– Ez milyen ruha? – kérdezte egy hölgy a frissen átadott Citadella északi sétányán egy piros dolmányban, fekete csizmában és süvegben feszítő, enyhén pocakos úriembertől vasárnap.
- Ez kérem, hagyományőrzés! Az őseim kurucok voltak és... – válaszolt volna a férfi, de a nő egyből szavába vágott:
- Az enyémek is!
Mielőtt szablyát rántottak volna egymásra, gyorsan továbbálltam, és elsétáltam a Rondella felé. A közjáték előtt pár perccel jutottam csak be, a Szabadság-szobornál kora délután megnyitott kordonon át. A meredek lépcsőknek köszönhetően itt jóval kevesebben várakoztak, mint a hátsó bejáratoknál, ahová kocsival is fel lehetett jutni. Nagy meglepetésemre idegen nyelven beszélő turisták legalább annyian voltak, mint magyarok. Nagyon reméltem, hogy a német nyelvű látogatók nem találkoznak a kuruc atyafival, nehogy löttyös indulatában kardélre hányja őket.
A hátsó traktus felől sokan érkeztek összecsavart magyar zászlóval a kezükben, ők Orbán Viktor kampányrendezvényéről jöhettek, amit teljesen véletlenül sikerült az épület megnyitójával egy időben, azaz pont előtte megtartani. A rendezvény és a megnyitás annyira összecsúszott, hogy a Szabadság-szobor mögötti új falnyiladékon még fel se lehetett jutni: „Bontás van”, morrant rám az egyik biztonsági őr. (Mármint a hangtechnika bontása.)
Rendben, menjünk tovább az északi sétányon, gondoltam. Az északi panoráma innen is remek volt, a fél város a Dunával, a Budai- és a Visegrádi-hegység a Naszállyal tökéletes kontúrral látszott a kristálytiszta időben. Odaértem a keleti fal áttöréséhez (Taraczky Dániel építész koncepciójának megfelelően három helyen is áttörték egy-egy kapuval az erőd falait, megnyitva a belső tereket a külső köztér felé), ahol még állt Orbán rendezvényének színpada, szintén bontás alatt.
A látogatók ezen a részen összesűrűsödtek. Volt, aki az erőd belső parkja felé tartott, volt aki a Rondellában (nagy, kör alakú bástyában) megnyitott múzeumba, mások csak egyszerűen az éhségüket vagy szomjukat akarták csillapítani a büfékben. Rápillantottam az ártáblákra: kávé 850, rétes 1000, sör 1200, unicum 1800 forint. A Gellérthegyhez képest nem is annyira meredek.
Személy szerint a belső udvarral kezdtem a szemlét, aminek központi eleme egy hosszanti irányban elnyúló füves domb közepébe állított országzászló volt. A 36 méter magas zászló alapterülete nagyobb mint egy átlag budapesti lakásé: 72 négyzetméternyi vásznat lobogtat a szél. A füves domb alatt nincs semmilyen létesítmény, ami volt, azt is feltöltötték földdel, körben viszont széles virágágyás övezi.
Visszaértem a keleti áttöréshez, ami látványosan nyitja meg a belső udvart a Szabadság-szobor felé, viszont még mindig le volt zárva. A széles nyílás egyébként tudatosan más anyagból készült mint az erődfal: a sárgás kövekhez képest csakúgy rikított a fehér beton.
A dombot a másik oldalról kerülve visszasétáltam a Rondella irányába, ahol beálltam a múzeumba tartó emberek hosszú sorába. A Szabadság bástyája múzeum alapelve az, hogy megpróbálja bemutatni egy egyórás sétában a magyar történelmet a legdicsőségesebb, legheroikusabb és legdrámaibb pillanatain keresztül.
Ehhez segítségül hívták a modern kiállítástechnika számos vívmányát. Egy fejhallgatón keresztül folyamatos, teremspecifikus vagy éppen a fejtartásunktól függő idegenvezetést kaptunk. Kezdetben megtudhattuk, hogy a Gellért-hegy egymillió éves és szimbolikus a magyar történelemben: aki uralja, az uralja az országot is. (Most ugye a Várkapitányság Zrt.-n keresztül az állam uralja.)
Teremről teremre jöttek a magyar történelem felvonásai vizuális impulzusokkal, és filmes hatásokkal körítve. Indulva Emese és a turul legendájától, a vérszerződésen és a honfoglaláson át Gellért püspökig, majd a nándorfehérvári csata, Dugovics Titusszal, a Hunyadiak, Mohács, a törökök – mint egy érettségi tételsorban.
A múzeum épületének a nyugati Rondellát, azaz kétszintes körbástyát választották. A falakat visszapucolták az eredeti, 300 éves kövekig, eltüntetve vakolatot, piszkot, madárürüléket – mindent, ami felhalmozódott az elmúlt évtizedek alatt.
A Habsburg-korba már a felső emeleten léptünk be. II. Rákóczi Ferencnél értünk ahhoz a teremhez, ahol évtizedekkel ezelőtt a késő szocializmus kori panorámaétterem, majd a rendszerváltás utáni diszkó működött. Itt egy kis exkluzív panorámateraszra is ki lehetett menni, aminek jobboldali falán egy II. világháborús gránátbelövés nyomai díszelegtek.
A kuruc terembe visszaérve felrémlett a piros dolmányba öltözött férfi a séta elejéről, valamint az Éjszaka a múzeumban című film, amiben életre kelnek a történelmi dioráma bábui. Csak nem? – gondoltam, de aztán gyorsan elhessegettem az ötletet.
A szabadságharc és a kiegyezés időszakából egy klasszikus, historizáló kapun léptünk be a pusztító 21. századba. A világháborúkra utalva itt már a termek közötti kapuk felülvilágító ablakai mind be voltak törve. Külön kis oldaltermet kapott Trianon, amit a tragikus nap tárgyalóasztalának a replikája szimbolizált, alaposan összeégetve. Mikor megkérdeztem, hogy mi történt a nevezetes bútordarabbal, azt a választ kaptam, hogy a lángszórózott fafelület a magyarok perzselő dühét hivatott megjeleníteni.
Az utolsó szakaszon a holokauszt, a II. világháború, 1956 követte egymást teremről teremre. Legerősebben az ÁVH-s kihallgatószoba maradt meg a maga beszűkölő, spártai berendezésével: kihallgatóasztal, kihallgatólámpa, írógép és egy fenyegetően elhelyezett gumibot. Azt gondoltam, hogy ezzel lezárult a történelem, de még hátra volt a rendszerváltás helyisége Kádár Jánossal, Antall Józseffel.
És persze még valakivel. Egy falra vetített archív filmes részleten lendületes fiatal politikus beszélt, nyilván senki se fogja kitalálni kicsoda. Vele búcsúztam a történelemtől, hogy kilépjek a múzeumból oda, ahol merész időugrással 37 év múlva szintén ő maga tartott beszédet a 2026-os választásra készülve.
A 4000 forintos múzeumi belépővel fel lehet menni a Rondella félkör alakú tetőteraszára is. Ehhez először át kell sétálni a félkör patkóját összekötő üveghídon, aminek tartószerkezete is egymáshoz sajtolt üveglapokból áll. Onnan fellépcsőzve a teraszra nagyszerű körkilátás nyílt Budapestre, de beláttam a körbástya belső udvarára is, amit egy kis feszített víztükrű medencével dobtak fel.
A Citadella bejárását végül ismét a Szabadság-szobornál fejeztem be, ahol külön kiemelést kapott a térburkolatba süllyesztve Magyarország geológiai főalappontja, aminél az ország észak–déli és kelet–nyugati tengelye találkozik. Kisfaludi Strobl Zsigmond felújított Szabadság-szobra a megszokott pálmalevéllel és a talapzatába vésett vadonatúj fehér kereszttel köszönt el tőlem.
Ez utóbbi az egyik fő oka annak, hogy nem akart elkísérni a sétámra egy építész szakértő sem, akit kerestem. A Citadella felújítása a talapzatba implikált kereszttel ugyanis teljesen átideologizálódott, szakmailag kényelmetlen véleményt mondani róla. A másik fő ok pedig az átadás napja volt, amit addig tologattak, hogy az épületet a kampányhajrá végén, egy héttel a választás előtt lehessen felkínálni, mint a kormánypárt nagy ajándékát.
A Citadella megújítása 2020 őszén kezdődött. A fejlesztés vezető tervezője Taraczky Dániel, akinek cége, az Art1st Design Studio számos ikonikus NER-es építkezésben szerepet kapott a hatvanpusztai birtoktól kezdve a Liget projekten át a Néprajzi Múzeumig. A Citadella két építtető cége sem ismeretlen: a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó ZÁÉV Építőipari Zrt. és a Garancsi Istvánhoz tartozó Market Építő Zrt. A Gellért-hegy tetejére épült erőd rekonstrukciójára eredetileg 20 milliárdot szánt a kormány. Azt, hogy végül mennyibe került, nem sikerült a helyszínen megtudnunk.
A Citadella belső parkja, sétánya október végéig minden nap reggel 6-tól éjfélig (télen 8-tól 22 óráig) ingyenesen látogatható, éjszakára lezárják. A múzeum 10-től este hatig van nyitva.