Elhozta a nagyvárosi életérzést Szegedre, érdemes lett volna megmenteni a város első mozgólépcsőjét?

Szeged első mozgólépcsője az Árpád téri Nagyáruházban épült 1980-ban, ezt most, 46 év után lebontják, és sima lépcsővel, illetve egy nemrég átadott lifttel váltják ki. „Az áruház több mint negyven éves működése alatt a mozgólépcső elhasználódott, annak cseréje, vagy megszüntetése között kellett döntenünk” – írta a Szegeder megkeresésére a Nagyáruházat üzemeltető Coop Szeged vezérigazgatója, Kelemen János.

A mozgólépcső tehát lassan a múlté, helyette sima lépcső lesz a helyén, illetve pár méterre az új felvonó. „Ezt a liftet a várakozásunknak megfelelően nagy örömmel használják az áruházba látogatók, benne a mozgáskorlátozottak és a gyermekkel érkezők is” – állítja Kelemen, aki szerint a lift megépítésével bőségesen eleget tettek a legfontosabb szempontnak, amely a korszerű és akadálymentes feljutás az emeletre.

A most lebontott szerkezet helyére egy sima lépcsőt építenek. A vezérigazgató meggyőződése, hogy a tervek szerint nagyjából három hónap múlva egy „látványában is megnyerő, de főként használható” lépcső áll majd a Nagyáruház vásárlóinak rendelkezésére az új lift mellett.

A hír azonban, hogy elbontják Szeged első mozgólépcsőjét, változatos reakciókat váltott ki a helyiekből. „A Nagyáruház mozgólépcsője volt Szegeden az első ilyen szerkezet, lassan 50 éves lett volna, egyfajta nagyvárosi életérzést hozott el hozzánk” – mondta a Szegedernek Csüllög Imre, a Magyar Kerékpárosklub helyi szervezetének vezetője, aki évtizedek óta követi nyomon a helyi városképi értékek megőrzésének témáját is.

A mozgólépcső Končar–Thyssen gyártmány volt, hasonló szerkezetek működnek vagy működtek Eszéken, Splitben, Kolozsváron vagy Nagyszebenben is. Csüllög szerint nem pusztán egy technikai elemről van szó, hanem kollektív emlékezeti pontról: „Látom, és tapasztalom a világban, hogy egy régi ház, jármű, vagy gépezet milyen turistamágnes tud lenni amellett, hogy a helyi közösség kollektív emlékezetét és élményeit is megtestesíti.”

Csüllög több példát is hozott nemzetközi és hazai városokból: „A milánói Ventotto villamosok lassan 100 évesek, mégis ragaszkodnak hozzájuk a milánóiak. Ott vannak még Hongkong régi kompjai és emeletes villamosai, Lisszabon felvonói és siklói, New York fa mozgólépcsője, de gondolhatunk a Budavári Siklóra, vagy a Fogaskerekűre” – részletezte. Úgy véli, ha ezeket is „elbontják és kidobják annak idején, mert a karbantartásuk és fölújításuk sokba kerül”, akkor ma ezek a városok, azok lakosai és a turisták szegényebbek lennének.

Szeged korábban is veszített el hasonló értékeket, és szerinte most is ez történik. Levelében a tulajdonosi döntés jogosságát nem vitatta a Nagyáruház mozgólépcsője kapcsán, ugyanakkor saját vásárlói döntését ehhez kötötte: „Én nem szívesen vásárolok olyan helyen, ahol a kényelmemen spórolnak, és fejlesztés helyett inkább visszafejlesztik a szolgáltatást egy vidéki kis üzletház szintjére.” Mint Csüllög írta, számára a mozgólépcső gyors és kényelmes feljutást jelentett, amelyet a liftre várakozás vagy a lépcsőzés nem pótol.

Az ügy kapcsán Nagy Gyula urbanisztikai szakértőt is megkérdeztük arról, hogy a mozgólépcső tekinthető-e megőrzésre érdemes építészeti vagy várostörténeti értéknek. Az SZTE egyetemi adjunktusa válaszában rámutatott: országos műemléki védelem technikai–műszaki szerkezetek esetében rendkívül ritka, a szegedi mozgólépcső pedig nem országos jelentőségű. A helyi védelem viszont elvileg lehetséges: „Ebben az értelmezési keretben már elképzelhető, hogy helye legyen a város első mozgólépcsőjének is” – fogalmazott.

Nagy szerint a kérdés kulcsa az értékvizsgálat: „Szeged első mozgólépcsőjéhez rengeteg személyes emlék és történet kapcsolódik.” Felidézte saját gyerekkori élményeit is, amikor vele együtt sok más gyerek is kifejezetten a mozgólépcső miatt ment be az áruházba: „anyukák, apukák, nagyszülők jártak fel-le velünk »csak egy körre«, mert ez akkoriban valóban nagy dolog volt”. Értelmezésében a szerkezet a nyolcvanas évek fogyasztói kultúráját, a lazuló diktatúrát, a „kinyíló világot” és bevásárlóközpontok második generációját is szimbolizálta, ahol „mindent egy helyen” lehetett elérni.

Sikor T. Tamás tipológiája szerint a szegedi Nagyáruház a „korai aranykor” bevásárlóközpontjai közé tartozik: a késő kádári korszak fogyasztói társadalmának szimbóluma, már-már nyugati jellegű, ugyanakkor belvárosi elhelyezkedésével nem gyengítette, inkább kiegészítette a hagyományos főutcai kínálatot. Ebben a városi élményben a mozgólépcső egyértelműen pluszt jelentett – véli Nagy Gyula.

Ugyanakkor hangsúlyozta, a védettség csak akkor lenne indokolt, ha a közösségi emlékezetben betöltött szerep egyértelműen igazolható. „Jogilag tehát az országos védettség lehetséges, de rendkívül valószínűtlen, míg a helyi védettség reális opció” – írta, hozzátéve, hogy egy ilyen döntés új, a szellemi és társadalomtörténeti lenyomatot is figyelembe vevő örökségvédelmi szemléletet nyithatna meg Szegeden. „Ez új kategóriát teremtene – olyat, amelyhez a magyar, sőt a szegedi közgondolkodás talán még kissé konzervatív. Gondolatkísérletnek mindenesetre kifejezetten izgalmas.”

A szegedi Nagyáruházat 1980-ban adták át, három és fél évnyi építkezés után, a Délmagyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalat, vagyis a DÉLÉP generálkivitelezésében. A több mint 13 ezer négyzetméteres épület a maga idejében a Dél-Alföld legnagyobb kiskereskedelmi beruházásai közé tartozott, és mára – funkciója átalakulása ellenére – továbbra is meghatározó eleme a belvárosi városszövetnek. Még ha nem is egyöntetűen kedvező a megítélése esztétikai szempontból.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.