Országszerte egyedülálló, amit Győrben a Lurkó Alapítvány több mint húsz éve csinál: önkéntesei a helyi kórház gyerekosztályain játszanak, mesét olvasnak a beteg gyerekeknek, ha pedig az kell, az aggódó szülőket segítik.
Zajovicsné Vizer Bernadett és családja két évtizede gyermekének betegsége miatt került kapcsolatba a magyar egészségüggyel. Bernadett, vagy ahogy Győrben majd mindenki ismeri, Betti egyik gyermekét kezelték hosszú ideig a Tűzoltó utcai gyermekklinikán. „Akkor jöttem rá, mennyire fontos, hogy hogyan telnek a kórházban a gyerekek mindennapjai. Az általunk tapasztaltak után mondtam ki, hogy segíteni kell.”
Végül meggyőzött mindenkit
A Tűzoltó utcában akkor volt játszóház, és ami ennél is fontosabb, „egy néni, aki játszott, gyurmázott a gyerekekkel”. Betti azt gondolta, ezt Győrben is meg tudja csinálni. Nem volt egyszerű, negyedik nekifutásra sikerült engedélyt szereznie, az egészségügyi szakmai elvek mellé végül el tudta fogadtatni a sajátját is: civilként igenis tudnak segíteni a betegeken. Már azzal is, hogy el tudják csendesíteni a síró gyermeket. Megkapták a főigazgatói igent.
„Behoztam egy autót és egy Barbie babát, aztán jöttem minden nap” – emlékezik huszonkét év távlatából a kezdetekre az alapítvány elnöke. Szőnyeggel a hóna alatt jelent meg a gyerekosztályon, addig maradt, amíg a családi elfoglaltságai engedték. „Néztem aztán a szőnyeget, hogy milyen jó lenne mellé egy vár.” Lett vár is, meg négy játszószoba, játszótér az udvaron, felújított mosdók és étkezők, amelyek kicsivel később már a felnőtt betegeket szolgálták, a gyerekosztály ugyanis a 2013-ban elkészült új kórházi szárnyba költözött.
Az alapítvány az első tíz évében már közel száz millió forintot számoltak össze – ennyi támogatást hozott a kórháznak a Lurkó Alapítvány. Azóta ez a szám biztosan megduplázódott.
Győrben fontos elismerésekkel díjazták a Lurkó munkáját, a többi mellett a rangos Pro Urbe Győr elismeréssel is. De a legigazibb köszönetet – hiába közhely – mégiscsak az érintett családoktól kapja Vizer Bernadett és kapják az önkéntesei is. „Amikor meglátok egy szülőt a lift előtt sírni, pontosan tudom, hogy a gyerekét most vitték be a műtőbe. Elviszem kávézni, kisírja magát és már könnyek nélkül megy vissza a kórterembe. Sokszor a felnőtteknek van nagyobb szükségük ránk.”
Itt a pillanat, hogy tisztázzuk, milyen feladatot végez a Lurkó Alapítvány a kórházban. A már említett adománygyűjtések és beruházások mellett a gyermekosztályon fekvő és a vizsgálatra várakozó gyermekekkel játszanak, különböző foglalkozásokat szerveznek nekik. A gyermekambulancia úgy néz ki délelőttönként, mint egy forgalmas óvoda. „Sok a beteg, az önkéntesek jelenléte viszont hullámzó” – foglalja össze a legnagyobb kihívást az alapítvány vezetője. A középiskolások nyáron az ötvenórás közösségi szolgálat keretében jönnek, akkor könnyebb a létszám biztosítása, szeptembertől aztán nehezebb. Az advent azért jó, mert – köszönhetően a Lurkó hírének – minden napra jut jelentkező, aki programot, ajándékot vagy mindkettőt hoz a gyerekosztályra.
A Covid óta kevesebb az önkéntes
„A Covid óta azonban alig van már nyugdíjasunk. Régen egy cikk hatására csőstül jöttek, most már nem. Talán a félelem is benne van a betegségtől.” Bár sokan azt gondolják, nagyrészt a kicsi gyerekekkel van dolguk az önkénteseknek, de ez nem igaz. A kamaszok éppúgy félnek és szoronganak, főképp akkor, ha mellettük már nincs ott éjjel-nappal a szülő, hisz nagyok már.
„Nagyok. De betegek ők is”
– Mondja Vizer. Megvan a kidolgozott módszere, ha a kamasz ágyhoz kötött: akkor az ő szobáját nevezik ki „buliszobának”. Összeszedi azokat a kortársakat, akiket felkelhetnek, és átviszi őket „bulizni” a fekvő beteghez. Játszanak, beszélgetnek.
Volt egy nagypapa, aki egyetlen pillanatra sem mozdult el az unokája mellől, csak akkor ment el mosdóba, amikor a lurkós önkéntes megjelent. „Apró dolgokban jelentünk nagy segítséget. Mi lekötjük a gyereket, amíg a szülő telefonál a főnökének, hogy nem tud menni; hívja az osztályfőnököt a leckéért, a háziorvost a táppénzért. Csip-csup dolgok ezek a kinti életben, bent sokszor megoldhatatlannak tűnnek.”
A diák (akár egyetemista) önkénteseket éppúgy beviszik a beteg gyerekekhez, mint a nyugdíjasokat. „Győrben maximum infúziót és gipszet látnak, a nagyon beteg gyerekeket Budapestre szállítják.” Krónikus, néha gyógyíthatatlan betegséggel küzdő, kamasszá cseperedő gyerekekkel viszont találkozott Betti az elmúlt húsz évben. Hármat veszített el, az egyik anyával azóta tartja a kapcsolatot. Általában tudja, hogy az aggódó szülőknek mit lehet mondani, nagyon ritkán elmeséli a saját történetüket is. „De csak akkor, amikor azt érzem, hogy más nem segít.”
Találkozás a pápával
Szép történet, szinte hihetetlen. II. János Pál akkor járt Győrben, amikor ők még a kicsi gyermekük betegségével küzdöttek. Egy ismerősük felajánlotta nekik a székesegyházba szóló belépőjét, amit Bernadett nem akart elsőre elfogadni. De győzködte az ismerős és ő végül elment a kisgyerekkel a Győri Bazilikába. „Zsúfolásig tele volt a templom, a sarokban kuporogtunk, a pápa észrevett minket. Odajött és megáldott minket és azt az oroszlánt, amit egy leukémiából gyógyult kisgyerektől kaptunk és nálunk volt. A mi gyermekünk meggyógyult…” – az emléket még mindig megkönnyezve meséli el a Vizer Bernadett.
Az oroszlánból azóta tanmese lett, ha egy gyerek vagy a szülő nagyon elgyengül, az oroszlánt hozza fel, ami „a világ legerősebb állata, pont olyan erős, mint te vagy” – mondja, akinek kell. Az is érdekes, teszi hozzá Betti, hogy a valóban csak ritkán felhozott történet leginkább azoknál használ, akiknél nincs komoly baj, csak azt gondolják. Megismerve ugyanis az ő történetüket, ráeszmélnek arra, hogy „ahhoz képest a mi bajunk semmi”.
Nagyon is kell tehát a pszichológia, de a határt meghúzták. A halál kérdését kerülik. „Én az oroszlántörténettel tudok talán erőt adni, de egy ilyen beszélgetés már a pszichológus feladata”. Győrben szerencsés helyzet van, a kórházban gyermekpszichológus is segít.
„Soha nem kérdezzük meg a gyerek betegségét”- mond még egy íratlan szabályt Zajovicsné Vizer Bernadett. Sokszor persze elmondják a szülők, a titoktartás pedig köti az alapítványi önkénteseket is. „Én csak kettőt kérdezek: Felkelhet az ágyból a beteg gyerek? Mert akkor kiviszem a játszóházba. Nem kelhet fel? Akkor mi kedvenc játéka? Behozom.”
A műtét a legnagyobb félelem
Az operációtól, az altatástól félnek legjobban a gyerekek. A szorongásukat pedig fokozza – pontosabban csak fokozná – az a tévhit, hogy mozdulatlanul, ágyban fekve kell várniuk a pillanatot, amikor betolják őket a műtőbe. „Addig, amíg a kicsik a kúpot, a nagyok pedig a tablettát meg nem kapják, mi játszunk velük. Akár a játszóházban is, ha semmi nem indokolja, hogy bent feküdjenek.
Sokat kérdeznek ilyenkor, mi közhelyekkel tudunk válaszolni, hogy jó kezekben lesz és meglátja majd, kedves lesz a doktor bácsi – de ezek működnek.
Az kell, hogy beszéljünk hozzájuk. Egy anya legutóbb sms-t írt, amelyben elmondta, hogy az orvos végtelen türelemmel tette meg ugyanezt, válaszolt a gyereke századik kérdésére is. Az egészségügyben vannak jó példák is, néha erről is lehet beszélni.”
Vizer Bernadett ereje teljében van, de pontosan tudja, hiszen látja az ellenpéldát máshol, hogy az alapítvány akkor működik jól, ha van egy biztos pont, egy hozzá hasonlóan elkötelezett vezető. „Volt kórház, ahol kétszer is felépítettünk egy játszóházat, de nem volt ott senki, a játékok pedig lassan elfogytak.” Az utódlásról egyszer majd beszélni kell, Betti már látja a folytatást abban a most még csak nyolcéves kislányban, akinek a köldökzsinórját is ő vágta el. „Ez a kisgyerek minden játékát behozza a betegeknek, jön velem minden szobába, a vérében van” – mondja magyarázatképpen. Egy terve még biztosan hátravan:
A tompalátás szűrése
A tompalátásban is érintettek voltak, és az egyik ilyen szűrésnél figyelte meg, hogy az eszköz használata különösebb szakértelmet nem is igényel. Az alapítvány következő beruházása a készülék beszerzése lett, azzal kopogtatott aztán a győri önkormányzat kapuján: adjanak engedélyt arra, hogy minden tanév elején szűrhesse a gyerekek szemét. Ez az eszköz adatokat ad ki, nem diagnózist, magyarán segítséget nyújt egy szemésznek. „Az elején ódzkodtak az óvodavezetők, ma már hívnak mind az ötven óvodába, hogy menjek segíteni.”
A számok döbbenetesek sajnos: az ötezer 3-6 éves gyerekből 914-et kiszűrt a készülék: náluk figyelni kell a szemüket legalább évi rendszerességgel. Tavaly pedig 240 kisgyereknek szemüveget írt fel a szemész.
„Van, akit azt gondolta, hogy könnyű itt a nyugati határszélen ezt megcsinálni. De nem erről van szó. Ha Makón élnék és ott működne az alapítvány, ott szűrném a gyermekek szemét. Jó lenne, ha a szemvizsgálatok országos szinten működnének. Megyénként egy készülék szükséges hozzá, meg egy lelkes segítő, aki fontosnak tartja a gyermekek egészségét.”
Gyermekgyógyászat Győrben
1922-ben nyílt meg az első önálló Gyermekgyógyászati Osztály Győrben, mely a későbbiekben Újszülött-koraszülött (1975), Gyermeksebészeti (1984), Gyermek fül-orr-gégészeti (1985) és Gyermekintenzív (1999) osztállyal bővült. A gyerekeket életkoruk, betegségük szerint 6 részlegen, összesen 83 ágyon gyógyítják. A haemato-onkológiai betegeket kivéve a gyermekgyógyászat teljes spektrumát átöleli az osztály munkája. Éves szinten mintegy 4000 fekvőbeteg és 3000 újszülött ellátására kerül sor. A járóbeteg szakellátásban összesen 12 szakrendelést és szakambulanciát működtetnek, ahol évente 30 000 járóbeteget vizsgálnak. A Gyermek Sürgősségi Ambulancián évente 13 000 sürgős ellátást igénylő beteget fogadnak.
A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.
