Orbán Viktor egy kommunista filozófustól tanulta a legtöbbet a hatalom megszerzéséről, és ezt az ellenzékiek is elleshetnék

• Antonio Gramsci olasz kommunista filozófus gondolatait felhasználva építi Orbán Viktor a 2000-es évek óta a hátországát, és ebben annyira sikeres, hogy mára jelentős mértékben saját képére tudta formálni a magyar társadalmat – állítja Éber Márk Áron szociológus, az ELTE docense.
• Éber idén megjelent, Ellenhegemónia-építés című könyvében részletesen bemutatja ezt a folyamatot, és amellett érvel, hogy a Fidesz sikeréhez nemcsak Orbán tudatos építkezése járult hozzá, de az is, hogy a régi baloldal elfelejtette a politikacsinálás lényegét.
• Szerinte ha a baloldal valaha hatalomra akar kerülni Magyarországon, akkor ugyanúgy hátország és valóságértelmező intézmények kiépítésével kell kezdenie, mint ahogy azt a Fidesz az elmúlt húsz évben tette. Interjú.

Orbán akkor egy személyes sztorit mondott el arról, hogy fiatal korában, jogászhallgatóként a szakdolgozatát írva, próbálta megérteni, hogy a lengyel Szolidaritás mozgalom hogyan tudott ellenerőt képezni a teljes politikai hatalom birtokában lévő lengyel állampárttal szemben. Neki ez nyilván azért volt érdekes, mert ugyanezt akarta volna megcsinálni Magyarországon. Akkor adta a kezébe a témavezetője, Fellegi Tamás Antonio Gramsci olasz filozófus írásait, hogy őt olvasva tudja majd megérteni a Szolidaritás sikerét.

Azt, hogy a Szolidaritás szabad választások híján nem tudta átvenni a hatalmat az állampárttól, de meg tudta szervezni a civil társadalmat úgy, hogy megváltoztatta azt, ahogyan az emberek a politikát értelmezik. Meg tudták változtatni azt, hogy az emberek mit gondolnak helyesnek, mit gondolnak morálisan jónak, mit gondolnak igaznak, meg tudták változtatni a kulturális közeget, azt, ahogyan az emberek többsége a valóságot értelmezi, és ez később hozzásegítette őket ahhoz, hogy az államhatalmat is meg tudják szerezni.

Antonio Gramsci az olasz szocialista, majd a kommunista párt alapítója volt, aki az 1920-as, 1930-as években Mussolini börtönében raboskodva alkotta meg a hegemóniáról és hegemóniaépítésről szóló elméletét. Akkor beszélünk hegemóniáról, amikor az emberek elfogadják és jónak, legitimnek tartják azt a politikai-társadalmi rendszert, amiben élnek. A hegemónia teljesen sohasem elérhető állapot, soha sincsen készen, sohasem száz százalékos – hiszen mindig vannak kritikusok, – inkább folyamatos törekvések és küzdelmek célja. A politikai rendszerek ezt általában úgy érik el, hogy a sajtón, a kultúrán, művészeten, értelmiségen keresztül elfogadtatják az emberekkel, hogy a dolgoknak úgy kell lenniük, ahogy vannak. Amiről Orbán beszél, és amit a Szolidaritás csinált, az az ellenhegemónia-építés, vagyis amikor egy politikai rendszer ellenfelei megpróbálják átalakítani az emberek valóságérzékelését, és ezzel aláásni a rendszer legitimitását.

Elsődlegesen azt, hogy az államszocializmus megdöntéséhez is ellenhegemónia-építésre van szükség, vagyis azoknak, akik akkor ellenzékben voltak, fel kell építeniük a saját hátországukat, amivel meg tudják változtatni azt, ahogy a magyar lakosság az eseményeket, a helyzetet értelmezi. Erre aztán nem volt szükség, mert az államszocializmus néhány évvel később megbukott, és Orbánék egy szabad választáson be tudtak lépni a politikába. Ezután azonban egy újabb problémával találták szemben magukat, a rendszerváltás után ugyanis egy olyan liberális hegemónia alakult ki Magyarországon, amellyel Orbánék már 1992–1994-től szembetalálták magukat.

Az értelmiségszociológia erre azt mondja, hogy az 1989-90-es rendszerváltás után az értelmiség nem nagyon cserélődött le. Egyrészt rengetegen pozícióban maradtak azok közül, akik az államszocializmusban is pozícióban voltak, és korábban a szocializmusban vagy valamilyen modernizációs-felzárkózási stratégiában gondolkodtak. Másrészt nagyon gyorsan nagyon nagy befolyásra tudott szert tenni a rendszerváltó értelmiség liberális frakciója, tehát azt, hogy abban az időben mit gondoltak az emberek a közéletről, jelentősen befolyásolni tudta az, hogy mit mondott róla Kis János, Konrád György vagy Heller Ágnes. A tekintélyüknek köszönhetően sokszor az ő nézeteiket közvetítette a sajtó és a értelmiség liberális szegmense. Ez a két csoport rövid idő után, 1993–1994-ben szövetségre lépett, ami aztán meghatározó tudott lenni az 1990-es évek hátralévő részében.

Igen, ez az a duma, amit Orbánék is fújnak, de ebben többé-kevésbé igazuk van.

A volt államszocialista elit és a rendszerváltó liberálisok 1989-90-ben még élesen szemben álltak egymással, de rövid idő után rájöttek, hogy az új társadalmi-politikai helyzetben igazából nem is állnak annyira távol egymástól, bizonyos kérdésekben elég hasonló dolgokat gondolnak a világról. Mindkét csoport a Nyugathoz való felzárkózást tűzte ki célul, a NATO- és az EU csatlakozás lett a legfőbb cél, amit neoliberális eszközökkel, nyugati tőkével értek volna el. A világképüket azzal támogatták meg, hogy amit ők mondanak, az egybehangzik azzal, amit az IMF és a Világbank, majd az Európai Unió, később az Európai Központi Bank szakértői mondanak. Mivel ők kontrollálták az intézményrendszer és a sajtó nagy részét, és mögöttük voltak az akkor még fontosnak számító külső visszaigazolások, viszonylag könnyen ki tudták alakítani az új, liberális hegemóniát.

Voltak abban az időszakban szocialista, jobboldali, nemzeti radikális és szélsőjobboldali értelmiségiek is, és volt valamennyi jobboldali sajtó, de ennek marginális maradt a szerepe. Az értelmiséget az egyetemi oktatóktól kezdve a színházakon keresztül az egész közművelődési intézményrendszerig inkább liberális beállítottság jellemezte. Tehát, ha voltak is más hangok, a legnagyobb eséllyel a liberálisok tudták meghatározni, hogy az emberek mit gondoljanak a közéletről, hogyan értelmezzék a világ eseményeit. A hegemón értelmezés sajátossága, hogy nem véleményként, hanem a józan ész hangjaként jelenik meg.

1998-ban megnyerték a választást, aztán 2002-ben annak ellenére vesztették el azt, hogy saját megítélésük szerint jól kormányoztak. Amikor ennek az okait keresték, arra jutottak, hogy a politikai hatalom megszerzése mellett a liberális hegemóniát nem tudták megdönteni. Ekkor született az a mondás, hogy „kormányon voltunk, de hatalmon nem.”

Hogy ellenhegemóniát kell építeniük, azaz nemcsak az államhatalmat, hanem a társadalom többségének morális támogatását is meg kell szerezniük. 2002-től elkezdték megszervezni a polgári köröket, majd újjászervezték a Fideszt és becsatornázták a pártba a polgári körökből megjelenő energiákat is, elkezdték megszervezni a jobboldali értelmiségi hátországot, megcsinálták a HírTV-t és az EchoTV-t. Emellett elkezdtek szövetséget kötni nagyvállalkozókkal, akiktől első körben pénzt kértek, amiért cserébe azt ígérték, hogy kormányra kerülve kedvező feltételeket teremtenek számukra a profitszerzésre. Scheiring Gábor 2019-es, Egy demokrácia halála című könyvében részletesen végigelemzi, kikkel milyen szövetséget kötött ekkor Orbán.

2006-ban jött az őszödi beszéd, 2008-ban a válság, az MSZP és az SZDSZ összeomlott, és a Fidesz 2010-ben megszerezte az államhatalmat. Innentől kezdve tulajdonképpen felturbózták és radikalizálták a hegemóniaépítést, ami könnyebb is, hiszen ekkortól már az államhatalom is a kezükben van kétharmados többséggel. Az elmúlt tizenöt évben már nemcsak a saját hátországukat építik, hanem az ellenfeleiket is módszeresen gyengítik azzal, hogy a liberális vagy annak tartott intézményeket folyamatosan támadják és megpróbálják szétrombolni.

Ha csak a sajtót nézzük, elég hosszú a sor, átállították az Origót, lekapcsolták a Népszabadságot, szép lassan megszerezték az Indexet, és nyilván meg akarják kaparintani a 24.hu-t is, mint ahogyan örömmel lekapcsolnák a 444-et, a Telexet, a Partizánt is. A módszer nagyon egyszerű: építsd fel a saját orgánumaidat, hogy minél messzebbre hallatszódjon, amit mondasz, és lődd le (vagy térítsd el) azokat, akik még mást mondanak. Finanszírozással, de ennek ellenkezőjével, a források elapasztásával, kiszárítással, adminisztratív korlátozással is alá lehet ásni ellenségesnek minősített intézmények, médiumok működését.

A sajtón kívül a legfontosabb az oktatás, hiszen az állampolgárok képzése mégiscsak a közoktatásban, az értelmiség képzése, az értelmiség újratermelése pedig a felsőoktatásban zajlik. A közoktatást elég hamar központosították, amivel párhuzamosan kiépítették az MCC középiskolás programját, aminek az a lényege, hogy azt kommunikálják a szülők felé, hogy igazán jó középiskolát nem mindig tudunk csinálni, de ha beadod a gyereked az MCC-be, akkor ott kinyílnak a lehetőségek. A függetlenül működő szakkollégiumokat vagy megpróbálják átállítani, vagy kivéreztetik, és igyekeznek őket szintén az MCC-vel helyettesíteni. Az egyetemek többségét ezzel párhuzamosan úgy rendszabályozták meg ideológiailag, hogy alapítványosították őket.

Tűnhet úgy, és ha így nézzük, akkor mindig meg is lepődünk a következő lépésen. Tizenöt éve folyton meglepődünk, nem értjük, mit miért csinálnak. Ha viszont nem külön-külön eseményekként és hírekként nézzük őket, hanem egy politikai akarat érvényesítésének lépéseiként, akkor az látszik, hogy egy folyamatos és tudatos intézményépítés, hegemóniaépítés és értelmiségcsere zajlik. Ugyanez zajlott a művészet minden területén, jóval korábban például a színházigazgatók szisztematikus lecserélésével, majd a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) átalakításával, aztán: CEU, MTA, SZFE, MCC, KESMA, Libri – a sort sokáig lehetne folytatni.

Attól függ, miben mérjük a sikert. Ha azt nézzük, hogy 2010 óta négy választáson verték tönkre az ellenzéket, az utolsó hármat ráadásul egyre jobb eredménnyel nyerték meg, akkor nagyon sikeres. Az elmúlt években éppen megingott ez a fölényük, az Orbán-rezsim korhadásának és hanyatlásának jelei egyre jobban kiütköznek. Ez azonban nem feledtetheti el velünk, hogy az elmúlt tizenöt évben a rezsim stabilizálásában nagyon sikeresek voltak. Nem az ország, a társadalom, a gazdaság virágzásáról beszélek, hanem a rezsim erejéről.

Attól függ, hova nézünk. Mi most a fővárosban beszélgetünk, itt, és a nagyobb városokban sokkal nehezebben megy a Fidesznek a hegemóniaépítés, mert a nagyvárosokban és a fővárosban sokkal erősebb ellenállással találkoznak, itt szélesebb ellenzéki, illetve értelmiségi ellenállásba ütköznek, ezeknek a jómódúbb, (nagy)városi tereknek viszonylag autonóm önértelmező buborékjai vannak. De ha a kistelepüléseket vagy a kis- és középvárosokat nézzük, akkor ott olykor már irgalmatlan nagy sikert értek el, mert hosszú évekre sikerült visszaszorítaniuk az alternatív értelmezéseket.

Ebben óriási vita van. Nem sikerült mindent megszerezniük, de óriásit léptek előre, hatalmas teret foglaltak el az elmúlt tizenöt évben. Hadd hozzam ide Rényi Pál Dániel Győzelmi kényszer című könyvét, amiben kis leegyszerűsítéssel azt írja, hogy Orbánt a politikán kívül igazából egy dolog érdekli, a foci, és minden, amit a politikában csinál, az a foci iránti szenvedélyéből érthető meg – folyamatosan csapatok építésében és mozgatásában gondolkodik. Annyiban viszont más a politika, mint a foci, hogy a politikában, ha rúgsz egy gólt vagy kettőt, akkor meg tudod változtatni a szabályokat, amelyeket Orbán állandóan meg is tesz. Most már ott tartunk, hogy belőttek egy csomó gólt, ők 22-en vannak a pályán, miközben az ellenfeleik csak négyen, a pálya pedig 45 fokkal feléjük lejt.

Magyar Péter és a Tisza megerősödése az elmúlt másfél évben nem feledtetheti el, hogy 2010 és 2024 között milyen akadálytalanul nyomulhattak és mekkora intézményes átalakítást csináltak. Erre az ellenzéki, főképpen liberális válasz Magyar Péter előtt mindig az volt, hogy dehát ez egy maffiaállam, a fideszesek morálisan rosszak, agresszívek, gonoszkodnak, satöbbi. Ez mind igaz, csak azzal, hogy ezt mondogatjuk, még nem változik semmi, ezzel nem lehet választást nyerni, ez csak üres moralizálás és ellenzéki szómágia. Az ellenzékiek és liberálisok ezen kívül azzal nyugtatják egymást a buborékjaikban, hogy a nagy írók és művészek mégiscsak velük vannak, a jobboldalnak nincs Kertésze, Krasznahorkaija, nincsenek esztétikailag kiemelkedően alkotó jobbos írók. Talán ez is igaz, talán valóban nincsenek, de Orbánéknak nem is az a legfőbb céljuk, hogy ilyenjeik legyenek, ők nagyon sokszor egyértelművé tették már, hogy a kultúrát eszköznek tekintik arra, hogy a politikában nyerni tudjanak.

Tehát szerintem teljesen értelmetlen ezt a politikai küzdelmet szépségversenyként felfogni, és a sorozatos, csúfos vereségeket azzal magyarázni, hogy az igazi, morális győztesek mégiscsak mi, ellenzékiek vagyunk. Orbánék fociként fogják fel a politikát, keményen játszanak és felrúgják az ellenfelet. Az ellenzék Magyar Péter előtt nem a meccset akarta megnyerni, hanem folyton a bíróknál reklamált (moralizált) és a meccs helyett a közönség szimpátiáját akarta megnyerni – fenntartva magának, hogy még ha éppen három góllal ki is kap, az erkölcsi győzelem az övé. A politikában nem az erkölcsi győzelem számít, hanem az, hogy mi van az eredményjelzőn. Ebben hoz újat Magyar Péter, mert ő úgy gondolja, hogy ezeket az arcokat a focipályán kell megverni.

A hegemónia nem olyan, mint a villanykapcsoló, hogy vagy fel van kapcsolva, vagy nem, vagy az övék, vagy nem. Ez egy olyan folyamatos küzdelem, ami egyszerre több fronton zajlik. Az idei Pride-nak óriási mozgósító ereje volt, és úgy tűnik, hogy nagyon sokan nem akarták elfogadni Orbánék értelmezését a gender-témáról. Azt viszont nem tudom visszafejteni, hogy ez mennyire szólt a gender-témának, és mennyire annak, hogy ez volt az az esemény, amelyen legerősebben, leglátványosabban szembe lehetett menni a kormánnyal. Én hajlok arra, hogy inkább ez utóbbiról volt szó, és ha egy másik esemény vált volna a kormánnyal szembeni tiltakozás szimbólumává (mondjuk egy szakszervezeti tüntetés vagy sztrájk), akkor arra is kimentek volna több százezren. De az is lehet, hogy az emberek a kegyelmi botrány és a kórházban hagyott csecsemők történetei után azt akarták megmutatni, hogy a gyerekekre nem az LMBTQ-emberek, hanem Orbánék veszélyesek.

Budapesten, a nagyobb városokban, a képzettebb csoportokban és a külföldön dolgozó magyarok körében szerintem nagyon kevéssé. De ez a folyamat is zajlik. Akinek most kezdik az általános- vagy a középiskolát a gyerekei, annak már olyan döntéseket kell meghoznia, hogy beírassák-e az egyházi iskolába, elküldjék-e az MCC-be, és ha ezt megteszik, akkor lehet, hogy a gyerek teljesen más életútra kerül, mintha nem járna ezekbe. Máshol pedig abszolút sikeres volt a hegemóniaépítés, hiszen a közvélemény-kutatások mind azt mondják, hogy az alacsony iskolázottságú, alacsony státuszú, kisebb településeken élő magyarok milliószám szavaznak a Fideszre, és jelentős részben osztják a Fidesz értékrendjét.

Ha teljesen sikerült volna és mindent be tudtak volna darálni, akkor nem beszélgetnénk itt. Egyrészt azért, mert én nem taníthatnék az ELTÉ-n, másrészt azért, mert nem lenne Telex. De összességében az, amit 1998 óta Orbán el tudott érni abban, hogy a maga képére formálja az országot, az azért nagyon súlyos és nagyon erős.

Ezt csak utólag látjuk majd. Az elmúlt években csökkent a rendszer politikai támogatottsága, de az állami intézményrendszer mellett a valóságot értelmező intézmények nagy részét is birtokolják. De erre a kérdésre szerintem az ad választ, hogy a rendszer kihívója, a legnagyobb ellenzéki párt, illetve annak vezetője ideológiailag mennyire áll távol a rendszertől. És most azt látjuk, hogy Magyar Péter és a Tisza ideológiailag nincs olyan távol a Fidesztől. Az egyik kollégám mondta azt az egyetemen, hogy Magyar Péter és a Tisza olyan, mint egy 2007-es biztonsági mentés Orbánról és a Fideszről. Találó megfogalmazás. Orbán akkor volt annyi idős, mint Magyar Péter most, még mást akart, még más volt a kül- és belpolitikája, más a viszonya az EU-hoz és Putyinhoz, még nem az a figura volt, akivé az elmúlt években vált.

A Tisza nyilván oda megy, ahol a magyar társadalom, a szavazók sokaságának mediánja van. A magyar társadalom mediánja pedig a jelek szerint körülbelül a 2007-es Fidesznél van. Az egyértelműen az orbáni politika sikere, hogy a mediánt ennyivel el tudta tolni jobbra.

Valóban azt valószínűsítettem és azt szerettem volna, ha a Fideszt egy markánsan baloldali erő váltja le; úgy tűnik, hogy ezek inkább csak a reményeim voltak, a történelem más irányt vett. Végül a Tisza lett a kihívó, amiről egyelőre nem tudhatjuk, hogy mit fog tenni, csak azt, hogy mit mond arról, hogy mit fog tenni, illetve azt, hogy milyen hazai és nemzetközi viszonyrendszerbe lép be Magyar Péter kormánya, ha megalakulhat. Mindenesetre mindaz, amit Magyar Péter a világról mond, ahogyan a valóságot értelmezi, nem áll annyira távol attól, amit a NER mond, vagy amit korábban a Fidesz mondott. Mintha Magyar Péter egy 2007-es, ellenzékben lévő, népbarát, reményteli „jó Fideszt” ígérne – tisztességes, korrupció nélküli kormányzást.

Így van. Az ő erejük a lendületükben van, mert stabil és erős intézményrendszerre egyáltalán nem támaszkodhatnak. A NER az elmúlt 15 évben nagyon-nagyon sok sérelmet okozott, nagyon-nagyon sok érdeket sértett, nagyon sok különböző társadalmi csoportot tett elégedetlenné. Nagyon sokáig kérdés volt, hogy őket ki és mikor tudja majd egyetlen táborba, egyetlen választói szövetségbe összehozni, és most úgy tűnik, hogy ez a Tiszának sikerült. Ennek viszont nem az az oka, hogy ebben a táborban mindenki egyetért mindenkivel, hanem az, hogy az ellenzéki szavazók Magyar Péterben látták meg azt a kalapácsot, amivel vissza tudnak ütni a Fidesznek.

Valóban, 1994-ben az MSZP még egyedül szerzett parlamenti többséget, 2002-ben és 2006-ban – szoros versenyben – még legyőzték a Fideszt. Hogyan jutottak idáig? Erről végtelenül sokat lehetne beszélni, úgyhogy inkább csak szlogenszerűen próbálok válaszolni: úgy történt, hogy Orbánék megértették, hogyan kell gramsciánus módon politikát csinálni, az MSZP és a baloldal pedig elfelejtette. Elfelejtették azt, hogy a politikacsináláshoz hátországra, sajtóra, kutatóintézetekre, művészekre, értelmiségiekre és ezek fenntartásához finanszírozásra van szükség, mert csak velük tudják meggyőzni az embereket, hogy az ő valóságértelmezésük a helyes. Ennek a legékesebb példája a legfontosabb napilap, a Népszabadság eladása, amit a Fidesz a megvásárlása után nem sokkal bezáratott.

Sok szempontból ideális ponton vagyunk, hiszen az MSZP jövőre várhatóan megszűnik, Gyurcsány visszavonult, a DK mélyrepülésben van, amivel a politikai baloldal, vagy amit annak neveztünk, eljuthat a gödör mélyére. A könyvemmel én is szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a dolgozók köré szervezett baloldali politika megújuljon, megerősödjön és építse fel a maga ellenhegemóniáját. Ha a baloldal hosszabb távon szeretné kihívni a különböző jobboldali és liberális politikai erőket, akkor azt az ellenhegemónia felépítésével kell kezdeni. Ennek az első lépése nyilván a tanulás, le kell venni a polcról Gramscit, és el kell olvasni, amit írt.

A leggyakrabban említett példa – amiről a 2023-as Tranziton Orbán is beszélt – az ‘68-asoké. 1968-ban Európa-szerte sztrájkok, munkás- és diáklázadások törtek ki, elsősorban marxista, kommunista, maoista fiatalok mentek az utcára azért, mert meg akarták változtatni a társadalmi berendezkedést, a politikai rendszert. A politikai hatalmat akkor nem sikerült átvenniük, ezért Gramsciból kiindulva arra jutottak, hogy a társadalmi intézményeket kell elfoglalni, azokban kell pozíciókat szerezniük, és az intézményeken keresztül, hosszú távon tudják majd elfoglalni az államot. Ezt nevezték a kínai kommunisták 1934-es hosszú menetelését parafrazálva úgy, hogy hosszú menetelés az intézményeken keresztül.

Az volt az elképzelésük, hogy elfoglalják a valóságértelmezés és -ábrázolás intézményrendszerét, tehát a színházat, a filmművészetet, az irodalmat, a sajtót, és ezeken keresztül változtatják meg, hogyan értelmezik az emberek a világot, annak eseményeit. Ez sok országban viszonylag jól sikerült, Németországban, Franciaországban és Olaszországban például az 1980-as évekre masszívan baloldali lett az egyetemi világ és a művészeti élet.

Nem nagyon. Vannak persze ‘68-asok, akik fontos politikai pozíciókat tudtak megszerezni – csak hogy két példát mondjak: Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer –, de a ‘68-asok pártjai egyáltalán nem tudtak olyan sikeresek lenni, mint korábban ugyanezekben az országokban a szociáldemokrata, szocialista, vagy kommunista pártok. Ebben annak is szerepe volt, hogy az intézményekbe belépve sok egykori ‘68-as azt érezte, hogy a nyolcvanas évekre kicsúszott alóluk az ideológiai-politikai talaj, és a forradalom, valamint a kollektív önfelszabadítás helyett az egyén felszabadítását már a piacok felszabadításától, vagyis a neoliberalizmustól várták. A vége az lett, hogy a diáklázadások résztvevői közül sokan cégvezetők, bankárok, vagy tőke- és piacpárti politikusok lettek, például José Manuel Barroso, aki maoista politikai aktivistából lett az Európai Bizottság elnöke.

Rövid távon nyilván nincs. A következő öt év, tehát legalább a 2030-ig tartó időszak szerintem teljes egészében a Tisza és a Fidesz birkózásáról fog szólni, minden szempontból ezzel fogunk foglalkozni. Én ezt a könyvet azért írtam, hogy akik ennél hosszabb távon gondolkodnak és terveznek, ki tudjanak indulni valamiből, el tudjanak kezdeni gondolkodni és építkezni.

Nyilván korszerűtlen gondolat baloldalról, meg tőke–munka-ellentétről beszélni ma, de közben azért azt látjuk, hogy ma Magyarországon az emberek többségének a bérmunka-kényszer és a bérmunkán kívüli kötelességek, például a házimunka és a családtagokról való gondoskodás határozza meg a mindennapjait. Ezek azok a kérdések, amelyek közösek egy akkumulátorgyári operátor, egy közmunkás, egy óvónő és egy egyetemi tanár életében. Ezek az emberek mind dolgozókként vannak alávetve olyan kényszereknek, amelyek léte nem lenne magától értetődő, amelyet szakszervezetek, baloldali politikai mozgalmak képesek politizálni, és amelyek nélkül végső soron sokkal jobb lehetne az életük. Az ezek megváltoztatását célzó törekvéseket hívták régen munkásmozgalomnak a maga tömegszervezeteivel, pártjaival és szakszervezeteivel.

Elképzelhető, hogy több munkással interjúzott mostanában, mint én, és könnyen lehet, hogy tényleg ezt mondják. Rövid távon úgy tudunk javítani a saját magunk és a családunk helyzetén, ha kiugrunk-átugrunk-váltunk. Ha így van, tehát ha az emberek mindig az individuális érdekérvényesítést tekintik elsődlegesnek, vagyis azt, hogy nekik és a családjuknak hogyan lesz jobb, akkor a baloldalnak nincs esélye nyerni. Nyilván az a kérdés, hogy mikor áll elő egy olyan helyzet – mondjuk magasabb munkanélküliség és a béremelkedés megtorpanása esetén –, amikor a munkahelyváltás már csak kevesek számára lesz megoldás az egyéni helyzetekre, és amikor mind többek számára a kollektív fellépés a jó stratégia. Elképzelhető persze, hogy 15 év múlva is itt fogunk ülni, és azt fogom mondani, hogy ez nem történt meg.

A proletárforradalom korszerűtlen kifejezés, de a közös fellépés, a kollektív szervezett erő építése, az ellenhegemónia-építés igenis az ellenállás, a változtatás termékeny útja. A régi Index szerkesztősége is egyszerre mondott fel, együtt lépett le, és alapított egy új lapot, ahol ezek a sorok is olvashatók. Proletárforradalom volt? Nem, de jobban megérte kollektíven ellenállni, mint egyesével megalkudni vagy külön-külön távozni. Azért írtam ezt a könyvet, hogy megpróbáljam előszedni és a felszínre hozni azt a tudást, azt a hagyományt, amit Magyarországon a jelek szerint az utóbbi évtizedekben elfelejtettünk. Ezt nem képletesen mondom: vannak olyan, Gramscihoz kapcsolódó gondolatok, amelyeket magyar nyelven utoljára 1970-ben adtak ki.

Gramsci kommunista volt. Tényleg kommunista volt. Először a szocialista párt tagja volt, aztán megalapította és megszervezte a kommunista pártot. Ő ezeket a gondolatokat a börtönben azért vetette papírra, hogy segítse a munkásokat, a földműveseket és a velük szövetséges értelmiségieket abban, hogy együttesen érvényesítsék az érdekeiket, és közösen javítsák a munkakörülményeiket és az életkörülményeiket. A politikai baloldal később elfelejtette a munkásosztályt, aztán elfelejtette Gramscit is, talán mert úgy tűnt, hogy ennek már nincs jelentősége. Mert korszerűtlennek és nevetségesnek tűnt.

Aztán jöttek a jobboldaliak, akik elolvasták Gramscit, értelmezték, amit írt, és elkezdték a gondolataikat a saját érdekükben kifordítva felhasználni. Ma a különböző osztályhelyzetű dolgozók jelentős része jobboldali pártokra szavaz, és nekik ad ezzel komoly politikai felhatalmazást, miközben az értetlenkedő baloldali pártok meggyengülnek, elfogynak, és hazai pályán szenvednek el vereségeket. Ez nem csak itthon létezik, kis túlzással világjelenség. A baloldal tanulhatna ebből a hiba- és kudarcsorozatból, Gramsci éppen ehhez kínál tippeket.