Amikor Orbán oktatja a populizmust

Orbán Viktor kifejezetten sokat tett azért az elmúlt 14 évben, hogy a nemzetközi politikában is ő legyen az illiberális politika vezéralakja, a tipikus illiberális politikus. Törekvése sikerrel is járt, több demokratikus országban is modellként tekintenek rá és Magyarországon kiépített rendszerére a populista politikai erők. Nagyüzemben persze egyelőre nem indult be az orbánizmus exportja, hiszen a Fidesz ellenzéket és a társadalmi sokszínűséget korlátozó politikája igazán csak kormányon működik, ellenzékből kevésbé.

Ugyanakkor a közép-európai régió több országában is került hatalomra az utóbbi években olyan politikai erő, amelyik így vagy úgy de modellnek tekinti Orbán rendszerét. Szlovák, cseh és lengyel partnereink segítségével áttekintettük, mennyire sikerült importálni az orbánizmust a V4 országaiban. Igaz, a Fidesz populista szövetségesei Lengyelországban és Csehországban a legutóbbi választáson ellenzékbe szorultak, Andrej Babiš és Jarosław Kaczyński politikájában éppen úgy felfedezhetők hasonlóságok Orbánnal, ahogy a Szlovákiában jelenleg is hatalmon lévő Robert Ficóéban. A különbségek azonban még a hasonlóságoknál is többet árulnak el ezekről az országokról.

Kétharmad nélkül

Andrej Babiš cseh és Robert Fico szlovák miniszterelnökségét, valamint a Jarosław Kaczyński vezette Jog és Igazságosság Párt lengyelországi kormányzását összehasonlítva szembetűnő, hogy egyikük sem tudta olyan gyorsan olyan mélységében átformálni az általa vezetett állam szervezetét és a társadalmat, ahogyan Orbán Viktor és a Fidesz tette ezt Magyarországon. Ennek egy jogi és egy társadalmi oka van. A jogi ok természetesen az, hogy a vizsgált három ország egyikében sem szerzett soha alkotmányozó parlamenti többséget egy központosított, monolit és kemény kézzel irányított, populista politikai párt, mint amilyen Magyarországon a Fidesz.

A Fidesz 2010-es kétharmadát felhasználva, a többi párt akarata ellenére alapjaiban alakította át a magyar választási rendszert, és az új rendszert úgy alkotta meg, hogy az minden szempontból neki kedvezzen. Ezzel lényegében több ciklusra konzerválta magának a Fidesz az alkotmányozó többséget is, hiszen a korábbi rendszerben valószínűleg sem 2014-ben, sem 2018-ban, sem pedig 2022-ben nem szereztek volna kétharmados többséget. A szilárd alkotmányozó parlamenti többség pedig a rendszerváltás után megalkotott magyar jogrendben pedig páratlan hatalomnak számít, nincs sem olyan poszt, sem olyan politikai intézmény, amelyik hosszabb időn át ellensúlyt tudna képezni egy kétharmados parlamenti többséggel szemben. Ez a Fidesz elmúlt 14 éves hatalmának egyik legfontosabb alapja, és ez az, amit Babišnak, Ficónak és Kaczyńskinak nélkülöznie kellett.

A társadalmi ok pedig jelentős részben összefügg a jogival, abban áll, hogy Szlovákia, Lengyelország és Csehország populista uralom alatt is sokszínű, plurális állam tudott maradni, ahol a kormányzat hatalmát nemcsak a politikai ellenzék, de gazdasági érdekcsoportok, társadalmi szervezetek és a független média is ellensúlyozza. Az ilyen ellensúlyok leépítéséhez Magyarországon is szüksége volt a Fidesznek a parlamenti kétharmadra, anélkül nem mentek volna ilyen sokra.

Emellett Babiš, Kaczyński és Fico pártja is koalíciós partnerek segítségével került hatalomra, ezt a koalíciót is egyben kellett tartaniuk, és sokszor a koalíciós partnereikkel folytatott egyezkedési kényszer gátolta meg őket abban, hogy átvigyék az akaratukat. Orbán Viktornak Magyarországon ilyesmivel nem kell pazarolnia az idejét – fölösleges is lenne a KDNP-t a Fidesszel szembeni ellensúlynak tekinteni a kormányzó pártszövetségben.

Alkotmányozó többség nélkül a lengyel, a szlovák és a cseh populistának nem is volt alkalmuk a saját érdekeiknek megfelelően átalakítani a választási rendszert, így a választóknak a rendszerváltások után kialakult pártrendszer teljes átalakítása nélkül is reális lehetőségük volt demokratikus választáson lecserélni a kormányt, ahogyan ez Lengyelországban és Csehországban meg is történt. Igaz, Robert Fico tervezett ilyesmit, az övét megelőző szlovák kormány azonban ezt keresztülhúzta.

Kemény kéz a saját pártban

Ha alkotmányozó többséget nem is szereztek, Babiš, Kaczyński és Fico ugyanolyan kemény kézzel vezetik a saját pártjukat, ahogyan Orbán a Fideszt. Csehországban az ANO Babiš akaratát hajtja végre, a volt miniszterelnöknek még a választási vereség után sincs ellenzéke a párton belül, és a párt politikusai teljesen lojálisak hozzá.

Jarosław Kaczyńskival hasonló a helyzet, Orbánhoz hasonlóan kemény kézzel, ellentmondást nem tűrve vezeti a pártját. Igaz, az ő esetében fontos különbség, hogy csak rövid ideig, 2006 és 2007 között volt miniszterelnök, egyébként csak lojális embereit emelte ebbe a pozícióba, ő maga jobban szerette a háttérben maradó végső döntéshozó szerepét. Viszont amellett, hogy pártján belül megkérdőjelezhetetlen a vezető pozíciója, korábbi párttársa, Andrzej Duda elnökké választása óta némileg függetleníteni tudta magát tőle. Lengyelországban nem a parlament, hanem közvetlenül az állampolgárok választják az elnököt, ez önmagában is nagyobb befolyással ruházza fel a poszt betöltőjét, mint Magyarországon, ahol a legutóbbi négy államfőt a parlamenti fideszes többsége választotta meg, azaz Schmitt Pál, Áder János, Novák Katalin és Sulyok Tamás is Orbán Viktor kegyéből lettek köztársasági elnökök, a választókkal semmilyen lényeges kapcsolatot nem kellett fenntartaniuk, nem nekik kellett megfelelniük.

Szlovákiában kicsit más a helyzet, Ficóék hárompárti koalíciója ugyanis elképesztően törékeny, a 150 fős parlamentből csak 79 képviselői hely az övéké. A szűk többség – és önmagában a koalíció ténye – pedig felértékeli az egyes képviselők szerepét. Hogy mennyire nehéz az ilyen kormányzás, azt az is mutatja, hogy jelenleg azért nincs házelnök a szlovák parlamentben, mert a koalíciós pártok nem tudtak megegyezni a jelöltjükről.

Viszont a szlovák kormánykoalíció több lépése is arra utal, hogy szívesen kormányoznának pont úgy, ahogy Orbán és a Fidesz, ha lenne rá lehetőségük. 2023-ban például úgy írták át a szlovák büntető törvénykönyvet, hogy enyhítettek bizonyos bűncselekmények büntetési tételein, és épp olyan bűncselekményekén, amikkel akkoriban a Smerhez közelálló politikusokat és oligarchákat vádoltak.

Saját emberek a kulcspozíciókban

Az elitellenes politikai szlogenekkel hatalomra kerülő populista erők általában minden országban megpróbálják hozzájuk hű káderekre lecserélni az állami vezetőket. Magyarországon ebben Orbánék egészen sokáig jutottak, a kétharmados parlamenti többségük miatt lényegében minden fontos állami pozícióba a saját embereiket ültették, és a teljes magyar közigazgatást is átformálták. Törekvéseik alapvetően a centralizációt szolgálták, mostanra a vármegyékké átnevezett megyéket is a kormánytól függő kormányhivatalok és a kormány által kinevezett főispánok irányítják, ezekbe tagozták be a legtöbb, korábban formálisan különálló állami intézmény helyi szerveit. Az elitcserét az élet minden területére igyekezett kiterjeszteni a kormány, még a művészeti intézmények és a sportszervezetek vezetőit is a saját holdudvarából választotta.

Szlovákiában hasonló elitcsere játszódott le Robert Ficóék 2023-as választási győzelme után, a kormány állami vezetők százait cserélte le hozzá lojális személyekre. A színház- és galériavezetőktől az ügyészségen át a rendőrségig mindenhol vezetőváltások történtek, Ficót és kormányát ugyanakkor ebben is korlátozta az alkotmányozó parlamenti többség hiánya, és ez nem csupán azt jelenti, hogy bizonyos, törvényileg védett intézményekben, például a bíróságokon nem foghattak tisztogatásba, hanem azt is, hogy ha a következő választáson ellenzékbe szorulnak, az őket követő kormány ugyanilyen könnyen lecserélheti az általuk kinevezett vezetőket.

Ugyanez játszódott le Csehországban Babiš miniszterelnöksége alatt, a közigazgatási vezető posztokra és az állami vállalatok élére a miniszterelnökhöz lojális kádereket neveztek ki. A személycseréket azonban itt is gátolta, hogy a Babiš-kabinetnek soha nem volt olyan mértékű hatalom a kezében, mint az Orbán-kormánynak Magyarországon. Sőt, a társadalmi ellenállás néha még olyan személycserékben is megakadályozta a miniszterelnököt, amikre egyébként a jogi lehetőségei meglettek volna. Amikor például a kommunista rendszerben rendőrként dolgozó és a bársonyos forradalom diáktüntetéseinek leverésében is résztvevő Zdeněk Ondráčeket próbálták kinevezni a fegyveres testületek tagjai után nyomozó állami szerv felügyeletével megbízott parlamenti bizottság elnökévé, az ellenzéki pártok és a független média tiltakozása végül meghátrálásra kényszerítette a kormányt.

Lengyelországban a Jog és Igazságosság Párt szintén igyekezett megszállni és a saját embereivel feltölteni állami intézményeket, köztük olyanokat is, amiknek a lengyel jog szerint a kormány hatalmának ellensúlyozása lenne a feladatuk. Különösen nagy botrányt kavart belföldön és külföldön is, amikor a lengyel kormány – az ellenzéke szerint – jogellenesen és az ország alkotmányos szokásait felrúgva a saját embereit ültette be az Alkotmánybíróság bírái közé, ezzel lényegében a kormányzó párt bábjává téve a testületet, ami a hatalomátvétel után el is kezdett a kormánynak kedvező döntéseket hozni.

Rendelkezés az erőforrások felett

Az elmúlt 14 évben Magyarországon jól látszott, hogy a kormány nagyon nehezen viseli el, amikor tőle független érdekcsoportok rendelkeznek valamilyen gazdasági erőforrás fölött. Nagyrészt ez volt az oka annak is, hogy Orbánék összevesztek a Norvég Alappal, és végül inkább elfogadták, hogy egyáltalán ne jöjjön pénz Magyarországra, mint azt, hogy tőlük függetlenül döntsenek a pénz szétosztásáról. Ugyanez látszott akkor is, amikor a 2019-es önkormányzati választás után több településtől is jelentős adóbevételeket vont el a kormány csak azért, mert ellenzéki többségű képviselőtestületet és polgármestert választottak. A 2024-es választás után pedig az ellenzéki polgármestert választó Paks járt így, a kormány július végén egy rendelettel hirtelen különleges gazdasági övezetté nyilvánította a paksi atomerőmű területét, aminek az iparűzésiadó- és építményadó-bevétele így Paks városától Tolna és Bács-Kiskun vármegyékhez került át. A város ezzel bevételeinek több mint egyharmadától esett el.

Ugyanezt megcsinálni természetesen Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban is lehetetlen lenne. Csehországban ugyanakkor Andrej Babiš kormánya a centralizációs törekvéseivel párhuzamosan megpróbált nagyobb ellenőrzést szerezni a helyi önkormányzatokhoz irányuló források felett. A cseh ellenzék többször tiltakozott is amiatt, hogy így furcsa módon kicsivel kevesebb pénz jutott az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknak, így kevésbé tudták a saját gazdasági terveiket követni.

Lengyelországban a Jog és Igazságosság hagyományosan rosszul szerepelt az önkormányzati választásokon, egyetlen nagyváros vezetését sem tudták megszerezni. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy kormányra kerülve csökkentették azokat az adókat, amik az önkormányzatok fontos bevételi forrásának számítanak Lengyelországban.

Szlovákiában a településvezetők többsége független, így sokhelyütt a kormány és az ellenzék nem is értelmezhető kategóriák a helyi politikában. Robert Fico ebbe mindössze annyival avatkozik bele, hogy általában az önkormányzati politikában is megvannak a szövetségesei, őket előszeretettel keresi fel, és szövetségesei által vezetett önkormányzatok gyakrabban kapnak kormányzati forrásokat infrastruktúrafejlesztésre is.

Saját média

Az egymást követő Orbán-kormányok egyik, külföldön is nagy port kavaró lépése volt, hogy néhány év alatt teljesen átalakították a magyar médiateret. Nemcsak a közmédiát szállták meg és alakították át a kormányzati propaganda kritikátlan elosztójává, de megkíséreltek a piacon is hozzájuk lojális médiabirodalmat építeni. Orbánékhoz közel álló intézőemberek a kormány szócsövévé alakították az Origót és a TV2-t, elfoglalták az Indexet, bezárták a Népszabadságot, és amikor a Fidesz elsőszámú oligarchája, Simicska Lajos megbízhatatlanná vált, 3 éven belül az ő médiaérdekeltségeit is visszaszerezték. Az így összeálló fideszes médiabirodalom a kormányzati kommunikációs kampányokkal kiegészülve százmilliárdokból működő, de hatékony propagandagépezetté vált, és már három parlamenti választáson is segített megtartani a kormánypárt hatalmát.

Ezzel párhuzamosan az Orbán-kormány és holdudvara igyekszik minimálisra csökkenteni az érdemi együttműködést a független médiával. A miniszterelnök nem ad interjúkat független lapoknak, a kormányzat vonakodik adatokat megosztani és újságírói kérdésekre válaszolni, a kormány politikusai és a fideszes háttérintézmények pedig kifejezetten igyekeznek rombolni a média társadalmi elismertségét, hátráltatni az újságírók munkáját, és a nemzeti szuverenitás ellenségeinek beállítani a megmaradt független szerkesztőségeket.

Csehországban kormányra kerülve Andrej Babišnak nem kellett saját médiavállalatot létrehoznia, hiszen neki, mint az ország egyik leggazdagabb üzletemberének, már eleve volt egy. Kritikusai többször vádolták is azzal a politikust, hogy a tulajdonában álló Mafra nevű médiakonglomerátumot a saját politikai céljainak szolgálatába állította, és hogy a Mafrához tartozó híroldalak és újságok igyekeznek lejáratni Babiš ellenfeleit. Ezen túl azonban a cseh média Babiš kormányzása alatt is sokszínű, és a hatalommal szemben alapvetően kritikus maradt. Babiš a cseh közmédiát sem tudta ellenőrzése alá vonni többszöri próbálkozásra sem. Néhányszor ugyan éles hangon kikelt a közmédia vele szemben kritikus tudósításai miatt, de irányítást nem szerzett az állami vállalatcsoport felett, a közmédia megtartotta függetlenségét.

Lengyelországban már hatékonyabb volt a PiS, a párt kormányra kerülve viszonylag hamar a saját szócsövévé alakította a lengyel közmédiát – jelentős felháborodást okozva ezzel a lengyel ellenzékben. Emellett azt is sikerült elérniük, hogy a lengyel állami cégek nagy reklámköltésekkel támogassák a lengyel jobboldali sajtótermékeket. Ugyanakkor a lengyel médiatérben még így sem tudott igazán megerősödni semmilyen, a PiS érdekeit szolgáló magánvállalat. A második kormányzati ciklusukban Kaczyńskiék megpróbáltak elfogadtatni a parlamenttel egy törvényt, amelyik lengyel érdekeltségei eladására kötelezte volna a legnagyobb kormánykritikus tévétársaság amerikai tulajdonosát, a törvényt azonban épp Kaczyński korábbi szövetségese, Duda elnök vétózta meg.

Szlovákiában szintén gyorsan ment a közmédia átalakítása, és a médiatér nagyobb része így már nem kifejezetten ellenséges a Fico-kormánnyal szemben. Ennek oka azonban nem az, hogy a kormány ellenőrzést gyakorolna a szerkesztőségek fölött, hanem az, hogy a szlovák média jelentős része a saját politikai-gazdasági érdekei mentén mozgó oligarchák tulajdonában áll. Többségük jelenleg inkább abban érdekelt, hogy ne legyen kifejezetten ellenséges viszonya a kormánnyal, de ezek az oligarchák nincsenek olyan értelemben kiszolgáltatva a miniszterelnöknek, ahogy a leggazdagabb magyarok többsége Orbánnak. A szlovák média maradékát az a néhány független szerkesztőség alkotja, amik nem állnak oligarchák tulajdonában, és ezek azok a szerkesztőségek, amiknek Fico – Orbánhoz hasonlóan – nem is igazán szeret nyilatkozni.

A gazdasági élet és az oligarchák ellenőrzése

2010 után, de főleg a Simicska Lajossal való 2015-ös szakítás után az Orbán-rendszer kifejezett céljává vált, hogy Orbán Viktor és legszűkebb köre ne csak politikai, hanem gazdasági szempontból is megkerülhetetlen szereplővé váljon. Mára Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor jóbarátja vált az ország leggazdagabb emberévé, és a leggazdagabb magyar oligarchák között többen is Orbán Viktor jó barátainak tartják magukat. Jól látszik, hogy a leggazdagabb magyarok közül rengetegen kifejezetten függenek az államtól, és ezen keresztül Orbán Viktortól is, a miniszterelnök hatalma így a gazdasági szféra jelentős részére is kiterjed, hiába mondja az Orbán gyakran, hogy nem foglalkozik „üzleti ügyekkel”, az állam kifejezetten sokat dolgozik azon, hogy a közvagyonból Orbánhoz közelálló, megbízható oligarchák vagyonát gyarapítsa.

Andrej Babiš saját jogán is Csehország egyik leggazdagabb embere volt, és miniszterelnökként sokszor vádolták azzal, hogy állami megrendeléseket és támogatásokat juttat saját, Agrofert nevű cégcsoportjának. Babiš vagyona és gazdasági befolyása azonban még a kormányzása alatt sem nőtt akkorát, hogy egész gazdasági szektorokat ellenőrizzen, ahogyan Orbán köre teszi ezt Magyarországon, a cseh gazdaság lényegesen sokszínűbb, mint a magyar. És míg Babišnál (még szövetségeseivel együtt is) vannak jóval gazdagabb emberek és érdekcsoportok is Csehországban, Mészáros Lőrincnél nincsenek gazdagabbak Magyarországon. Ha pedig a politika összes lekötelezettjét egyben számítjuk, kiderül, hogy a fideszes oligarchák messze-messze az ország leghatalmasabb gazdasági érdekcsoportjának számítanak.

A szlovák gazdaság szintén plurálisabb a magyarnál, Robert Fico és kormánya nem is álmodhat arról, hogy Orbánhoz hasonló mértékű befolyásra tegyen szert az ország oligarchái fölött, inkább csak szövetségesei vannak a nagyvállalkozók között – elsősorban olyanok, akik vállalkozásai az állam által szigorúan szabályozott szektorokban érdekeltek. Ugyanakkor vannak az országban olyan oligarchák is, akik nem törekednek kifejezetten jó viszony fenntartására a kormánnyal.

Lengyelország ebben viszont más utat járt, a PiS ugyanis soha nem törekedett arra, hogy lojális nagyvállalkozói réteget, oligarcharéteget emeljen fel. Ennek egyik oka lehet az is, hogy Jarosław Kaczyński merőben más habitusú ember, mint Orbán, Fico vagy Babis, őt látszólag egyáltalán nem érdekli a saját és a hozzá közel álló emberek vagyonának gyarapítása, és a luxust is megveti. Az új nagyvállalkozói réteg kiépítése helyett a PiS inkább arra koncentrált, hogy a saját emberei által irányított állami vállalatok befolyását növelje. Sokszor ezeken a vállalatokon keresztül finanszíroztak állami projekteket, és bár az állami vállalatok vezetői állásaiba helyezett, PiS-hez hű személyek jelentős része szépen meg tudta szedni magát, ők még így sem nevezhetők oligarcháknak, hiszen csak vezették ezeket a nagy cégeket, nem birtokolták őket.

Folyamatos polarizáció

A Fidesz kampánystratégiái az európai politikusok többségénél hamarabb jöttek rá, hogy a közösségi média erős állami propagandaüzenetekkel együtt nagyon gyorsan és hatékonyan polarizálja a választói bázist. Az orbáni politika jelentős részben ezen alapul, felépít egy ellenségképet, és az ezzel folytatott „harc” jegyében szervezi a politikát. Ezzel nemcsak a médiateret uralja, hanem a közbeszédet is, és sikerrel terjesztheti ki a szavazóbázisát mindenkire, aki hajlandó osztozni vele abban a meggyőződésben, hogy a felépített ellenségképpel valóban szembe kell szállni.

Robert Fico szintén felismerte ezt: a szlovák miniszterelnök ritkán nyilatkozik a hagyományos médiának, viszont naponta többször is posztol a Facebookra, sokszor hosszú videókban igyekszik felszítani követői haragját a liberalizmus, a civilszervezetek, az ellenzék, a média, az EU vagy épp a Nyugat ellen. Ezeket a videókat aztán a Smerhez köthető profilok rendszeresen tovább is osztják. Igaz, ezzel azért lényegesen korlátozottabb hatást tudnak csak elérni, mint a Magyarországon működő fideszes propagandagépezet.

Babiš szintén gyakran kel ki a migránsok, Brüsszel vagy az elitek ellen, de kijelentései általában nem annyira megosztóak, mint amiket Orbán vagy Fico tesz. Az EU-val szembeni kritikái például inkább pragmatikusak, illeszkedve ahhoz, hogy politikai karrierje elején Babiš hangsúlyozta, hogy ő politikamentes politikus szeretne lenni, és úgy irányítani az országot, „mint egy vállalkozást”.

Lengyelországban a PiS politikusai elsősorban az LMBTQ-emberek és a migránsok ellen igyekezték hangolni a választókat, előbbi kampányuk ment talán a legmesszebbre. Ebben a melegekről azt állították, fenyegetést jelentenek a lengyel családra. Orbán és a Fidesz minden bizonnyal ebből okulva kezdett hasonló gyűlöletkampányba a 2022-es választás előtt.

Nacionalizmus és populizmus

A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta rengeteget változott a jobboldali párt nacionalizmusfelfogása is. Míg Orbánék hatalomra kerülése előtt a Fideszre is jellemző volt a magyar történelmi sérelmekre alapozott, a környező országokkal szemben néha egészen ellenséges, szélsőjobboldali nacionalizmus, azóta egy sokkal pragmatikusabb nacionalizmusra váltottak, a környező országokkal szembeni történelmi sérelmek inkább csak akkor kerülnek elő a politikai szónoklatokban, amikor az adott országban nem Orbánék szövetségesei kormányoznak. Ezzel párhuzamosan az államközi kapcsolatok mellett az Orbán-kormány külkapcsolataiban sokkal hangsúlyosabban jelentek meg az egyes külföldi pártokkal fenntartott kapcsolatok. A legtöbb európai országban van egy kiszemelt párt, amelyik Orbán és a Fidesz támogatását élvezi, az államközi kapcsolatok az adott országgal pedig általában akkor zökkenőmentesek, ha éppen ez a szövetséges párt kormányoz. Ha nem ez a helyzet, akkor jelentkeznek a konfliktusok is, ahogy Korčok és Káčer 2020 és 2023 közötti külügyminisztersége alatt Szlovákiával.

Az utóbbi évtizedben hasonlóan változott a szlovákiai nacionalizmus is. Korábban több jobboldali párt is igyekezett felhasználni a szlovákiai magyarellenességet, most Robert Fico nacionalista kormánya viszont kifejezetten jó viszonyt tart fenn Magyarországgal. Különösen éles volt a váltás a Smertől jobbra álló, korábban kifejezetten a magyarellenességéről elhíresülő Szlovák Nemzeti Pártnál, hiszen a pártelnöki székben Ján Slotát követő Andrej Danko már kifejezetten mintaként tekint Orbán Viktorra és rendszerére.

Lengyelországban és Csehországban azonban más a helyzet. A PiS nacionalizmusa nem vált pragmatikusabbá, továbbra is erősen alapoz a lengyel nemzet történelméből eredő előítéletekre és mítoszokra. Ennek példája például a Németországgal szembeni folyamatos bizalmatlanság az EU-ban. Ugyanakkor a szilárd amerikai szövetség továbbra is a lengyel külpolitika egyik fő pillére. Utóbbival a PiS kicsit ki is lóg a kelet-európai nacionalista pártok közül, Lengyelországban ugyanis soha nem merült fel, hogy az ország valamiféle híd lenne kelet és nyugat között, még a PiS is határozottan a nyugati szövetségi rendszer integráns részének tekinti hazáját.

Csehország pedig azért különbözik, mert Babiš számára a nacionalizmus soha nem volt annyira fontos politikai alap, mint Orbánnál, Ficónál vagy Kaczyńskinél. Ez persze furcsa is lenne, hiszen szlovák nemzetiségű, pozsonyi születésű politikusként lett belőle cseh miniszterelnök, kényelmetlen is lenne neki cseh nacionalistát játszani. Viszont, mint a populisták általában, ő is igyekezett megszerezni az olyan választók támogatását, akik úgy érzik, az elitek hátrahagyták őket, és más pártok nem törődnek velük.

Közreműködők: Peter Hanák (Aktuality.sk), Marcin Terlik (Onet.pl), Michael Durčák (Reporter Magazin), Sarkadi Zsolt (Telex.hu)