Ha nem volt elég hangos a sírás, nem sajnálták rendesen a halottat

„Régen divat volt, hogy a temetésről fotót készítettek, mindenkinek volt otthon a temetésről fényképe. Néha, amikor reggel kimegyek, a postaládám tele van ilyen képekkel, mert tudják, hogy azokat elhozom ide” – meséli Vass Rozália, a Szegedtől nagyjából 35 kilométerre északra fekvő Kistelek Néprajzi Kegyeleti Témaparkjának projektmenedzsere. A 2021-ben nyílt tematikus park nagyjából egyhektáros területén egyedülálló módon mutatja be a Kárpát-medencei csoportokra és a különböző tájegységek lakóira jellemző temetkezési szokásokat, sírjeleket, melyekből másolat és eredeti is található itt.

„Ezen a helyen egy temető volt, amibe már az 1980-as évek óta nem temettek, és a 2000-es években meg is szüntették” – meséli a parkról, amit pár éve egy turisztikai pályázat keretében hoztak létre 111 millió forintból. Azt szerették volna, hogy a terület hasznosítva legyen, ugyanakkor ne sértsék a helyiek igényeit, kegyeleti érzéseit, hiszen a közelben két másik temető is van. „Amikor az egész elkezdődött, és nem tudták még, hogy pontosan mi lesz itt, volt egy-két hang, hogy »hú, dehát ez egy temető volt«. Viszont amikor rájöttek, hogy semmiben sem veszélyeztetjük annak tiszteletét, már teljesen megbékéltek vele.”

Az itt bemutatott tárgyakat közösségileg gyűjtötték össze,, meghirdették a lakosság körében, hogy akinek van bármilyen emléke, ami a temetkezéshez, a halottakhoz kötődik, behozhatja, a tulajdonjog nála marad, de a tárgy ki lesz állítva. Folyamatosan érkeznek is a felajánlások. „Ha találnak költözéskor egy régi temetési értesítőt, halotti zsebkendőt, elhozzák” – meséli Vass.

A zászlót visszaadták, a zsebkendőt megtartották

Ezek a tárgyak a bejáratként is szolgáló fogadóépületben láthatók, ide inkább a Kistelekre vonatkozó emlékeket gyűjtik. „A halálról nehéz azt mondani, hogy baráti, de igazából a régi világban sokkal barátibb volt, elfogadták, hogy az élet része. Ma ez nem annyira divat.” Vass Rozália szerint eleink sokkal kiforrottabb módon viszonyultak az elmúláshoz, megvolt a maguk rituáléja, például a virrasztás, ami akár 3–5 napig is tarthatott.

„Voltak hivatásos siratóasszonyok is, akiknek fizettek, és ha nem volt elég hangos a sírás, megszólták őket, hogy nem sajnálják eléggé a halottat. Volt, aki úgy gondolta, hogy biztos nem fog a mennyországba kerülni a holt, ha nem siratják eléggé.”

A fényképek, kendők, zászlók, énekeskönyvek, koporsószögek és egyéb tárgyak többsége a 19. és a 20. századból származik, és sokat elmondanak a térségre jellemző hagyományokról. „Dédnagyapámat például úgy mentünk temetni, hogy voltak ilyen zászlók, fehérek és feketék, a barátok és a rokonok vitték őket” – mutat a kiállított tárgyakra a projektmenedzser. A zászlókra fehér zsebkendőket kötöttek, amik a szertartás után utolsó emlékül is szolgáltak a halottról: a zászlót visszaadták, de a zsebkendőt megtartották a résztvevők.

Az is divat volt, hogy a gyászmenet tagjai, a közeli hozzátartozók fekete karszalagot kötöttek fel, a távolabbiak meg kicsi fekete szalagot tűztek a mellükre. Ez utóbbinak az volt a lényege, hogy mire kijött a gyászoló a temetőből, el kellett veszítenie, különben a babona szerint az ő családját érinti majd a következő haláleset. „És akkor mindenki igyekezett úgy föltűzni, hogy lehetőleg el is vesszen, mert direkt kidobni nem lehetett, csak elveszíteni.”

Egy, a falon látható fekete-fehér kép arról tanúskodik, hogy régen üvegfalú hintóval vitték itt utolsó útjukra a helyieket. Vass Rozália elmondása szerint ez a hintó pont a tulajdonosát vitte saját utolsó útjára, és a helyi legendárium úgy tartja, hogy mikor a temetőhöz ért, a hintót húzó lovak nem akartak átmenni a kapun, nem akarták gazdájukat átadni a halálnak.

Amikor a gyerek megszületett, ültettek egy fát, hogy majd abból legyen a koporsója

A kertben lévő sírjelek, kopjafák és gombfák Nagy-Magyarország térképe alapján vannak elhelyezve. Ezek már inkább a 18. és a 19. századi hagyományokat mutatják be, a helyi 5 sírjel eredeti, a többség, a különböző tájegységeket és csoportokat ismertető 21 viszont hiteles másolat. Arra is figyeltek, hogy valamennyi felekezetből legyen emlék, van református, kálvinista, evangélikus, unitárius, katolikus és izraelita, gyermek és felnőtt sírjel is, vannak fából készültek, nyerges kereszt, fekvő kőkeresztek, fémből készültek, vagy koldus- és katonai sírjelek is. Utóbbi kettő nagyjából ugyanazt, egy két fából összetákolt keresztet jelent, aminek a tetejére a katonák esetében gyakran rohamsisakot is tettek.

„Van a Balaton-felvidékről egy szív alakú sírjelünk is, illetve Heves megyéből egy fekvő kőkoporsó vagy kősír. Ez egy kisgyereknek a sírja abból a faluból, ahonnan az is származik, aki ezt a kiállítást, szakmai anyagot összeállította.”

A gombosfák vagy kopjafák mesélnek, aki képes olvasni őket, az megtudhatja, hogy a halott férfi volt-e vagy nő, mi volt a foglalkozása, hány gyereke volt, esetleg még azt is, hogy miben halt meg. „A nőknek legtöbbször ilyen tulipánformát faragtak, az övék karcsúbb is volt, a gyerekekét meg például ezekkel a bevágásokkal díszítették” – mutat Vass az egyik gombosfára, és hozzáteszi, hogy egyes elemek jelenthették azt is, hogy milyen pozíciót töltött be az adott személy egy közösségen belül.

A különböző tájegységek eltérnek abban is, hogy az ottaniak a fejhez vagy a lábhoz helyezték-e el az adott sírjelet. Az is előfordult, hogy a fejhez sírkövet, a lábhoz meg egy lábfát tettek, többek szerint azért, hogy az illető biztos föl ne kelljen, és vissza ne jöjjön a halálból. „Ez is egy magyarázat. Hasonlóan például ahhoz, hogy legyen-e rajta cipő, vagy ne, mert ha van, akkor vissza tud jönni. Ezek mind babonák vagy az akkori és ottani népek valamilyen szokásai.”

Szabolcs-Szatmárban az is hagyomány volt, hogy az emberek még életükben kiválasztották maguknak azt a fát, amiből majd a tájegységre jellemző, csónak alakú fejfájukat kifaragják. „Voltak olyan területek, ahol az volt a divat, hogy amikor a gyerek megszületett, elültettek neki egy fát, hogy amikor majd meghal, abból legyen a koporsója” – jegyzi meg a projektmenedzser.

A Nagy-Magyarország kontúrjával határolt terület szélén sövény húzódik, mellette egy kis árok fut körbe. Mint itt mindennek, ennek is jelentése van: régen aki öngyilkos lett, bűnben halt meg, nem volt vallásos, vagy valamiért kivetette magából a közösség, az nem nyughatott szentelt földben, ezért az árkon kívül vagy az árok oldalában temették el.

Aki nem becsüli a múltját, annak nem lesz jövője

Vass Rozália azt mondja, néha kissé nehézkes összeegyeztetni, hogy ez tulajdonképpen egy turisztikai fejlesztés, és az a célja, hogy idevonzzák az embereket, ugyanakkor mindenképpen meg szeretnék tartani a dolog kegyeleti részét. Úgy látja, hogy akik ideérkeznek, vegyesen oszlanak meg azzal kapcsolatban, hogy egyedül, elmélyülve kívánnak-e körbenézni, vagy vezetést kérve érdeklődnek a téma iránt. Olyan programot persze nem szerveznek, ami nagyon populáris lenne, de azért hajlanak a fejlesztésre, és iskolás gyerekeket is fogadnak, akik tanóra keretében ismerkedhetnek meg a különböző temetkezési szokásokkal. Ha idősebbek jönnek, Vass tapasztalata az, hogy egy-egy tárgy láttán egyből mesélni kezdenek saját emlékeikről, és a helyiek nagy örömben törnek ki, ha a kiállított képeken ismerőst fedeznek fel.

„A gyerekekben abszolút nincs semmilyen ellenérzés, de azt tapasztaltam, hogy a felnőttekben sincs. Aki már ide bejött, annak nem volt ellenérzése.”

A kegyeleti témapark fő üzenete talán, hogy aki nem becsüli a múltját, annak nem lesz jövője – mondja a projektmenedzser. A másik, ami a halállal kapcsolatos, hogy igen, azt el kell fogadni. „A halál az életünk része, és egyértelmű, hogy fájdalmas és nem jó. De a régiek ezt megtanulták elfogadni, és talán nekünk is közelíteni kellene egy olyan életmód felé, ami közelebb áll a természet ritmusához, nem csak a halál tekintetében.”

A kis parkba később padokat is szeretnének beszerezni, hogy több időt is kényelmesen el lehessen tölteni kint, illetve egy gyógynövénykertet is terveznek a területre. „Régen is voltak a temetőkben gyógynövények, persze mondták rájuk, hogy boszorkánynövények, de azért telepítették oda őket, mert nem zargatta ott őket senki.” Vass szerint ebből később akár egy kis gyógynövényes tanfolyam is kinőhet, de gondolat szintjén fölmerült már az is, hogy egy ligetet is létrehoznak. „Egy olyan részt, ahol az itt élők, akiknek a hozzátartozóik máshol vannak eltemetve, választhatnak egy emlékfát, amihez ki tudnak jönni. Ez is egy lehetőség a megemlékezésre” – mondja Vass Rozália.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.