Jöttek a keresztény filippínók, és megtanultak magyarul a tehenek kedvéért

„Kaposváron voltak már egy ideje vendégmunkások, itt, Dél-Somogyban csak most erősödött fel a munkaerőhiány. Gondoltuk, ha már külföldi munkásokat hozunk, mindenképp Fülöp-szigetekiek legyenek” – mondja Egyed Barna, a Bos-Frucht Agrárszövetkezet elnöke arról, miért döntöttek úgy, hogy homokszentgyörgyi telephelyükre hat filippínó munkást is felvesznek. A cég tehénfejés munkakörbe keresett alkalmazottakat, de vidéken nem találtak olyat, aki vállalta volna. Így munkaközvetítőn keresztül kerestek vendégmunkást, mint Egyed mondja, egyre többen amúgy is ezt csinálják.

„Ez országos jelenség. Nyugatról indult, aztán érte el a keleti részt is. Nyugatról könnyebb volt átmenni Ausztriába dolgozni, de most már nemcsak a határhoz közel jelenik meg a munkaerőhiány, hanem más régiókban is” – mondja Egyed, hozzátéve, hogy állatartásba egyébként is nehéz munkást találni. A Fülöp-szigetekiek viszont „jól beváltak”, a falu is hamar befogadta őket. Egyed szerint többek között azért, mert a filippínók keresztények.

Magyarul beszélő tehenek

Homokszentgyörgy egy kicsivel több, mint 900 fős település Szigetvár közelében. Ahogy beérünk a Kossuth Lajos utcán, elől megpillantjuk a falu két templomát, az utca végén pedig a posta bezárt épületét. Ha jobbra mennénk, beállhatnánk mi is a hosszú sorba a helyiek közé, akik egy Magyar Posta feliratú kisbusz előtt várják, hogy megkapják csomagjaikat. De mi balra megyünk, arrafelé, ahol a horvát határhoz közeli település egyik legnagyobb üzeme, a tehenészet van.

A 2007 óta Homokszentgyörgyön működő telephely a történetében először idén november végén vett fel vendégmunkásokat dolgozni. A cég irodájában Egyed Barna fogad minket, hamar bele is kezd, miért volt erre szükség. Mint mondja, a településen mindig jellemző volt a tehéntartás, de mára már lassan a környéken is kikopik az állattartás. Ezzel együtt viszont munkaerő se nagyon akad, aki ebben akarna dolgozni.

„Hiányzik egy korosztályunk, amelyik leváltaná az otthoni állattartást ismerő idősebb generációt. A fiatalokat viszont nehéz megfognunk: vagy elmennek a környéken Barcsra, Kaposvárra dolgozni, vagy Budapestre, külföldre mennek tovább. Aztán lehet, hogy visszajönnek ide, de nekünk ebben az időszakban is valahogy működnünk kell.”

Egyed szerint Kaposvárról, az agrár felsőoktatásból kerülnek hozzájuk néha fiatalok is, de ez elég kevés. Két éve kezdtek egy új telephely bővítésébe, akkor már tudták, hogy kelleni fog új munkaerő. Végül, mivel magyart nem találtak, külföldieket kezdtek keresni: a Fülöp-szigetekieknél pedig nagy előny volt, hogy „ők olyanok, akik könnyen, gyorsan tudnak integrálódni, keresztény kultúrából jönnek, és angolul is jól beszélnek”.

A céghez így került sikeres interjúk után hat, 24-30 év közötti Fülöp-szigeteki családos munkás, akik hamar beilleszkedtek. Mint Egyed mondja, voltak az elején nehézségek, főleg, hogy „ők a mi nyelvünket, mi az ő nyelvüket tartottuk nagyon nehéznek”. Azóta fordítóprogramokkal kommunikálnak az angolul esetleg nem beszélő magyar kollégákkal, és „tudnak a városban magyarul köszönni. A tehenek kedvéért pedig azt is megtanulták, hogy »gyere be«”. Ez tényleg számít, a tehén hallgat a megszokott vezényszavakra.

Télen-nyáron van munka

Egyed arról is beszél, hogy a tehéntartás kifejezetten nehéz munka. Náluk 660 állatra 40 dolgozó jut, „sertés- vagy baromfitartásban sokkal nagyobb állományra sokkal kevesebb munkás is elég”. A húselőállítás sokkal jobban automatizálható, mint a tehénfejés, itt az állatok életciklusa is hosszú. Azt is látják, hogy „az agrárium, az állattartás amúgy sem vonzó műfaj munkalehetőség szempontjából”. Egyeddel és Pupos Cintiával, a telepvezetővel végig is sétálunk a telepen. Először a tehénfejést nézzük meg, ahol pont két Fülöp-szigeteki munkás van műszakban. Egyikőjük épp letisztítja a tőgyeket egyesével, letörli, majd rárakja a kelyhet: „innentől automata a folyamat” – mondja Pupos Cintia.

A telep napi egy kamionnyi tejet állt elő, ehhez három műszakban, reggel 7-kor, délután 3-kor és este 11-kor fejnek. „Az napi háromszor hatszázszor négy tőgy, amit meg kell fejnünk” – matekozza nekünk ki Egyed a fejős tehenek arányában a napi munkát. Ezért is kellett olyan munkaerő, teszi hozzá, „aki bejön dolgozni télen-nyáron, mert az állatokat nem lehet fejés nélkül hagyni. Ez 365 napos munka.”

A hat vendégmunkásból háromnak ráadásul volt már tapasztalata az állattartásban, egyikőjük Szaúd-Arábiában, a másik Japánban dolgozott: ez Egyed szerint fontos volt, mert „estünk már bele abba, hogy akart valaki itt dolgozni, őt nem zavarja az állat. Aztán kiderült, hogy mégis”.

„Ráadásul Somogyban ezen a részen nehéz munkavállalót találni, aki hajlandó szilveszter másnapján is eljönni dolgozni.”

Végigsétálunk aztán az üzem több területén, egymást váltja az erjesztett takarmány, az állat- és az enyhe trágyaszag. „Sokakat zavar ez a szag is, az állatok szaga” – mondja Pupos Cintia, amikor a szabadba érünk. Szerinte a nyár és a tél is nehéz, sokan nem bírják, hogy „itt akkor is tehenet kell fejni, ha éppen esik a hó”. Miközben erről beszél, megállunk egy nemrég született borjúnál, és odaszalad a tejüzemek sztereotipikus karaktere, egy macska is. Cintiától ekkor megtudjuk, hogy a kicsik „mindig az anyjuk után kapják a nevüket, ha például anya durcás, akkor a borj neve Durcás lesz”.

Kereszténység és a nyugat

Egyed Barna ezután arról is beszél, hogy miután felvették a kapcsolatot a munkahelyközvetítővel, nem akartak indiai vagy mongol munkaerőt, „a Fülöp-szigetekieknél számított, hogy keresztény kultúrkörből jönnek, ez fontos a homokszentgyörgyieknek is”. Egyed hozzáteszi, látott már korábban Fülöp-szigetekieket munka közben, vágóhídon vagy autóiparban, „ügyesek voltak ott is, elégedettek voltak velük”. Ők olyat akartak, aki be tud illeszkedni és lehetőleg marad addig, amíg a tartózkodási engedélye szól: „A tehén érzékeny állat, tudja, mi a menetrend, de képes arra is, hogy nem hajlandó bemenni a fejőházba, mert ott van egy idegen” – magyarázza Egyed, miért nem szerencsés náluk, ha a munkaerő gyakran cserélődik.

A mostani vendégmunkások közel másfél évre kaptak engedélyt, ezt egyszer hosszabbíthatják meg. A telep szívesen alkalmazná is őket végig, de az egyik munkással beszélgetve kiderül, hogy a munkások sem panaszkodnak. Compliza Janil Camaring Szaúd-Arábiában is dolgozott már tehenekkel, családi barátok javaslatára adta be az életrajzát Európába egy munkaközvetítőn keresztül. Neki otthon van egy kislánya, aki miatt nehéz volt a döntést meghoznia, hogy eljöjjön, de „így tudom támogatni őt. A Fülöp-szigeteken nehéz munkát találni. Ha vállalkozóként dolgozol, kevés a fizetés, a közszférában már valamivel több”. Hozzáteszi, itt egyébként a falut is szereti, „kedvesek az emberek is”.

Egyed arról beszél, hogy összességében lehet azt mondani, hogy a vendégmunkások beilleszkedtek már a faluba, „mindenki ismeri őket, tudják, hogy reggel jönnek biciklivel dolgozni, meg hogy mosolyognak”. A hat munkás egy házban lakik, az volt a munkaközvetítő elvárása, hogy egy szobában maximum két ember lakhat, és minden szobához kell saját fürdőszoba. A telephely végül egy elköltöző helyi házát vette meg, azt alakították át. Úgy látták, ez jobb, mintha a munkaközvetítőre bíznák az elhelyezésüket valahol a környéken.

„A keresztény vallás sokat segített, hogy jó kapcsolatuk legyen a faluval. Budapesten van egy filippínó templom, oda szoktak a szabadnapjukon felutazni”

– meséli Egyed, aki szerint a helyiek is befogadóak voltak, amihez „elkezdtük időben kommunikálni, hogy jönni fognak, ne ijedjenek meg”. „Voltak olyan tapasztalatok más megyékben, ahol az osztrák munkalehetőségek miatt hamarabb jelentkezett a munkaerőhiány, hogy ott jelentkeztek problémák. Ott indiai munkások voltak, más vallás, más kinézet, volt riadalom, főleg, hogy ez egybeesett a nagy menekültválsággal is”. Szerinte viszont ezek a félelmek azóta elültek, a Fülöp-szigetekiek pedig „mind külsőségben mind hozzáállásban hasonlóak, nem veszik őket észre a faluban”.

A telephelyről elköszönve a falu kisboltjába is bemegyünk, ahol megerősítik azt, amit a telephelyen hallottunk. „Aranyosan köszönnek nekünk, elmutogatják, mit szeretnének, lefordítják telefonon, úgy mutatják nekünk. Nem volt amúgy téma a településen, hogy jönnek” – tudjuk meg két helybéli nőtől. Ezzel ért egyet a falu polgármestere, Czinke János is, aki szerint „nincs velük probléma, a lakosságot nem zavarják, normálisan viselkednek. Próbálnak beilleszkedni, de annyit látjuk őket, amíg elmennek otthonról a munkahelyükig”.

Czinke még azért hozzáteszi, hogy valóban „nem mindenkinek szívügye egy tehéntelepen dolgozni”, így belátja, hogy szükség van munkaerőre, mert a faluból „egyre többen ingáznak, bejárnak a közeli városokba dolgozni”. Czinke zárómondata pedig azt is megmagyarázza az egyszerű embernek, hogyan egyeztethető össze a vendégmunkásokat övező vendégszeretet azzal a migránsellenes kommunikációval, amit a kormány évek óta épít: „Ők nem olyan balhésak, mint amiket Nyugat-Európában hallunk a migránsokról. Ők tudják, hogy a munkájukkal játszanak”.