata, gazdasági szemléletű megközelítéssel azt nézi, hogy hosszú távon mik azok a fafajok, amelyek életképesek maradhatnak. Volt elgondolás az atlaszcédrusról, most vannak elképzelések különböző anatóliai tölgyekről, megy a kísérletezés. A természetvédelmi ágazat sokkal inkább biológiai, ökológiai szempontú megközelítésű. Azt mondjuk, hogy az itt honos fajoknak kell esélyt és teret adni, és az ő működésüket kell segíteni. És akkor a rendszer működni fog.
Ami markánsan látszik: száradnak ki rendre a patakok az utóbbi években. 2022-ben kezdődött el látványosan ez a folyamat, hogy gyakorlatilag a fő patakok, fő vízfolyások is kiszáradnak, eltűnnek, bevonulnak a kövek alá. Tehát olyan fajta vízhiány jelent meg a hegységben, ami korábban nem volt ennyire látványos. Ugyanígy az elmúlt években történt meg először az, hogy június–július táján, tehát nyár közepén már őszi lombkoronát látunk a fákon. Gyakorlatilag a központi Börzsönyben, ha a Szén-patak völgyében körülnézünk, vagy a Nagy-Mána gerincéről letekintünk, mindenhol láthatók ezek a jelek. Olyan szárazság van, hogy az eredetileg októberben bekövetkező lombszíneződés már most megtörtént. Nagyon komoly problémát jelez ez.
Szakmai szemmel nagyon ijesztő. Turista vagy laikus szemmel még nem annyira. De aki megszokta, hogy a Kemence-patakon vagy a Morgó-patakon át kell lábalnia a vízen, az most döbbenettel látja, hogy már nincs víz.
Érdemileg már nem is lesz. Illetve pont hogy lesz abban az esetben, ha visszatérünk egy olyan tájhasználathoz, ami ezt megakadályozza. Ez most igazgatóságunk egyik fő célja, hogy pályázati forrásokból az erdészeti utak vízelvezető képességét lecsökkentsük. A Börzsönyben, a Pilisben és a Visegrádi-hegységben is különböző technikai beavatkozásokkal elérnénk, hogy ne rohanjon le az erdészeti úthálózaton a víz, hanem lassabban ereszkedjen le, illetve szétterülhessen. Így az erdőben marad és nem hordja le a talajt.
Pontosan, ezekben a kis kivezetésekben olyan élőhelyeket hozunk létre, amik kis vízfelületek formájában megtartják az élővilág egyes elemeit. Azaz kétéltűek szaporodóhelyeként is működnek, vagy menedékhelyekként, vagy ivóhelyként bizonyos állatcsoportok számára. A lényeg, hogy ne rohanjon le az erdőről a csapadékvíz.
1999-ben volt az a hatalmas villámárvíz, ami Kemence és Bernecebaráti településeket gyakorlatilag elmosta. Akkor ismerték fel, hogy az erdészeti feltáró úthálózat rettenetes módon vezeti le a vizet. Aki járt már bármelyik hegységünkben, a Börzsönyben a Pilis–Visegrádi-hegységben, de akár a Bükkben vagy a Mátrában bárhol, az láthatta, hogy micsoda eszméletlen talajlehordás van ezeken az utakon, ha van egy nagyobb eső vagy egy vizes időszak. Vagy akár a tél végén, amikor tocsog az erdő és folyik a fakitermelés. Akkor aztán szügyig lehet járni a szétdózerolt, iszapos, úton hömpölygő talajban. Ami aztán persze problémát okoz a hegylábi településeknél is.
Fékezzük a lerohanó vizet az erdőben a koronatöredék, azaz a kitermelt fák egy részének visszahagyásával, az úthálózati nyomás csökkentésével, tehát ha kevesebb erdészeti út van, a megmaradókon pedig több olyan műszaki létesítmény, vízterelő, oldalirányú kivezetés, ami azt segíti, hogy benn maradjon a víz. Vizet nem tudunk csinálni, tehát a kulcs, hogy megpróbáljuk megfogni, amikor éppen van. Ez még elég nehézkesen ment az utóbbi évtizedekben. De most ezt szándékaink szerint felgyorsítjuk, és jó irányba mozgatjuk a dolgokat.
Hát ha a talajéletet nézzük, akkor ott nagyon elkeserítő helyzetet látunk. Már csak azért is, mert olyan mértékű a talajpusztulás Magyarországon, ami felfoghatatlan. A talajképződés egy rettenetesen lassú folyamat, és az intenzív szántóföldi művelés, az, hogy Magyarország zöme fel van szántva, olyan erózióhoz vezet, amit nem lehet pótolni. Komoly gondok vannak a vízhiánnyal, a különböző vegyszerekkel, műtrágyákkal, amiket az országban számos gazdálkodó használ, ezek összeadódó hatása is okoz problémákat.
Ezekből a mezőgazdasági területekből kell lecsípni. Azt kell mondani, hogy itt hagyunk egy mezsgyét, ott növeljük a gyepterületeknek a százalékos arányát, hagyunk egy kis teret a vizeknek, mondjuk, hogy ne egy kanálisba folyjanak.
Ez nagyon komoly konfliktusmező lesz. Lesznek konfliktusok magánterület érintettsége miatt, illetve az államnak magának is le kell mondania bizonyos helyek hasznosításáról.
Akkor át kell gondolni és priorizálni, hogy mire fordítjuk a vizet. A meglévő vizeinkkel való bánásmód sem jó most. Olyan halastavi környezetek vannak, olyan öntözőrendszerek, amik pazarlóan elviszik a vizet. Még mindig erős az a lobbi, ami lehetővé teszi, hogy locsoljuk a kukoricát. Egy olyan növénykultúrát, aminek nem biztos, hogy ott értelme, helye van. Ezt a vizet egyszerűen elpároljuk, eltüntetjük a rendszerből.
Ebben egy nagyon komoly konfliktus lesz, ez tagadhatatlan. De ezen gondolkoznia kell a rendszernek, és meg kell vívnia ezeket a küzdelmeket. A társadalomnak el kell döntenie, hogy vízkorlátozást akar-e a településeken vagy három kilóval több kukoricát, azaz egy gazdálkodót támogatunk, és neki engedünk teret, vagy pedig egy nagyobb társadalmi igényt szolgálunk ki. Ha nem lesz víz, akkor nagyon furcsa forgatókönyvek jöhetnek, márpedig ez benne van a pakliban. Fel kell készülni arra, hogy a megszokotthoz képest máskor jön az eső, az árvíz: hirtelen jön egy nagy, aztán utána semmi.
Nagyon remélem, nem kell megélnünk azt, hogy száraz lábbal átmegyünk a Dunán. Nem, erre nem számítunk. De arra, hogy drasztikus vízhiány lesz, arra fel kell készülni.
Nagyon erőteljes átalakulás van. Az előbb a Velencei-tóról volt szó, azt most vizsgáltuk ilyen szempontból. A Velence-tavi Madárrezervátum az 50-es évek óta védelmet élvez. Ma ott tartunk, hogy a szókapcsolatból kihúzhatjuk a madár szót. Sőt, a tó szó használata is kétséges, így lassan inkább már csak velencei rezervátumnak lehetne hívni. A madár egyszerűen eltűnt belőle, és a vízháztartással is gondok vannak, eltűnik a tó. Itt a kiemelkedő természeti értéket azok az úszóláp-szemek jelentik, amiknek úszniuk kéne. Ezeken van egy különleges flóra, de abból is nagyon ikonikus fajok, mint például a fokozottan védett hagymaburok orchidea gyakorlatilag a szemünk láttára tűnik el. Ezek az úszólápok leülnek, lekötnek, nincs alattuk megfelelő mennyiségű és mélységű víz, átváltozik a flórájuk, és eltűnnek az érzékeny lápi fajok. De a Velencei-tó halfaunája is erősen átalakult, gyakorlatilag csak invazív fajokból áll.
A hegyekben két óriási negatív hatás összegződik. Az egyik, amiről már beszéltünk, hogy hektikusan jön a csapadék, ami a fakitermeléssel érintett helyeken nagyon komoly lemosó hatással bír. A másik egy még rosszabb és még vitatottabb, illetve nagyon forró téma, ez pedig a vadhatás. Olyan mértékű, olyan mennyiségű nagyvad, gím- és dámszarvas, vaddisznó és őz, plusz muflon van Magyarországon, aminek a hatása elképesztő. A Börzsönyről konkrét felméréseink vannak egy pályázat kapcsán: nincs olyan négyzetmétere a hegységnek, ahol ne lenne letörve, lerágva, széttúrva valami. Nincs az erdőnek jövője.
Fel van szedve a makk, ki vannak túrva a csemete, le van rágva az újulat, minden szét van túrva, és amint mondtam, ez a talaj iszonyatos mértékű bolygatottságával jár. Hogy ha jön egy villámárvíz, akkor minden megy lefelé. És akkor abból lesz az, hogy megtelnek a tározók, elönti a sárlavina az embereket.
Persze. Nézzük Nagymarost! A Dunakanyarban a Szent Mihály-hegy meredek oldala alatt fut a 12-es főút meg a 70-es fővasúti vonal, amit néhány évente lezár egy lavinaszerű földomlás. Ez is részben a vad hatása. Él ott egy muflonnyáj, 50-100 körüli állat, ami egyszerűen nem engedi, hogy felnőjön ott egy olyan növényzet, ami megfogja a talajt. Lelegeli az összeset. Ezek egyszerű dolgok, nyilván összeadódó hatások vannak, tehát nem kell ördögnek kikiáltani a muflont. Mindennek van helye a természetben, csak nem mindegy az arány.
Pontosan. De tudni kell, hogy a vadnak is megvan az erdőben a szerepe, például a vaddisznó a túrással, talajmozgatással alakítja és bolygatja a rendszert. Csak az a fajta mennyiség, az a fajta túltartottság, tehát az az őrületes mennyiség, az nem passzol. Ez is egyfajta üzleti érdek. Erről órákig tudnék mesélni, mert van némi tapasztalatom és rálátásom is, hogyan csúszott el ez a dolog.
Igen, úgymond kevés a vadász, de nem ez az érdekes, hanem hogy politikai okokból nem mertek hozzányúlni a szükséges vadlétszám-csökkentéshez. Merthogy kell az a fajta siker, amikor a fontos vendégnek azt lehet mondani, hogy itt nem kell órákig sétálni vagy üldögélni, mire jön egy komoly vad. Ezért télen etetjük a vadat, nyáron itatjuk a vadat, engedjük a vadnak, hogy mindent lezabáljon. Alig csökkentjük, apasztjuk a számát, mert nincs rá ember, tehát nem tudunk odafigyelni rá. Nem segítenek a nagy ragadozók sem, mert azokat kiiktatjuk. Totálisan félrecsúszott rendszer ez.
Igen, megvannak a módszerek, hogyan lehet drasztikusan vadlétszámot csökkenteni, de ez állatvédelmi szempontból kérdéses, meg fájdalmas lehet.
Így van, itt volt az egyik legnagyobb ellentét. Hogy csak saját székhelyünket említsem, itt a Jókai-kert, ami 50 éve védett természeti terület. Jókainak az egykori kis kincsesládája, a hegyvidéki kerület egyik gyöngyszeme. És jön be a vaddisznó, széttúr mindent. Kérjük, hogy fogják be. Oké, létesítenek befogó ketrecet, abba bemennek az állatok, halleluja, meg van oldva. De nem, mert közben éjszaka jön a jó szándékkal, de rossz gondolkodásmóddal megáldott állatvédő, és kiengedi a vaddisznókat. Erre mit mondjunk, hogy lehet erre megtanítani a társadalmat?
Ezt nem tudom megítélni, de lehetne rendezni. Drasztikus belenyúlás kellene több irányból, nagyon erős állományszabályozással. Ez vaddisznók esetében a befogókkal működik nagyon jól. A tömeges befogás és leölés állatvédelmi szempontból kérdőjeles dolog, de nem kell kitenni a kirakatba. Szarvas esetében is lehet társas vadászattal ritkítani amit kell, és persze nem kell etetni őket télen.
Az elviselhető létszám fenntartására nagyon jó nemzetközi minták, példák vannak. Egyszerűen olyan kontrollterületeket jelölnek ki, ahol ha nagyon le van rágva a növényzet, akkor ritkítani kell a vadat, ha nem, akkor hagyni lehet őket. Ezt csinálják az osztrákok meg a németek is. De kellenének a ragadozók is, azaz annak a tűrése, ahhoz való kulturális felnövekedésünk, hogy elviseljünk ragadozókat a területen.
Nem a medvének az istápolására gondolok itt, mert a medvének már nincs helye Magyarországon, egyszerűen nem fér el. Egyébként nem véletlenül néz be a Börzsönybe a medve szinte minden évben: olyan mértékű a vadlétszám, hogy mágnesként húzza át őket Szlovákiából. De, mondjuk, a farkas az elfér a rendszerben, a hiúz elfér a rendszerben, az aranysakál elfér a rendszerben. De mégis üldözzük mindegyiket valamilyen szinten, legálisan vagy illegálisan. Pedig ezeknek az állatoknak helye kell hogy legyen az erdeinkben.
Selmeczi-Kovács Ádám (1974) természetvédelmi szakember, terepmadarász, 2024 óta a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság vezetője. Végzettségét tekintve vadgazda és okleveles természetvédelmi mérnök. 15 évig természetvédelmi őrként dolgozott a Börzsöny területén. A Csarna-völgy védelmében kifejtett szakmai helytállását 2018-ban Pro Natura emlékplakettel ismerték el. Szakmája a hobbija is: aktív terepmadarász (a birding.hu honlap alapítója), de madárfotózással és környezeti neveléssel, ismeretterjesztéssel is széles körben foglalkozik.
