Szavazzon, hogy ki legyen 2026 hétköznapi roma hőse!
Amikor vezető politikusok egy teljes népcsoportot aláznak meg azzal, hogy csak vécépucolásra valók, különösen fontosak azok a kezdeményezések, amik megmutatják, hogy a romák milyen változatos szerepkörökben dolgoznak és gyarapítják az országot. Az Aranypánt-díj több mint egy évtizede mutat be olyan hétköznapi roma embereket, akik a sok százezernyi sorstársukhoz hasonlóan teszik a dolgukat, láthatatlanul. Eközben hétköznapi beszélgetésekben, de időnként vezető politikusok nyilvános megszólalásaiban is, amikor romák és nem romák kerülnek szóba, rendszeresen elhangzik az a fordulat, hogy vannak a cigányok és vannak a magyarok. Sokan természetesnek tartják ezt a szóhasználatot, bele se gondolnak abba, hogy milyen képtelenség ez a megkülönböztetés. Ez a szembeállítás azt jelenti, hogy a beszélő a sok száz éves közös történelem ellenére nem tekinti magyarnak a romákat.
A Roma Sajtóközpont által 2015-ben életre hívott Aranypánt-díj többek között ennek a képtelen megkülönböztetésnek az elutasítását is hirdeti. Kovács József Hontalan költő soraiból elnevezett elismerés egy felkiáltójel: „Homlokomon két aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik a magyarságom. Egyikről sem kívánok lemondani.”
Az Aranypánt-díj nem csupán egy kitüntetés, megmutatja az országnak, hogy a mindennapi rasszizmus és az esélyegyenlőtlenség ellenszelében milyen sokan dolgoznak a közös hazánkért.
A díjat egy olyan időszakban hívta életre az RSK, amikor a politika cserbenhagyta a roma közösséget. A roma integráció területén korábban meghatározó, jogalapú megközelítés, az emberi jogi diskurzus lényegében megszűnt. Nemcsak a politikában, hanem a civilszférában is. Befejezték a tevékenységüket a roma jogvédő szervezetek, a megmaradt civilek már nem a jog asztalánál keresnek megoldásokat, hanem az emberek konkrét problémáit próbálják orvosolni tűzoltás jelleggel az oktatás, a lakhatás, vagy a foglalkoztatás terén. Magyarországon annyira súlyos az iskolai szegregáció, hogy lényegében már nem találni olyan intézményt, ahol roma és nem roma gyerekek együtt tanulnak.
De a remény nem veszett el. Az elmúlt 11 év Aranypánt-díjasai azt is megmutatják, hogy van identitására büszke roma értelmiség, vannak olyan tettre kész roma emberek, akik a tudásukkal bekapcsolódnának abba a munkába, amit egy demokratikus Magyarország újjáépítése jelent. Abban a reménybeli országban ki fog kopni a köznyelvből az a megkülönböztetés, hogy vannak a romák és vannak a magyarok. Egy országban élünk, egy a hazánk, együtt próbálunk boldogulni, mi, magyarok: cigányok és nem cigányok.
Idén ismét tíz fantasztikus roma ember történetével találkozhatnak. Kérjük, olvassák el a portréikat, és szavazzanak a Roma Play oldalán és itt a cikk végén azokra, akiket a leginkább méltónak éreznek az Aranypánt-díjra. Szavazni legfeljebb három jelöltre lehet, a portrék végén. A díjat április 8-án, a nemzetközi roma nap alkalmából adják át egy ünnepélyes gálán a Romano Kher – Napházban. A rövid bemutatások után a Mutasd! gombra kattintva részletesebben is megismerhetik a jelölteket. (2025-ben Hadházi Renáta, a tiszaújvárosi magyartanár kapta meg az Aranypánt-díjat, a vele készült interjút itt tudja megnézni.)
Balogh Nikolett főnővér
Hajdúhadházról indult Balogh Nikolett, aki huszonhat éves korára egy budapesti kórház osztályvezető ápolója, vagyis főnővére lett. A betegek gyakran csodálkoznak rá, milyen fiatal. A munkatársai viszont elfogadták, sőt sokan már korábban is úgy gondolták, jó vezető lenne. Az osztályon ő a legfiatalabb dolgozó, és az egyetlen roma is. Első diplomás a családban, útja mégsem egyenes vonalban vezetett a vezetői székig: volt benne megtorpanás, bukott vizsga, félbehagyott egyetemi időszak, újrakezdés, ingázás, kollégiumi kudarcélmény, szakmai kitartás és sok munka. Ma egy ortopéd-traumatológiai rehabilitációs osztályt irányít, miközben egészségügyi tanárnak tanul, és ugyanazzal az elszántsággal építi magát tovább, amellyel korábban végigküzdötte az egyetemi éveket.
A 27 éves hajdúhadházi fiatal nő Debrecenben született, egy öccse és egy húga van. Családja erős hátországot adott neki: édesapja végig dolgozott, a családi vállalkozásban ma is aktív, édesanyja sokáig a háttérből tartotta össze a mindennapokat, ma pedig az unokák nevelésében segít. Nikolett úgy beszél róluk, mint akik minden nehéz pillanatban mögé álltak. Ha kellett, autóval vitték vizsgára, órára, biztatták, amikor kudarc érte, és akkor sem fordultak el tőle, amikor megcsúszott az egyetemen. Ez a fajta családi biztonság sokat számított: abból a háttérből érkezett, ahol a támogatás nem hangzatos mondatokban, inkább csendes, következetes jelenlétben mutatkozik meg.
Már gyerekként tudta, hogy ápoló szeretne lenni. Hajdúhadházon, a Bocskai István Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában tanult, ahol a többség roma diák volt. Jó tanulóként hamar kitűnt, tanárai felfigyeltek rá, még az is felmerült, hogy átteszik egy erősebb osztályba. Ő mégis maradt ott, ahol jól érezte magát, ahol szerette az osztályfőnökét és a közegét. Később Debrecenben, egészségügyi szakgimnáziumban tanult tovább. Eredetileg gyermekápoló szeretett volna lenni, végül a diplomás ápolói út mellett döntött, mert abban több lehetőséget látott.
Az egyetem viszont keményebb próbatételnek bizonyult, mint várta. A Debreceni Egyetem Egészségtudományi Karán, Nyíregyházán kezdte a diplomás ápolói képzést, de nehezen találta meg benne a helyét. A váltás nagy volt a gimnázium után, a nyíregyi kollégiumi életet sem bírta távol a családjától. Egy időre meg is akadt: elveszítette a jogviszonyát, és volt olyan pont, amikor úgy tűnt, talán végleg kisodródik az eredeti tervéből. Ő mégsem engedte el. Új irányokat keresett, párhuzamosan két képzést is végig csinált, szakápolói és fodrász végzettséget szerzett, majd újra felvételizett, és visszatért az egyetemre. Ezúttal már levelezőn, munka mellett, jóval tudatosabban. A korábbi kudarcok ekkorra teherből tapasztalattá alakultak.
Pályája elején Debrecenben, a belgyógyászati klinikán dolgozott, ahol szakmailag sokat tanult, mégis hamar érezte, hogy ennél többre vágyik. Fiatalon is pontos elképzelése volt arról, milyen jövőt akar magának. Nem akart beleragadni a 12 órás műszakok egyhangú körforgásába. Vezető szeretett volna lenni, felelősséggel, döntési helyzetekkel, szervezői munkával. Ezért aztán nagyot lépett: felmondott, és egyedül Budapestre költözött, nővérszállóra, egy új állás kedvéért. A főváros, az önálló élet, a járvány időszaka és az intenzív osztályos munka egyszerre érkezett az életébe. A Covid legsúlyosabb időszakában is helyt állt, közben írta a szakdolgozatát, és folytatta az egyetemet.
A budapesti rehabilitációs intézetben több állomáson át jutott el a mostani osztályáig. Volt, hogy visszaköltözött a szüleihez – megint a honvágy – majd újra visszatért a fővárosba. Az útkeresésnek ebben az időszakában két dolog állandó maradt: a szakmához való ragaszkodása és az a belső igény, hogy előre menjen. 2022 márciusában kezdett dolgozni jelenlegi osztályán szakápolóként, 2023-ban megszerezte diplomáját, később főnővér-helyettes lett, majd 2025 januárjában kinevezték főnővérnek. Így lett huszonhat évesen egy tizenkét fős csapat vezetője egy budapesti kórházban.
A gyors előrelépés a következetes munka gyümölcse. Kollégái azt látták benne, hogy mindig lehet rá számítani. Akkor is bent volt, amikor más kiesett, akkor is vitte a terhet, amikor nehéz hónapokat élt meg az osztály. Túlórázott, helyettesített, éjszakából nappalba ment, szükség esetén az első hívásra beugrott. Közben szakmailag is biztos ponttá vált: protokollismerete, fegyelme, betegellátáshoz való hozzáállása, vezetői rátermettsége hamar feltűnt a környezetének. Egyik kolléganője úgy jellemezte: kívülről szigorúnak tűnik, belül aranyszíve van.
A roma identitásáról természetesen beszél, de nem panasztörténetként. A saját példáján keresztül inkább azt mutatja meg, hogy egy roma nő is lehet vezető egy olyan intézményben, ahol a felelősség, a tudás és a bizalom naponta mérhető.
Nikolett ma sem áll meg. Miután megszerezte a diplomás ápolói végzettséget, újabb képzésekbe kezdett. Belekóstolt egy népegészségügyi mesterszakba, majd egészségügyi tanári tanulmányokba fogott, amelyeket hamarosan befejez. Példaképként az édesapját nevezi meg. A válasza egyszerű, mégis sokatmondó: „Apám lánya vagyok.”
Csonkáné Lakatos Klára óvodavezető
A hosszúpályi cigány osztályból indult, és végül egy olyan intézményt teremtett, amely mára egyszerre őrzi a romani nyelvet, ápolja a roma kultúrát, és kapaszkodót ad családoknak is. Csonkáné Lakatos Klára több mint négy évtizede dolgozik azért, hogy a szegény és roma gyerekek előtt valódi esély nyíljon az iskolában és az életben. A mesékből merített első inspirációt, később pedig ebből az örökségből épített szakmai hitvallást: Hosszúpályiban csendes, mégis messzire ható pedagógiai változást indított el, majd a roma nemzetiségi óvoda vezetőjeként modellértékű műhelyt hozott létre.
Klára Hosszúpályiban nőtt fel, végtelenül büszke erre, hiszen számára ez a település nem csupán otthon, hanem a „haza”, a „minden”, ahogyan ő fogalmaz. Édesanyja és édesapja törekvő emberek voltak, akik számára a legfontosabb cél a gyermekeik jólétének biztosítása, erkölcsi nevelése, valamint oktatása volt. Klára életében a meghatározó, és fontos ösztönzést a mesék adták. Édesapja a romani nyelv kárpáti dialektusán nagyon sok mesét mondott esténként nekik. Klára az édesanyjával rendszeresen járt könyvtárba. A könyvek illata, a hely szelleme, azonnal magával ragadta Klárát. A mesék és más történetek nem csupán varázslatos világba repítették el, de egyben nagyon erős motivációt is jelentettek számára.
Klára a helyi iskola cigány osztályában kezdte meg általános iskolai tanulmányait, ahol a szorgalmára és tehetségére hamar felfigyeltek a tanárai. Céltudatossága már egészen korán nyilvánvalóvá vált: már 6 éves korában elhatározta, hogy óvónő szeretne lenni. Úgy tűnt, hogy ez a gyermekkori terv szerte foszlani látszik, ugyanis Klára családjának lakhatási helyzete drámai módon megrendült. Szülei és testvérei rokonokhoz költöztek, míg ő a nem roma keresztszüleihez. A gondos és szerető nevelés mellett ők harcolták ki, hogy Klára az általános iskola 6. osztályától nem roma osztályba kerüljön. A szorgalma és tehetsége mellett ennek a fontos ténynek is volt köszönhető, hogy gimnáziumban folytatta tanulmányait.
A középiskolai évek alatt tovább erősödött benne az az elhatározás, hogy nevelési-oktatási területen dolgozzon. Ebben az időszakban sok tanár hitt benne, ösztönözte, támogatta, segítette a céljai elérésében.
A főiskolai időszak során elért sikereit, eredményeit, az a tény sem tudta beárnyékolni, hogy igazából itt találkozott először nyíltan a romákkal szembeni előítéletekkel. Sőt. Ezek a tapasztalatok még inkább megerősítették elhatározásában. Diplomamunkáját a mesék inspirálták: a magyar népmesék világát, szimbólumrendszerét vetette össze a modern mesével.
A diploma megszerzését követően a hosszúpályi óvodában kezdte meg szakmai pályafutását. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a szó nemes értelmében vett, csendes, de annál jelentősebb és látványos forradalmat indított el a településen. Az óvodába érkezéséig alig vagy egyáltalán nem jártak roma gyerekek az intézménybe. Ekkor az 1980-as évek közepén járunk, és még nem vagy alig esik szó a közbeszédben a romák társadalmi emancipációjáról, az oktatás és a korai nevelés fontosságáról, a hátrányok leküzdéséről. Klára, korát megelőzve, sokaknak példát mutatva, „bevitte” az óvodába a roma gyerekeket. Igaz, akkor még nem tudta teljesen áttörni az előítéletek falát, de két „cigány-csoport” indulthatott a helyi óvodába. Az általa elindított csendes forradalomnak a pozitív hatásai középtávon azonnal érzékelhetőkké váltak: a roma diákok iskolai előmenetelében, a továbbtanulásban, az érettségit szerzők számában.
Az 1993-as év fontos mérföldkő a magán és szakmai életében egyaránt. Házasságot köt élete párjával Csonka József misszionáriussal, aki nem csak férje, hanem a legfontosabb szellemi elkötelezett társa a nemes ügyek képviseletében, fontos tervek kidolgozásában, megvalósításában.
Budapestre költöznek, s Klára a Ferencvárosi Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatnál kezdett dolgozni, mint szociális munkás. Többed magával megálmodja és létrehozza a segítőszakmában ikonikusnak számító intézményt: Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központot, amely főleg az Illatos és Gubacsi út sarkán elhelyezkedő, mélyszegénységben élő, főleg roma családoknak nyújtott szolgáltatásokat.
A 1990-es évek végén a férje, mint teológus lelkész diplomát szerez, Isten elhívására visszaköltöznek Hosszúpályiba, és Hajdú-Bihar megye különböző, romák által nagyobb lélekszámban lakott településein végeznek misszionáriusi tevékenységet. Klára és férje nagyívű tervei között már 2008-ban megjelenik egy nemzetiségi óvoda létrehozása, azonban addig nem akarták tervüket megvalósítani, ameddig ő és férje nem fejezik be romológiai tanulmányaikat a Pécsi Egyetemen.
Kezdetben a helyi óvoda tagintézményének két csoportjában indul el a roma nemzetiségi nevelés, majd egy tagóvoda berkein belül. 2015-től pedig önálló intézményként működik, amelynek ő a vezetője. Az intézmény az iskolára történő sikeres felkészítésen túl kiemelt célkitűzésének tekinti a romani nyelv és roma kultúra megmentését, ápolását. Továbbá túllép a hagyományos óvodai szemléletmódon, hiszen nem csak a gyerekre, de a családokra is kiemelt figyelmet fordít. Az óvodában, amely a település egyik legfontosabb kulturális, közösségi tere is egyben, roma nevelők és dajkák valósítják meg a szakmai programot.
Legbüszkébb a szociális munkás szakon tanuló főiskolás fiára. Hitvallása szerint Istennel való meghitt és bensőséges kapcsolata ad erőt ahhoz, hogy több mint 40 éve tudja végezni pedagógiai munkáját.
Babindák Ernő szociális munkás
Babindák Ernő szociális munkásként, színészként és közösségszervezőként éli az életét, és szinte nincs olyan terület, ahol ne emberekkel, sorsokkal, közösségekkel dolgozna. A felvidéki magyar romaként Szlovákia és Budapest között ingázó kétgyerekes apa gyerekkora óta a közösségi munka világában mozog: táborokat, programokat, kulturális és oktatási kezdeményezéseket szervez, közben színpadon is jelen van. Szerinte a cigány identitás erőforrás, a kérdés csak az, kap-e elég bizalmat és teret, hogy megmutathassa, mire képes.
„Szlovákiában, Csatán születtem és ott is nőttem fel. Szerettem ott élni, szerettem az iskolát is. Minket is szerettek” – idézi fel Ernő a gyerekkorát. Bár szerény körülmények között éltek, erre nem teherként emlékszik vissza. Azt látta, hogy a szülei minden erejükkel próbálnak helytállni, ez pedig biztonságot adott neki. Úgy érzi, szerencsés ember, ebben a nagyszüleinek is nagy szerepe volt.
Édesapja hosszú éveken át gyárban dolgozott, később alkalmi munkákat vállalt, édesanyja pedig sokáig háztartásbeliként tartotta össze a család mindennapjait. Ernő életében az első sorsfordító változás 2000-ben érkezett el, bár akkor ezt még aligha láthatta előre: az édesapja a civil szférában kezdett dolgozni. Ez a világ hamar a család mindennapjainak részévé vált. „Mindig ezzel foglalkoztunk, egyszerűen beleivódott a mindennapjaimba, ebben nőttem fel. Táborokat, programokat, rendezvényeket szerveztünk” – mondja. Innen nézve már érthető, hogy később ő is ezt az utat választotta.
De még ne szaladjunk előre, hiszen a kis Ernő Csatán, egy magyar tanítási nyelvű általános iskolában tanult, még mielőtt a közeli gimnázium első évét elkezdte volna, meglátta az M1 csatornáján futó Roma Magazinban a budapesti Kalyi Jag iskolát. Ernő már gyerekként is büszke volt az identitására, nagy álma volt, hogy egy roma nemzetiségi iskolában tanulhasson, ráadásul az anyaországban. „Édesapámmal még azon a nyáron felhívtuk a Kalyi Jagot, és felvettek. Így kerültünk fel Budapestre először.” Állítja, ez ismét egy fontos mérföldkő volt.
A Kalyi Jagból aztán átjelentkezett a Katona József Gimnáziumba, hogy nagyobb esélye legyen továbbtanulni. A roma identitását és a színészet iránti vonzódását ekkor a Nyári Oszkár vezette Karaván Színtársulatnál élhette meg. Ezután Babindák Ernő elment a Független Médiaközpont roma újságíró képzésére és egy évig a Rádió C-nél gyakornokoskodott. A színészet és az újságírás mellett egy „rendes szakmát” is szeretett volna elsajátítani. Jelentkezett a jogi egyetemre is, ahova először nem vették fel, de nem adta fel: miközben elvégezte a jogi asszisztens szakmát, végül levelező szakon felvételt nyert a Károli Gáspár Egyetemre. Négy félévet sikerült is abszolválnia, de közben megérkezett második kislánya, muszáj volt többet vállalnia – az iskola már nem fért bele az életébe.
Ekkor költöztek vissza Szlovákiába is, ott Ernő elvégezte a szociális munkás alapszakot és mesterfokozatot is. Ernő ma a szülőfalujában, az édesapja által vezetett civil szervezetnél dolgozik, ahol oktatási és kulturális programokat szerveznek, szociális tanácsadási irodát működtetnek, a gyerekeknek pedig szabadidős foglalkozásokat tartanak. Bár állandó lakhelye Budapesten van, a mindennapjai két ország között telnek: hajnalban útnak indul Szlovákiába, délután, a munkaidő végeztével pedig már siet is vissza a fővárosba. „Kimerítő az ingázás” – mondja nevetve. A hangjából mégsem panasz hallatszik, szereti, amit csinál, és különösen fontos számára, hogy a munkában a családjával lehet együtt. Ez a kötődés ad értelmet a napi fáradtságnak is.
A szociális munka mellett Ernő a színészetről sem mondott le. A Czinka Panna Cigány Színház társulatában játszik, Nyári Oszkár színésszel közösen tart foglalkozásokat, jelenleg pedig a Nemzeti Színház Esthajnal című előadásában is szerepel. A roma színészek helyzetéről keserű tapasztalatokkal beszél. Úgy látja, a cigány színészekre sokszor kizárólag cigány szereplőkként tekintenek, holott egy színész bármilyen szerep megformálására képes, ha megkapja hozzá a szükséges bizalmat és lehetőséget. Szerinte éppen ebben rejlik a legnagyobb hiány: a tehetség és az alkalmasság sokszor adott, a bizalom mégis túl ritkán érkezik meg.
A romák társadalmi helyzetéről is markáns véleménye van. Úgy érzi, az emberek ma sokkal távolabb kerültek egymástól, mint húsz évvel ezelőtt, és a közéletben, valamint a hétköznapokban is erősen jelen van a bűnbakkeresés. Ennek célpontjává pedig túl gyakran a romák válnak.
Ernő mégis derűlátó ember. Azt vallja, hogy a romaság érték és erőforrás, amely különleges tartást adhat az embernek. Hisz abban, hogy a családból hozott szeretet és összetartás olyan belső erőt ad, amelyre egész életet lehet építeni. Közben tisztán látja a nehézségeket is: szerinte a cigányság sorsához ma is hozzátartozik a folyamatos küzdelem, és ezt méltósággal kell vállalni. Számára az életben a legfontosabb, hogy jó apa lehessen. Példaképként is az édesapjára tekint, akiről úgy beszél, mint aki sok megpróbáltatáson ment keresztül, mégis olyan értékeket adott tovább, amelyek máig irányt mutatnak neki.
Dudás Ildikó vállalkozó
Zsíros kenyérrel, megaláztatásokkal és korai kudarcokkal indult Dudás Ildikó útja, aki ma már alapítványt működtet, beteg és hátrányos helyzetű gyerekeket segít, közben kétméteres mesehősökkel járja az országot kórházról kórházra, gyermekotthonról gyermekotthonra. Egy épületgépészeti cégnél dolgozik, mellette mesefigurákat forgalmaz és a Mesés Mosoly Gyermekekért Alapítvány köré szervezte azt a világot, amelyben adományok, fellépések, jelmezek és személyes odafordulás kapcsolódnak össze.
Saját gyerekkorának hiányait, a származása miatt kapott sebeket és a külföldi kitérő csalódását is beleforgatta abba, amit ma másokért tesz. Kitartását jól mutatja, hogy tizenkilenc szakmát szerzett meg; a tizenkilencediket éppen a múlt héten, biztonsági őrként, azért, hogy az alapítvány gyerekműsoros programjai minden előírásnak megfeleljenek. Igriciben nőtt fel, egy átlagos ötgyerekes családban. Édesanyja a vendéglátásban dolgozott, édesapja tanyán majd közútkezelőnél aszfaltozott. Egyszerű körülmények között, kihívásokkal és korai nehézségekkel indult az élete, nem ritkán csak zsíros kenyér jutott a tízórais zacskóba.
Anyja nem roma, apja cigány, de gyerekkorában otthon nem ez volt a fő kérdés. A családban úgy nevelték őket, hogy a származásuk ne bélyegként legyen jelen. Ennek súlyát inkább az iskolában értette meg, amikor világossá vált számára, hogy a környezete sokszor ezen a szűrőn keresztül néz rá. Korán megérezte, milyen az, amikor az embert lenézik. A tanárok szerették, a gyerekektől és a szülőktől viszont sok bántást kapott. „Azt mondták, hogy semmi nem lesz belőlem” – idézi fel. A családban sem volt könnyű helye: unokatestvérei jól tanultak, ő inkább átlagos eredményeket hozott, és ezt sokáig kudarcként élte meg. A megaláztatásokból, a bizonyítási kényszerből és a folyamatos összehasonlításból lassan egy makacs belső elhatározás nőtt ki: egyszer más életet fog teremteni magának.
A roma identitás számára fontos része az életének, tudja, milyen előítéletekkel szembesülni, tudja, milyen kívülről nézni egy zárt világot, és tudja azt is, mennyit számít, ha valaki egyetlen pillanatra komolyan veszi a másik embert. A családjában is látott ehhez mintákat: olyan rokonokat emleget példaképként, akik természetesen vállalták cigányságukat, és közben nyitottan fordultak mások felé.
A mezőcsáti Kiss József Gimnáziumba került, ám ott sem találta meg a helyét. Úgy emlékszik, a származása miatt a gimnáziumban már a tanárok részéről is érték megalázó helyzetek. Végül otthagyta az iskolát, és dolgozni kezdett a vendéglátásban. Akkor még úgy tűnt, ez az egyetlen reális irány. Később külföldre ment, mangókat címkézett Rotterdam környékén. A hollandiai hónapok fontos fordulópontot hoztak: rájött, hogy képesítés nélkül ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe kerül újra és újra. „Ha nem tanulok, akkor tényleg senki nem lesz belőlem” – mondja. Három hónap után hazajött, és eldöntötte: újrakezdi.
A fordulat után a tanulás mellett a hit is megérkezett az életébe. Egy miskolci gyülekezetben talált közösségre, és ettől kezdve az adakozás is tudatosabb, szervezettebb formát öltött nála. Sokáig magánemberként támogatta a rászorulókat, később azért hozott létre alapítványt, mert egyre többen jelezték, hogy hivatalos keretek között adnának.
Közben családja is lett. Megszületett a kisfia, majd később a kislánya is. A gyermekei mellett is dolgozott, tanult, építkezett. A szépségiparban kezdett el pénzt keresni, hajfonással foglalkozott, és ebből élte át az első komoly sikerélményét is: négyhónapos kisfia mellett annyit tudott félretenni, hogy megvegyen egy régóta vágyott ajándékot a gyermeke apjának. Ezt a pillanatot ma is úgy idézi fel, mint annak bizonyítékát, hogy képes önerőből előrébb jutni. A kapcsolat később tönkrement, ő pedig egyedül maradt a fiával. Visszatekintve mégis ezt az időszakot látja annak a pontnak, amikor igazán kinyílt előtte a világ.
Ekkor kezdett el életnagyságú mesehősökkel foglalkozni. Olyan figurákkal, amelyekkel gyerekek közé lehet menni, örömet lehet vinni kórházakba, gyermekotthonokba, intézményekbe. Ma már animátorokkal dolgozik együtt, és tudatosan olyan fiatalokat is bevon, akik maguk is nehéz sorsból érkeztek. Egyik munkatársa nevelőotthonban nőtt fel, másik segítője hátrányos helyzetű faluból jön.
A csapat fellép fesztiválokon, gyermekrendezvényeken, de szülinapi zsúrokat is vállalnak és az ebből származó bevétel egy részét forgatják vissza a karitatív tevékenységbe. A Mesés Mosoly Gyermekekért Alapítvány és a fellépések világa egyszerre szervez közösségi élményt és gyűjt támogatást. A jelmezes műsorok bevételének egy részét beteg gyerekekre fordítják, emellett rendszeresen gyűjtenek csokit, pelenkát, popsitörlőt, tanszereket, játékokat, fejlesztőeszközöket. Ildikó a saját kapcsolatrendszerén, főként a Facebookon keresztül mozgósít. Régi és új helyekre is visszajárnak, igyekeznek mindig valami újat vinni: új jelmezt, új figurát, új élményt. A frissen megszerzett biztonsági őri képesítés is ezt a gondolkodást tükrözi: nála a segítéshez felelősség, szervezettség és jogi megfelelés is társul.
A történetei közül különösen mély nyomot hagyott benne egy roma kislány, Majácska sorsa. A gyomorszondával élő gyerekről az orvosok szinte lemondtak, a családnak pedig sokszor a legalapvetőbb dolgokra sem futotta. Ildikó pénzt, tisztálkodószereket, pelenkát vitt nekik, és segített abban, hogy egyáltalán haza tudják engedni a gyermeket. Egy másik esetben egy speciális műtétre szoruló fiatalért mozdult meg, akinek olyan fájdalmai voltak, hogy a legerősebb gyógyszerek sem enyhítették. Ezekben a helyzetekben sokszor nincs látványos megoldás, csak jelenlét, kitartás, utánajárás és állandó készenlét.
Közben a saját élete sem vált könnyebbé. Az internetes gyűlölködésből is kijutott neki: néhány napja valaki azt írta neki, menjen inkább vécét pucolni. Ő ezt sem drámaként meséli, inkább nyers józansággal. Ha kell, azt a munkát is elvégezné, mondja, mert minden tisztességes munka becsülendő.
Farkasné Horváth Tünde közösségszervező
Egy hátizsákkal indult el szerencsét próbálni a bagi cigány telepről, ma pedig ő az, aki másoknak csomagol reményt az induláshoz. Amikor egy szétesett családban, félárván, az állami gondozottságot is megtapasztalva otthagyta a középiskolát, nem sokan tippelték volna, hogy Tünde multi cégvezetőknek tart majd workshopokat. Pályafutásában mégsem ez a leginspirálóbb, hanem hogy sorsát összekötötte a saját közösségével és ahelyett, hogy hátrahagyta volna a szegénység változatos formájában fojtogató roma telepet, ő lett az, akibe ma mások kapaszkodhatnak egy élhetőbb élet reményében.
A bagi roma szegregátumba született, tizenegy testvér közül a kilencedikként. Olyan világban nőtt fel, ahol a szegénység nem átmeneti állapot volt, hanem a mindennapok rendje. A család zárt közösségben élt, kevés lehetőséggel, sok nélkülözéssel. Édesanyját tizennégy éves korában elveszítette, és ezzel az addig is nehéz élet még bizonytalanabbá vált. A család szétesett, a kisebb testvérek közül többen rokonokhoz kerültek, ő maga egy időre gyermekvédelmi intézménybe is bekerült. Az a fajta biztonság, amelyre egy kamasznak szüksége lenne, ekkorra már rég kicsúszott a lába alól.
Mégis ebből a közegből hozott magával valamit, ami később megtartotta. Az édesapjától azt tanulta, hogy a tanulás az egyetlen valódi esély arra, hogy az ember változtasson a sorsán. Horváth Tünde jó tanuló volt, és azok közé a kevés gyerek közé tartozott, akik a faluban nem a külön cigány osztályba kerültek. A középiskolát azonban már nem tudta befejezni.
Tizenhét éves volt, amikor a Bagázs Egyesület megjelent a telepen. Új emberek jöttek, akik beszélgettek a gyerekekkel, programokat szerveztek, olyan természetességgel fordultak feléjük, amelyet ott addig szinte senkitől nem tapasztalt. Tünde később úgy fogalmazott: ott élte át először, milyen az, amikor valakit nem előbb cigánynak, és csak utána embernek néznek, hanem egyszerűen embernek. Ez a tapasztalat megnyitotta előtte a világot. Táborok, közös programok, utazások jöttek, és vele együtt az érzés, hogy létezik másik élet is, mint amit addig ismert.
Fiatalon ment férjhez, húszévesen költöztek fel a férjével Budapestre. Mindketten a bagi telepről jöttek: egy hátizsáknyi ruhával indultak el, saját tárgyaik alig voltak, szinte semmijük nem volt azon kívül, amit az esküvőre kaptak. Először rokonoknál húzták meg magukat, aztán munkát kerestek, albérletet vettek ki, és egymásba kapaszkodva, lépésről lépésre építették fel egy saját, önálló életet. Tünde kertészetben dolgozott, a férje tanult és dolgozott, később gépészeti pályára került.
Ahelyett, hogy sok sorstársukhoz hasonlóan feloldódtak volna a nagyváros forgatagában, inkább visszafordultak. A férjével együtt önkéntesként kezdtek újra kapcsolódni azokhoz a közösségekhez, amelyekből jöttek. Dolgoztak roma fiatalokkal az ország legszegényebb telepein, majd a Bagázsnál is egyre nagyobb szerepet vállaltak. Tünde végül munkatársként csatlakozott a szervezethez, és azóta is közösségeket épít, fiatalokat mentorál, női csoportokat támogat, helyi ügyekben szervez, és olyan emberek mellett áll, akiknek sokszor semmilyen intézményi segítség nem jut.
Munkájának egyik fontos területe Dány, ahol roma asszonyokkal társadalmi vállalkozást vezet. A varrás köré szerveződő programból munkahely lett, önálló kereseti lehetőség, közösség és mozgástér. Olyan nők kaptak benne esélyt, akik addig gyakran még a faluból sem mozdulhattak ki, mert a közegük azt sugallta nekik, hogy nőként nincs helyük a nyilvánosságban, a tanulásban, a munkában. Ehhez képest ma workshopokat tartanak, rendezvényekre járnak, cégekhez mennek, utaznak, tapasztalatot szereznek, új szerepekben próbálják ki magukat. Ez nem egyszerű foglalkoztatási program, hanem lassú, mély változás abban, ahogy ezek a nők önmagukra néznek.
Bagon közben a saját gyerekkori közegében dolgozik. Jól látja, mennyit romlott a helyzet a telepen azóta, hogy ő gyerek volt. Az interjúban arról beszélt: a drog ma sokkal erősebben van jelen, mint korábban, és már nagyon fiatal gyerekeket is beszippant. Ebben a közegben próbál olyan kisközösségeket építeni, ahol más minták is láthatóvá válnak. Felnőtt csoportokat visz, fiatalokat támogat, helyi kezdeményezéseket szervez, és próbál hatni olyan ügyekre, amelyek a telepen élők mindennapjait meghatározzák: utakra, közvilágításra, kóbor kutyákra, intézményi hozzáállásra, a telepi lét felszámolására vagy legalább élhetőbbé tételére. Közösségi akciókat szerveznek, szemétszedést, közös programokat, utazásokat, tapasztalatcseréket. A munkája egyszerre szól a gyakorlati ügyekről és az önbecsülésről: arról, hogy az ott élők megtapasztalják, van joguk kérni, szólni, kezdeményezni, jelen lenni a saját sorsuk alakításában.
Ezekből a csoportokból többen is dolgoznak, tanulnak, albérletet fizetnek, szakmát szereznek, vagy épp az érettségire készülnek. Az ő útjuk olyan, mint egy kötél, amelyen másokat is húznak magukkal. Előbb ők költöztek el Budapestre, aztán testvérek, rokonok érkeztek utánuk, náluk laktak, náluk kezdtek új életet, majd mentek tovább a saját lábukon. Később ugyanez történt a tanulással is. Mert Tünde maga sem állt meg. A félbemaradt iskolai éveket 2022-ben a férjével együtt kezdte újra. 2024-ben leérettségiztek, ő pedig ma már a Károli Gáspár Református Egyetemen tanul szociálpedagógiát. Az őt követő fiatalok pedig már szintén egyetemre készülnek.
Dr. Orsós Julianna történész
Édesapja bizonyítványából pengével kaparták ki a „cigány” bejegyzést; dr. Orsós Julianna ma középkorkutatóként többek között a fél évezrede történt mohácsi vész hátterét tárja fel. Többszörösen kitüntetett tudósként sem szakadt el szűkebb és tágabb roma közösségétől, és ma is azt az értékrendet képviseli, amelyet falusi beás lányként, majd a Gandhi Gimnázium diákjaként magába szívott. Roma identitása kulcsszerepet játszott abban, hogy tudományos pályára lépett: a történelem iránti szenvedélye a családi körben hallott mesékből és történetekből sarjadt ki.
Julianna a tolnai Úzdon nőtt fel, ahol ősei a Sasos nevű cigány telepen születtek és éltek. A család, ahogy ő fogalmaz, „igyekvő” volt, ám a lehetőségeik szűkösek maradtak, kevés mozgástér jutott nekik. Édesapja kemény fizikai munkát végzett azért, hogy házat tudjanak venni. Példaképei között elsőként a nagymamáját említi, aki „öt gyereket nevelt egyedül, és mindnek szakmája van”.
Az egyik legmeghatározóbb családi történetként ezt idézte fel: „A nagyapám pengével kaparta ki apám bizonyítványából, hogy cigány. Na, nem mintha szégyellte volna hanem azért, mert ilyen kategória nincs az állampolgárságnál.” Ehhez kapcsolódva úgy fogalmazott: „Az én életem nem szólhat arról, hogy másokat győzködök, hogy nincs velünk semmi baj. Akinek problémája van ezzel, az nem én vagyok. A jelölést is amiatt fogadtam el, mert nagyon meghatódtam, és mert, ha láthatóak vagyunk, talán a romáknak is örömet okoz.”
Gyerekkorában rabul ejtette a könyvtár és az olvasás, édesanyja már ötéves korában megtanította olvasni. „Az olvasásba menekültem minden elől.” A romák és nem romák közötti különbségekkel is korán szembesült. Az egyik osztálytársa az első iskolai napon azt mondta neki: „Anyukám azt mondta, vigyázzak veletek, mert cigányok vagytok.” Ezzel párhuzamosan tanárai tudatosan próbálták tágítani a lehetőségeit: versenyekre küldték, szerepeltették, és ugyanaz az osztálytárs önszántából két évig mellette ült a padban, hiába kérték a szülei a tanítónőt, hogy ültessék máshová.
Később, tizenkét évesen Pécsre került a Gandhi Gimnáziumba, amit nehéz időszakként idézett fel: „Az első napon a szüleimmel mind a hárman sírtunk.” Hirtelen egy ismeretlen helyre került, távol a családjától. Egyik legkedvesebb gimnáziumi emlékeként Osztojkán Béla költő látogatásait idézte fel: „A gimi kuratóriumi tagja volt, de mielőtt elintézte volna a hivatalos dolgát, odajött hozzánk, és mindig vagy fél órán keresztül beszélgetett velünk, közvetlenül. Annyi mindent kérdeznék tőle.”
Az érettségi után a Pécsi Tudományegyetemre jelentkezett, ahol történelem–német nyelv és irodalom szakokon végzett. Tanulmányi ideje alatt a Romaversitas Alapítvány ösztöndíjas hallgatója volt, közben az egyetemi évek alatt végig dolgozott.
Mielőtt doktori képzésre ment volna, egy évet kihagyott, mert tanárként szerette volna kipróbálni magát. „Huszonhét helyre jelentkeztem, sehova nem vettek fel, és csak két helyről kaptam nemleges választ.” A doktori megszerzése után hosszú éveken át tudatosan úgy döntött, hogy nem a roma történelem kérdéseit kutatja, mert nem akarta, hogy egyetlen témába zárják, és úgy érezte, ehhez a területhez nagy tapasztalat és biztos tudás szükséges.
Hat évig dolgozott a Magyar Nemzeti Levéltárban, ahol a Mohács utáni forrásokat tárta fel többedmagával és az intézmény 2022-ben megjelent, romák történetével foglalkozó kétkötetes forrásgyűjteménybe az általa javasolt középkori források kerültek be. Nemrég közreműködött a 24.hu roma ismeretterjesztő sorozatában is, ahol a cigányság középkori történetéről beszélt. Jelenleg továbbra is középkori kódexek és kéziratok feltárásán dolgozik, emellett rendhagyó történelemórákat tart fiataloknak. Ezek a találkozások sokszor jóval többet jelentenek egyszerű óráknál; ahogy egyik diákjáról mesélte: „Elvégezte a vendéglátóipari szakközépiskolát, és amikor felszolgálót kerestek egy híres belvárosi cukrászdába, nem mert jelentkezni, sőt még bemenni sem. Ezért az egyik nap beültem vele oda kávézni, aztán megírta az önéletrajzát és beadta egyedül, rá két hétre felvették.”
A roma közéletben vállalt szerepe is meghatározó: a Phiren Amenca és a ternYpe Magyarország hálózat alapító tagja, több éven át koordinátorként is dolgozott ezekben a közösségekben. Kutatói munkáját több szakmai elismeréssel jutalmazták: 2025 elején Kubinyi András-díjat kapott, az év végén pedig a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Akadémiai Bizottsága is díjazta.
Legnagyobb sikerei között a családja és barátai büszke támogatását, ösztönzését, valamint a faluja elismerését említi. Különösen fontos számára, hogy egy szétzilált világban is hű tudott maradni ahhoz az emberi és erkölcsi tartáshoz, amelyet otthonról hozott. Erre kifejezetten büszke.
Juli története nem kivételként, hanem lehetőségként értelmezhető: annak bizonyítéka, hogy láthatóvá válni nemcsak egyéni siker függvénye, hanem közösségi felelősség is, és a keret meghatározása pedig az egyén szabadsága. A beszélgetés során többször kiemelte: „Sokan vagyunk, mégsem látszunk.”
Oláh András tanodavezető
Mozgáskorlátozottként is fáradhatatlanul szervezi a litkei tanoda mindennapjait, gyerekeket támogat, családokat segít, közösséget épít, és szinte minden helyi feladatban ott van, ahol szükség van rá. Oláh András élete annak bizonyítéka, hogy a teljes életet nem a körülmények szabják meg: kerekesszékkel közlekedve is mások támasza, a falu egyik legaktívabb embere, aki szolgálatával, derűjével és állandó tenni akarásával tett jobbá egy egész közösséget.
András a Nógrád megyei Litkén született, él, s a közösség nagy örömére és megelégedettségére dolgozik. Bár ő nem tekinti munkának azt, amit csinál, sokkal inkább szolgálatnak. Szülei korai válását követően az édesapjával marad. A gyermek- és tizenéveskorban megtapasztalt mélyszegénység mély nyomokat hagy benne, de egyben erős motivációs hajtóerőt is jelent számára. Gyermekkori vágyai között az építészmérnöki szakma szerepel az első helyen. Vezetői, közösségszervezői képességei már az általános iskolában meglátszanak. Már ekkor szószólóként tekintenek rá, s mély igazságérzete okán áll ki másokért, képviseli és védi mások érdekeit. Osztálytitkári és diákönkormányzati feladatokat is ellát. Ezek a tapasztalatok, felismerések, valamint a környezetétől és tanáraitól kapott visszajelzések más irányba terelik.
Számára Litke a legbiztonságosabb tér és közeg. Ezt akkor ismeri fel igazán, amikor Balassagyarmaton megkezdi középiskolai tanulmányait. Itt tapasztalja meg először mélyebben, hogy származására, barnabőrszínére és szegénységére furcsán tekint a környezete. Mindez nem szegi kedvét: nem panaszkodik, és még csak nem is bizonytalanítja el. Érett, ön- és céltudatos magatartása minden akadályon átsegíti. Már 16 évesen nyári munkát vállal, hogy a szeptemberi iskolakezdésre maga vásárolja meg ruháit és tanszereit. A középiskolai évek alatt kinyílik számára a világ, s megerősödik benne az az elhatározás, hogy főiskolára jelentkezik. A székesfehérvári hónapok a világ megismeréséről, a tudásszerzésről és az emberi kapcsolatok elmélyítéséről szólnak: barátságokról és szerelmekről. András életében az egyik legmeghatározóbb mérföldkő az Istennel való találkozás, a Vele való elmélyülő és személyes kapcsolat. Ez a találkozás új dimenziókat nyit az életében.
Minden tele van vidámsággal, András kiegyensúlyozott, reményekkel, hittel és önbizalommal teli. Azonban úgy tűnt, hogy egy majdnem tragikus kimenetelű autóbaleset mindent zárójelbe tehet. Hosszú, kétségekkel és – ahogyan ő fogalmaz – csodákkal teli időszak következett. András a felépülését követően is tudta, hogy közösségét kívánja szolgálni. Ekkor már kerekesszékkel közlekedik, de ekkor sem hallja őt panaszkodni senki. Sőt: ő nyújt lelki, mentálhigiénés támaszt és segítséget mások számára. Nagyon sok helyi lakos keresi meg, fontos dolgokban kéri ki a véleményét és tanácsát. Ez új erőt, lendületet és további inspirációkat jelent számára.
A litkei roma és szegény családok, s ezen belül különösen a gyermekek helyzetét kihívásokkal telinek, sokszor pedig nagyon drámainak látja. Ez a felismerés motiválja arra, hogy valamilyen kézzelfogható és hatékony segítséggel járuljon hozzá a helyi gyermekek esélyeinek javításához.
A Tarisznya Alapítvánnyal kölcsönösen találnak egymásra, melyből szakmailag gyümölcsöző kapcsolat alakul ki. András lesz az alapítvány helyi programkoordinátora, a tanoda mindenese. Andrásból e szakmai munka keretében lesz Bandika, mindenki Bandikája: a litkei tanoda kreatív mindenese, működtetője, motorja, szíve-lelke. Ez a tanoda nem egy klasszikus, a már jól ismert tanodatípus. Ugyan itt is zajlik nagyon fontos oktatási fejlesztés és korrepetálás, azonban a hangsúly leginkább a közösségi élményekre, a játékos nevelésre, valamint az ismeret- és tudásbővítésre helyeződik.
András helyben szinte mindent egyedül végez el, old meg és talál ki. Természetesen az alapítvány mindenben támogatja őt. Sok képzésen vett részt, amelyek nemcsak a tudását bővítik, hanem a motivációjának is új lendületet adnak. Azokon a szakmai találkozókon és képzéseken, amelyeken András részt vesz, senki nem hallja panaszkodni. Ellenkezőleg: nagyon erős inspirációt jelent más szakemberek és civilaktivisták számára.
Véleménye szerint a helyi közösség – romák és nem romák, s legfőképpen a gyerekek – önmagáért, őszinteségéért, derűjéért, következetességéért, valamint optimizmusáért szavaztak és szavaznak neki bizalmat. Továbbá azért az őszinte tenni akarásért és szolgálatért – ahogyan ő mondja –, amelyet belső meggyőződéséből és indíttatásából végez. András úgy ítéli meg, hogy a tanodával új színt hozott a településre, s szolgálatával jobb, befogadóbb hellyé tehető Litke. András azért nem panaszkodik, mert Isten szereti őt. Továbbá azért sem, mert ő a megoldásokban, a közös cselekvésben és a szeretetben hisz.
Dr. Sifter Ágnes jogász, pedagógus
A borsodi bányászcsaládból indult, ma jogász, történelemtanár és irodalomtudományból doktorált értelmiségi számára a tanulás kezdettől belső kényszer volt. Saját településén folytatott jogi küzdelmei során közvetlenül tapasztalta meg, mit jelent roma nőként kiállni az egyenlő bánásmódért. E tapasztalatból nőtt ki jogvédő küldetése és az Élhető Falvakért Egyesület munkája is. Több mint öt éve tanít egy szegregált iskolában, ahol roma gyerekekkel dolgozik, és pedagógusként abban hisz, hogy a tudás mellett a méltóság érzését is meg kell adni a gyerekeknek. Hitvallása szerint a legfontosabb feladat, hogy tanítványai elhiggyék: ugyanannyit érnek, mint bárki más, és van joguk egy teljesebb élethez.
Gyerekkorát a borsodi Múcsonyban töltötte. Édesapja bányászként dolgozott, édesanyja háztartásbeliként tartotta össze a család mindennapjait. Hárman voltak testvérek, közülük ő szerzett először diplomát. A családjáról nagy szeretettel beszél, különösen az édesanyjáról. „Rendkívül büszke vagyok a családomra, és elsősorban az édesanyámra, mert mindaz, amit én elértem, az a biztos családi háttérnek köszönhető, amit adott” – mondja. Édesanyja egy héttagú testvérsor legidősebbjeként nőtt fel, neki nem adatott meg a tanulás lehetősége, írni-olvasni sem tanult meg. Ágnes mégis azt mondja: abból a gondoskodásból, amit tőle kapott, a saját gyerekeinek is szeretne továbbadni.
A család ma is az élete közepe. „Hiába vagyok több diplomás, azt a régi cigány hagyományt mai napig tartom, hogy kiszolgálom a férjemet és a gyerekeimet, ebben nem is akarok emancipálódni. Nekem ők az elsők” – fogalmaz. Férjével tizennyolc éve élnek együtt, közösen vezetnek egy egyesületet is, miközben Ágnes a közeli általános iskolában tanít.
Korán eldőlt számára, hogy a tanulás lesz az útja. Már az általános iskolai történelemtanára nyomot hagyott benne, később pedig a jog is egyre jobban érdekelte. Végül nem választott a kettő közül: egyszerre végzett történelemtanári és jogi tanulmányokat, később irodalomtudományból is doktorált. „Muszáj produktívnak lennem. Ilyenkor az egyetlen negatívum, hogy nagyon nehezen pihenek, általában rám kell parancsolni” – mondja magáról. A tudásvágyát a környezete nem mindig értette. A testvérei gyakran kérdezték tőle, miért kell ennyit tanulni. Ő azonban mindig fontosnak tartotta, hogy a gyerekei lássák: a tudásnak ereje van, és a családon belül is lehet erre élő példát mutatni.
Az egyetemek után önkormányzati jogászként dolgozott, ott szembesült igazán azzal, hogy roma nőként más pályán kell helytállnia, mint sokaknak körülötte. „Burokban nőttem fel. Egy tudományos, zárt közeg vett körül, a való élettel pedig akkor találkoztam, amikor megismerkedtem a férjemmel. Akkor kezdtem igazán megtapasztalni a hátrányát annak, hogy cigány származású vagyok, amikor az egyetemeket befejeztem” – mondja. A gyerekkori sérelmek egy részét is csak később értette meg. Felidézett egy megalázó helyzetet is, amikor ösztöndíjasként egy mentor tanár körüli „papírügyek” helyett valójában takarítani kellett járnia, az édesanyjával együtt.
Szerinte a feszültségek jó részét mesterségesen gerjesztik, és ennek a roma családok különösen erősen ki vannak téve. Ezt a saját életükben is megtapasztalták. Amikor családjával házat vettek Teresztenyén, a beköltözésük után hamar konfliktus alakult ki köztük és a település vezetése között. Azóta több hatósági ügy és per is kísérte az ottlétüket. Ágnes szerint a helyzet lényege egyszerű: egy roma család szeretne nyugodtan élni a saját házában, ő pedig nem hajlandó belenyugodni abba, ha velük szemben nem ugyanazokat a szabályokat alkalmazzák, mint másokkal. „Van egy cigány jogvégzett nő, aki mindig mindennel szembemegy, ha sérelem éri, és addig megy utána, amíg jogszabályok mentén nem járnak el a hatóságok” – mondja, majd nevetve hozzáteszi – „A hatóságok, amikor meghallják, hogy Dr. Sifter Ágnes, gyomorgörcsük lesz!”
Ez a tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy létrehozták az Élhető Falvakért Egyesületet. A szervezet célja, hogy segítsen élhetőbbé tenni az elnéptelenedő kistelepüléseket, családok letelepedését támogassa, és jogi, illetve adminisztratív segítséget nyújtson azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek. „Mindezt azért, hogy próbáljuk azt tudatosítani, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő” – mondja, majd rögtön hozzáteszi: a gyakorlatban sokszor mégis azt látja, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek.
Több mint öt éve dolgozik pedagógusként egy szegregált iskolában, ahol roma gyerekeket tanít. Azt mondja, ezeknél a gyerekeknél különösen fontos, hogy valaki figyeljen a méltóságukra. „Nagyon sok gyereknek csak ez van, és meg kell nekik tanítani, hogy nem értéktelenebbek, mint más gyerekek” – fogalmaz. Úgy látja, az ilyen körülmények között élő gyerekek azonnal megérzik, ha valaki valóban szereti őket, és ha egyszer megnyered a bizalmukat, a százszorosát adják vissza.
„Amikor eljöttem a határszélére, olyan mérhetetlen mélyszegénységet, munkanélküliséget, kilátástalan életeket láttam, amelyekkel én magam cigányként nem találkoztam soha, egészen addig, amíg ide nem jöttem dolgozni” – mondja. Tanárként egyszerre bátorít és óv. „Elmondom, hogy tanulniuk kell, menniük kell, ki kell törni. De ugyanakkor azt is el kell nekik mondjam, hogy itt egy védett burokban vannak az általános iskolában, de amint kimennek a közeli városokba, már kaphatnak olyan jelzőket vagy megítéléseket, amely egy életre elveszi a kedvüket.”
Ágnes erős igazságérzettel él, és ezt sokáig teherként hordozta. Ma már inkább feladatként tekint rá. Úgy érzi, mindaz, ami vele és a családjával történt, végül egy nagyobb ügy felé terelte. „Ez az ügy nekem azt a feladatot adta, hogy itt, Borsod megyében ki tudjak alakítani egy jogvédő rendszert, hogy másokkal ne történjen meg az, ami velem megtörtént és történik a mai napig is.
ifj. Csipkés Vilmos mesemondó
A legtöbben tárgyakban, házban, földben vagy pénzben mérjük az örökséget. Ifj. Csipkés Vilmos életében azonban a legmaradandóbb hagyatékot a családi mesekincs jelenti: az a szellemi örökség, amelyet édesapjától és az „atyusnak” hívott nagyapjától kapott, és amely ma is élő közösségi erővel bír. Egész életét szakmunkásként, az építőiparban dolgozta végig, nyugdíjasként pedig a falu ezermestereként segíti a környezetét, miközben továbbviszi családja történeteit is. Szeretettel emlékszik vissza azokra az estékre, amikor a cigánysoron összegyűltek az emberek, hogy együtt hallgassák nagyapja páratlan meséit. Külön büszkeséggel tölti el, hogy édesapja történetei ma már könyv formájában is olvashatók, ő maga pedig továbbadhatja ezt az örökséget, megőrizve családja és falujának hagyományát.
1959-ben született Ózdon, gyermekéveit pedig Arlón töltötte. Gyerekkora egy részét a helyiek által csak „kisfalunak” nevezett környéken élte le, ahol szinte minden idejét a szabadban töltötte a többi gyerekkel. Rongyból készült labdával fociztak, kukoricacsőből készítettek „hangszereket”, és ezekkel szórakoztatták a közösséget. Élénken idézi fel azt is, hogy az utcájukban mindössze egyetlen televízió volt, így az adásnapokon ott gyűlt össze a környék apraja-nagyja, hogy együtt „mozizzon”. Szülei és nagyszülei kétkezi, dolgos emberek voltak. Nagyapja bányászként dolgozott, vályogot vetett, kosarat font, Vilmos pedig figyelmesen lesett el tőle minden mozdulatot. Az ott tanult technikák közül többet a mai napig használ.
Iskolás éveiről azt mondja: eleinte ő sem szeretett iskolába járni, mint sok más gyerek, később azonban egyre inkább megszerette. Úgy emlékszik vissza, hogy gyerekkorában a roma és nem roma gyerekek közötti különbség sokkal kevésbé volt hangsúlyos, mint manapság: együtt jártak iskolába, együtt játszottak, együtt éltek. Nagy szeretettel beszél a tanítóiról is, akik jó képességei és megbízhatósága miatt egyre több feladattal bízták meg; három éven át ő volt az osztálytitkár. Tanulmányait Ózdon folytatta, ahol ipari vasszerkezeti lakatos szakmát szerzett. Hosszú ideig ezen a területen dolgozott, később pedig az építőiparban helyezkedett el. Édesapja mindig ösztönözte arra, hogy tanuljon tovább, s ezt még egy különleges ajándékkal is megerősítette: megvette neki álmai motorját, egy Rigát, amelyet addig hónapokon át csak a kirakatból nézegetett. Vilmos ma is vallja: „céltudatosan kell élni, mert ez tud mindig előre vinni. Csak akkor tudsz haladni, ha vannak rövidtávú és hosszú távú céljaid.” Ezt a szemléletet igyekszik átadni a családjának és az unokáinak is.
Nyugdíjasként is meghatározó alakja a falu közösségi életének. A munkát máig nem tette le, sőt a helyiek afféle ezermesterként tekintenek rá: hozzá fordulnak, ha valamit meg kell javítani, megszerelni. A környéken szinte egyedüliként ismeri és műveli a hagyományos cigánykovácsolást, tudása így egyszerre használati érték és kulturális örökség.
A mesélés számára sosem tanult mesterség volt, hanem családról családra szálló örökség. Ezek a történetek nem könyvekből érkeztek hozzá, hanem szájhagyomány útján: gyerekként hallgatta, tanulta őket a családtagjaitól. Édesapja később a népművészet mestere lett, meséi pedig könyvben is megjelentek. Vilmos sokáig nem gondolta, hogy egyszer ő is mesélővé válik atyusa és édesapja nyomán. Eleinte csak a családban, szűk körben próbálkozott, az igazi fordulatot pedig egy meghívás hozta el számára, amikor arra kérték, hogy nagyobb közönség előtt meséljen.
Ez az élmény erősítette meg abban, hogy helye van ezen az úton. Vilmos nem könyvből mondja a történeteit. Nem szóról szóra memorizálja őket, hanem belülről építi újra minden alkalommal, ezért ugyanaz a mese sosem hangzik el kétszer teljesen egyformán.
Rendszeresen mesél a helyi közösségi eseményeken és a falu Jelenlét Házában a gyerekeknek. Többfelé is hívják, felnőttek előtt is fellép, ezért repertoárját tudatosan bővítette, hogy minden korosztály számára tudjon kapcsolódási pontot kínálni.
Számára a mesélés egy találkozás. A közeg, a figyelem és a kapcsolat legalább olyan fontos neki, mint maga a történet. Örömmel tölti el, amikor látja, hogy hallgatói ráismernek valamire a mesékben, vagy éppen elgondolkodnak rajtuk. Amikor mesél, szórakoztat és emlékeztet is egyszerre: ezek a történetek a múltat hordozzák magukban, és méltó emléket állítanak őseinek.
Váczi Barbara pedagógus
Két kultúra határán, küzdelmekkel teli gyerekkorból érkezett meg a segítő hivatásig Váczi Barbara, aki ma ifjúságsegítőként dolgozik egy szegedi szakképző intézményben. Roma édesanyjától erkölcsi tartást, gondoskodást és küzdeni akarást hozott magával, édesapjától nyitottságot és szellemi kíváncsiságot örökölt. A pedagógia felé vezető útját személyes tapasztalatok formálták: azok a gesztusok, amelyek egy-egy nehéz élethelyzetben megtartották, később hivatássá értek benne. Munkájában ma bizalmat épít, közösséget erősít, figyel és véd, miközben mélyen hisz abban, hogy minden fiatalnak szüksége van valakire, aki időben észreveszi, meghallja és komolyan veszi őt.
Barbara mindig is csodálattal figyelte édesapja tájékozottságát, világra való nyitottságát. Mindez egy életre szóló elemi és máig munkáló inspirációt jelent számára. Mint ahogyan az édesanyja erkölcsi tartása küzdeni akarása, féltő és gondoskodó szeretete is.
Albertirsán nőtt fel, ahol a kihívásokkal övezett világában az édesanyján és testvérén kívül a kudarcot nem ismerő ambíciói, és céltudatossága biztosította a hajtóerőt. Tanárai nyitottságukkal, érzékenységükkel nem csak iránymutatók voltak Barbara számára, hanem egy-egy szenzitívebb periódusában a lelki támaszai is. Vegyes házasságban született: édesanyja roma, édesapja nem roma. Ezért két kultúra gazdag és színes világa harmóniában él és munkál a lelkében. Mindkettőre végtelenül büszke. Barbarán nem látszik, hogy roma. Ennek a ténynek egy ideális világban semmilyen jelentősége nem lenne. Azonban a valóság az, hogy sajnos volt és van is.
Általános iskolában érik az első negatív élmények. Olyan osztályba jár, ahol ő volt az egyedüli roma diák. Jól és komfortosan érzi magát, azonban miután osztálytársai meglátták barna bőrű roma édesanyját, közülük néhányan egy ideig összesúgnak a háta mögött. Ekkor tudatosul benne az, hogy ami számára természetes, mások számára sajnos nem biztos, hogy az. Azonban a világ rendje hamar helyre áll, miután Barbara büszkén és öntudatosan vállalja társai előtt roma identitását is. Ezt követően az osztálytársak számára mindez természetesen dolog lesz.
Szülei elváltak, édesanyja őt és öccsét egyedül neveli. Kihívásokkal, küzdelmekkel és lemondásokkal teli időszak ez. Sokszor költöznek. Adódott olyan hely is, ahol egy 4*4 négyzetméteres, komfortnélküli lakásban laktak hárman. Barbara mindezek ellenére is kifejezetten jól tanult. Mese- és versmondó versenyeken vesz részt, sikereket ér el. Arról álmodik, hogy a világot jelentő deszkákra fog lépni, színésznőként fogja elvarázsolni az embereket, így fog sokakra hatni. Általános iskolai tanárai közül sokan hittek benne, támogatták. Az anyai szereteten túl ez nagyon sok erőt ad számára.
Egy szakközépiskolába kerül, ahol nemcsak nehézségekkel szembesül, hanem egy-két olyan tanárral is találkozik, akik nélkül elveszettnek érezné magát, és akik sok ballépéstől is megóvják. A könyvek, még inkább a versek szeretete nehéz időszakokon segíti át. Érzékeny, plátói „szerelmi viszony” alakul ki közte és József Attila között. A költővel való sok sorsbéli hasonlóság mélyen megérinti a lelkét. A míves, játékos, komoly József Attila-i strófák, s még inkább az azokban megtestesülő örök erkölcsi, etikai maximák és üzenetek jó iránytűként szolgálnak számára – nemcsak a középiskolás években, hanem most is.
Barbara sok embertől sok segítséget kapott. E segítségek között volt azonnali, fajsúlyos kríziseket elhárító, és volt olyan is, amely csak az adott pillanat hangulatát javította: tanácsok, féltő, érzékeny és támogató szavak, biztató, megerősítő gesztusok, mosolyok. E tapasztalatok hatására is érlelődik meg benne a gondolat, hogy a pedagógia, valamint a segítő szakma irányába mozduljon el.
Ugyan jelentkezik a főiskolára, azonban érettségi után közvetlenül külföldre utazik. A háttérben kevésbé a kalandvágy, sokkal inkább az egzisztenciális kényszer áll. Értesülve a sikeres felvételiről, hazajön, és megkezdi tanulmányait tanító szakon. A roma származásával kapcsolatos előítéletekkel, ellenérzésekkel itt is találkozni kényszerül. Egy kollégista társa, miután meg tudja, hogy Barbara roma, nem áll többet szóba vele. Erős, öntudatos roma nőként nem törik össze. Sőt, ilyen és ehhez hasonló helyzetek ellen küzd. A felsőoktatási évek Barbara számára elmélyítik azt az önismereti utazást, amelyben kisiskolás éveitől részt vesz. Ez az utazás még színesebb és sokrétűbb lesz attól, hogy nevelési, pedagógiai, társadalomtudományi ismeretekkel is kiegészül.
Intellektuális kíváncsisága, folytonos tenni akarása, a roma emancipáció előmozdítása iránti mély elköteleződése okán számos izgalmas és fontos kezdeményezésben, programban vett és vesz részt. Részt vett a Romaversitas Alapítvány különböző, nőknek szóló programban. Ezen kívül településfejlesztési projektekben vett részt Borsod megyében. Többekkel együtt országos roma tehetségkutató versenyt szervezett és valósított meg. A Szegedi Tudományegyetemen diplomázik tanítóként, majd a mentálhigiénés, közösség- és kapcsolatépítő mesterszakot is elvégzi.
Jelenleg a Szegedi SZC Krúdy Gyula Technikumban és Szakképző Iskolában dolgozik ifjúságsegítőként. Munkája során bizalmat és közösséget épít, érdekeket képvisel, tanácsot ad, problémákat old meg. Érzékeny és értő módon figyel, hallgat, támogat. Jelenlétével és személyiségével a diákok mentálhigiénés jóllétét igyekszik előmozdítani. Barbarát a diákok és a kollégái nagyon kedvelik – nem csupán azért, mert kiváló munkatárs és szakember, hanem mert vibráló, optimista személyiségével pozitív energiákat szabadít fel, ösztönöz és motivál: diákot és tanárt egyaránt.
A jelöltekre itt tud szavazni:
