Hiába marad távol valaki a közösségi médiától, a támadások megmaradnak

„A cyberbullying nem egy légüres térben létezik, tartozik hozzá egy technológiai világ, amelyet szintén meg kell értenünk” – mondta Pongó Tamás, az SZTE jogi karának adjunktusa szerda délután Szegeden, a digitális környezetben történő bántalmazást tárgyaló előadásán. Pongó a „digitális viselkedés” szemléltetésére első körben a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Digital Parenting nevű kutatásának eredményét osztotta meg, eszerint

a gyerek szinte pontosan annyi időt tölt képernyő előtt, mint a szülő.

Az általa közvetített mintát követi a viselkedése is, így a tipikus szülői kérdésre, hogy minek kell állandóan a gép előtt ülni, a számok azt a választ adják, hogy „azért, anya-apa, mert te is ezt csináltad, amíg felnőttem”.

A kutatás szerint a 11–12 évesek 58 százaléka van jelen különböző közösségi média platformokon, holott ezt hivatalosan mindegyik felület tiltja. Pongó szerint az esetek mintegy egyharmadánál a szülő sem tud arról, hogy gyereke rendelkezik ilyen profillal, az ezzel kapcsolatos tudatos nevelést megnehezíti, hogy még mindig sok az olyan felnőtt, aki nem látja át a közösségi média működését.

„Bántalmazás az első iskola óta van” – szögezte le a jogász a bullying témaköréhez érve, megemlítve Kulcsár Gabriella kutatását, amiből kiderül, hogy egy 1880-as évekbeli brit parlamenti jelentés már a bullying kifejezéssel minősített bizonyos kiskori magatartásokat. De a magyar kultúrában sem kell mélyre ásni példáért, elég csak a Légy jó mindhaláligra gondolnunk.

Levetkőzi a dominanciaharc korlátait

„Magyarországon azért is nehezebb kezelni a jelenséget, mert a bullying nálunk egy nem létező szó, és már az is egy hosszan elhúzódó folyamat volt, hogy eldöntsük, hogy is hívjuk ezt” – mondta Pongó. Mostanra nagyjából megállapodás született arról, hogy bántalmazásnak fordítjuk, és olyan cselekedetet értünk rajta, amelynek célja az erőegyensúly felborítása. „A dominanciaharc tulajdonképpen egy természetes gyermeki viselkedésforma, meg kell tanítani őket arra, hogy ez miért rossz” – tette hozzá az adjunktus.

Általános probléma, hogy mind az UNICEF, mind az EU olyan definíciókat alkottak a bántalmazás köré, hogy azzal egy jogász egyszerűen nem tud mit kezdeni. Számos olyan pontja akad ezeknek a meghatározásoknak, amelyek nem fednek le egyértelműen bántalmazó cselekedeteket, de akár fordított helyzet is előállhat. „Ha nem egy nyelvet beszélünk, a probléma sem lesz egységesen megragadható, egy jogásznak pedig pontosan tudnia kell, hogy mi ez a magatartás, akkor tud közbelépni.”

A cyberbullying, vagyis az online térben történő zaklatás kapcsán a legnagyobb probléma az, hogy a gyerekek elvesztik a biztonságos közeget. Amíg a személyesen történő bántalmazásnál az áldozatnak megvan a lehetősége fizikailag kitérni, elbújni, az otthon biztonságában kiheverni a történteket, addig a digitális zaklatásnál ezek a határok megszűnnek létezni. Hiába marad távol valaki a közösségi médiától, az ott érkező támadások megmaradnak, és a legközelebbi bejelentkezésnél egyszerre zúdulnak rá. Ezt elkerülendő sokszor inkább maradnak jelen az online térben az áldozatok, és „adagolják maguknak” kisebb dózisokban a fájdalmat.

A digitális tér a támadóknak arra is lehetőséget ad, hogy heti hétszer huszonnégy órában érjék el célpontjukat. Nincsenek fizikai, földrajzi korlátok, de talán még ennél is fontosabb, hogy észlelhető válaszreakciók sem, amelyek visszatartó hatással lehetnének az elkövetőre. Emellett az anonimitás lehetősége is megkönnyíti a bántalmazásnak ezt a formáját.

Bár a megküzdésben nem segít, fontos, hogy készüljön biztonsági másolat

A bántalmazottak környezetében Pongó szerint az úgynevezett néma szemlélődők tudnak a legtöbbet segíteni. Példaként egy iskolai történetet említett, ahol a gyerekek lefestettek egy padot, és elnevezték haverpadnak. Megbeszélték, hogy ha valaki oda leül, az első illető, aki meglátja, leül mellé, és megkérdezi, mi a baj. Az érzékenyítés működött. Pongó szerint a legtöbbet az érintettek kortársai tehetnek, mert egy kívülálló „nem tudhatja, milyen tizenhat évesnek lenni”, akkor sem, ha ő már volt az. A sorban a pedagógusok és a szülők következnek, előbbiek esetén különösen fontos, hogy tudják, a gyerek melyik tanárhoz kötődik, ki tud rá igazán hatással lenni. Itt már a tanári karnak is segítenie kell egymást, végső esetben pedig ott a jogi út.

A segítségnyújtáshoz fel kell tudnunk ismerni, ha egy gyerek körülöttünk áldozattá vált. A tünetek között lehetnek olyan elemek, amelyek nem közvetítik egyértelműen, hogy bullyingról van szó, egy tinédzser hirtelen megváltozó viselkedése például ilyen. Ugyanakkor elmondható, hogy a szóban forgó jelek – romló teljesítmény, szorongás, depresszió, legrosszabb esetben öngyilkos gondolatok – általában előjönnek egy áldozatnál. „A szülőnek tudnia kell, hogy a gyermeke milyen folyamatokon megy át, és hogy ezek miatt kell-e aggódnia” – tette hozzá Pongó.

Bár a fájdalommal való megküzdésben nem segít, az adjunktus szerint mégis nagyon fontos, hogy készüljön mentés és biztonsági másolat a zaklatásról. Azt javasolta, hogy minden három helyen legyen mentve: egy mindig kéznél lévő eszközön, egy olyan tárhelyen, ahol semmi mást nem tartunk, és egy felhőalapú rendszerben. Ha az áldozat jogi segítséget kér, szüksége van ezekre a bizonyítékokra.

A szóban forgó jogi utak egyike a személyiségi jogi per, amely révén sérelemdíj követelhető, azonban körülményes, költséges, emellett sokszor elhúzódó eljárás. A képmásper, amely az áldozat fényképével való visszaélés esetén indítható, sokkal gyorsabban és gördülékenyebben végigvihető, ugyanakkor nem jár sérelemdíjjal. Rendelkezésre áll még a diszkriminációs eljárás is, ha például egy tanár viselkedik abuzívan egy diákkal, akkor az iskolával szemben indítható ilyen procedúra. Személyes adatokkal való visszaélések ellen adatvédelmi eljárásban van lehetőség fellépni, legvégső esetben, a bűncselekmény fogalmát kimerítő zaklatás esetén pedig a büntetőjogi eszköztár is képbe kerülhet.

Azóta másról is szívesen mesélnek

„Beszélni kell a gyerekkel, ki kell alakítani a bizalmi viszonyt” – véli Pongó, aki szerint ez az alfája és az omegája annak, hogy azzal is tisztában legyünk, mi történik a gyerekünkkel az online térben. Ennek a viszonynak a kiépítését egészen kiskorban el kell kezdeni, hiszen egy tizennégy éves „a semmiből” nem fogja elmondani, mit nézett aznap a gépen, azonban ha a beszélgetés és a dolgok megosztása évek óta természetes a két fél között, úgy ez a téma is ennek a részévé válhat.

Nagy kihívást jelent azonban, hogy a tinédzserkort sok szülő úgy kezeli, hogy a gyerek végre elfoglalja magát, már nem kell ott lenni és játszani vele, amíg a képernyő előtt ül, addig a felnőtt is lazíthat, végre neki is van „énideje”. „Nem lehet, ott kell maradni mögötte!” – szögezte le az adjunktus, majd azt is elmesélte, kapott visszajelzéseket szülőktől, hogy mióta érdeklődnek gyermekük digitális elfoglaltságai iránt, azóta a gyerek másról is szívesebben beszél velük.

A szülő és gyermek közötti mindennapi beszélgetéseknek a netezés is a témája kell, hogy legyen, vallja a jogász. Ez egy kétoldalú dolog, fontos, hogy a fiatalok is kezdeményezzék ezt a beszélgetést. Nekik is van érzékenyítési feladatuk, egyúttal nekik is figyelniük kell a szülőre: milyen állapotban van, mennyire fáradt. Meg kell találni a megfelelő alkalmat, hogy a felnőtt mikor tudja a legjobban befogadni azt, amit a gyerek meg szeretne osztani vele. „Ez egy társasjáték” – foglalta össze Pongó Tamás.

A Telex bullyingról indított sorozatát itt olvashatják, az online térben zajló kortárs bántalmazásról, azaz a cyberbullyingról szóló cikkünk itt elérhető.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.