Tízezer forintot kaptak, hogy a fideszes jelöltre szavazzanak

Lassan autózunk körbe a faluban, kezünkben egy címmel. Sorban lesünk be az udvarokba, míg végül megtaláljuk: a házszámot csak kézzel firkantották fel a házra, kapu nincs, de a tető is lyukas pár helyen, szemben már a határ húzódik. Egy kutya a magas fűben lapul meg, a másik láncra verve, mindkettő csaholni kezd, amikor kiszállunk a kocsiból.

A Borsod megyei Taktaharkányban járunk, a települést kettévágó vonatsínek rosszabbik oldalán. Itt él az egyik olyan család, amelynek tagjai a június 9-i önkormányzati választáson a közeli Szegiben voltak bejelentkezve, hogy ott tudjanak szavazni, de azóta már vissza is jelentkeztek a saját falujukba. Ezt a hozzánk eljutott választási névjegyzékből tudjuk.

Szegiben a június 9-i választás előtt hirtelen sokkal több lett a szavazó. Míg márciusban még csak 246 választásra jogosult volt a településen, június 3-án már 278, három nappal a választás előtt pedig már 348 lett belőlük. Ez azt jelenti, hogy hirtelen 102 emberrel lettek többen. Közülük 70-en csak a választás hetében jelentkeztek be.

A választást a Fidesz jelöltje, Trudics Andrea nyerte, akire 153-an szavaztak. A független Kisvárdai Tibor 105 szavazatot kapott. A furcsa választás miatt néhány helyi petíciót indított, Kisvárdai pedig egészen a Kúriáig vitte az ügyet, ami aztán elmeszelte a választási eredményt, és új választást írt ki. Végül azt is Trudics nyerte, 128-an szavaztak rá, Kisvárdaira meg 101-en, de a megismételt választás napján is idegenek lepték el a falut. Az Alkotmánybíróság végül arra jutott: minden rendben volt. Közben a két jelölt egymásra mutogatott, mindketten azt állították, hogy a másik intézett pluszembereket a faluba.

Adtak egy papírt, rajta volt az arca, neve

Megállunk a taktaharkányi ház bejáratához vezető lépcsőn, és miközben bentről egy nő lép ki, biciklivel begurul mellénk egy férfi is. „Azt mondták, adnak tízezer forintot, nem lesz belőle semmi baj. Annyit mondtak, hogy lesz a választás, írjunk alá valami nőnek, oszt kész. Elvitték a lakcímkártyát, bejelentettek Szegibe, vagy hova a jó istenbe minket. Én Szegibe életemben nem jártam, nem is tudtam a falu nevét. Szegény ember meg volt szorulva, megörült a tízezernek, mondtam, jól van, testvérem, oké. De ha tudom, hogy ez van belőle, nem csinálom”, kezdi rögtön a férfi.

Azt nem tudta megmondani, ki járt náluk, csak annyit, hogy „egy mezőzombori csávó, olyan barna, mint én”. Délután volt, alig egy héttel a június 9-i választás előtt, és „egyből elvette a lakcímkártyát, a rohadék”. Azt állítja, semmit nem kellett aláírniuk, így nem érti, hogy tudták őket átjelentkeztetni Szegibe. Annyi infót kaptak csak, hogy majd jönnek értük a választás napján, és átviszik őket egy fehér kisbusszal.

Azért kaptak egy kis sorvezetőt. „Azt mondták, arra az asszonyra szavazzunk, ki tudja, ki az, életemben nem láttam. Adtak egy papírt, rajta volt az arca, neve.” Voltak, akik a szegi hivatalban a választásnál az igazolványok helyett ezt a papírt nyújtották át a bizottság elnökének.

A fejenkénti tízezer forintnak előre csak a felét, ötezer forintot adtak oda. „Innét egyből Szegibe mentünk. Ott kitettek, megcsináltuk, várt egy másik busz, már ültünk is bele, hozott haza.” A kisbuszban nyolcan-kilencen utaztak. A maradék ötezer forintot csak a szavazás után kapták meg. „Hát ésszel játszottak”, rázza a fejét a nő, miközben egy tekert cigit nyújt át a férfinak. A másikra ő gyújt rá.

Arra nem tudja a választ, hogy honnan tudta egy idegen egyáltalán azt, hogy náluk jó helyen kopogtat. „Biztos, hogy volt itt egy belső ember. A csórókhoz jött, biztos nem ment a vállalkozókhoz a faluban. Belementünk a hülyeségbe.” Szerinte ebből a faluból vagy negyvenen voltak, akiket „átbasztak”.

Azt sem tudja, hogy Szegiben melyik házba voltak bejelentkezve, „a jóisten tudja, én meg se néztem”. Pedig megkapták az új lakcímkártyájukat is, amit a szegi önkormányzatban a szavazásnál fel kellett mutatni.

Aztán jött a probléma: a családi segély csak nem érkezett meg hozzájuk Taktaharkányba. Ment helyette Szegibe, hiszen ott volt az új lakcímük. Csak hát azelőtt, és azóta sem jártak ott. És bár állításuk szerint az idegen intézők azt ígérték nekik, hogy visszajelentkeztetik őket, végül ezt már saját maguknak kellett intézniük.

„Mind az én hülyeségem, nem is a csalóé. Megmondom őszintén, pali voltam, egy hatalmas nagy hülye. Ha az ember tudta volna, hogy mi van, biztos nem megy bele. Szaros tízezer forintért én nem akarok járni a bíróságra, meg a rendőrségre”, legyint a férfi.

Szegiben júliusban ismételték meg a választást, jöttek akkor is hozzájuk, de akkor már nem mentek ebbe bele. „Ugyanúgy akartak adni tízezret. Mondtam, hogy hülyének néztek? Én mentem kárba, nem ti. Egyszer átbasztál, kész, kifújt. Elzavartam őket.” Az elmaradt segélyt végül másfél-két hónapnyi késéssel kapták meg.

„És megnyerte ez a nő amúgy? Hadd kérdezzem meg” – fordul hozzám a feleség. Válaszolok, hogy igen, mire mintha egy kicsit felháborodna. „Megnyerte? A mi szavazatunkkal! Volt esze. Összeszedtek vagy kétszáz embert, ha nem többet, ki tudja, hány községből. Nem lehet bejelenteni, hogy csalással történt ez a választás? Mert amúgy csalt ez a nő. Úgy le kéne tartóztatni, mint a szél. Átvágtak minket nagyon. Ez a nő nem tudom, hogy képzelte ezt. Ha ezt tudom, szembe köpöm.”

Tőlük rögtön a taktaharkányi polgármesteri hivatalba megyünk, a sínek másik oldalára. A bejáratnál ülő nő kedvesen eligazít: nincs bent se a polgármester, se az alpolgármester, a jegyző jó lesz? Jó lesz. De csak az aljegyzőig jutunk. Amint meghallja, milyen ügyben járunk, hogy az átjelentkezésekről kérdeznénk őket, annyit felel: „Szerintem nem fogunk nyilatkozni.” Pár pillanatra eltűnik, majd azzal tér vissza, hogy tényleg nem fognak nyilatkozni. Amikor megkérdezem, miért, ennyit mond: „Szerintem ezt nem kell magyarázni. Viszontlátásra!” Ezzel pedig ott is hagy minket. Ekkor újra az első nőhöz fordulok, de az aljegyző még felkiált a távolból: „Editke, nem adunk ki semmit.”

Nem akarta őket engedni, csak erőszakos volt

Alig pár kilométerrel arrébb Prügyön, a taktaharkányihoz nagyon hasonló utcán egy nő áll egy ház előtt, minket méreget. És mi pont őt keressük.

„A fiú is, meg az ember is volt szavazni. Mondjuk, én nem akartam őket engedni, csak nagyon erőszakos volt, aki itt volt. Azt mondta, nem lesz semmi, ad tízezer forintot. Elvitték a lakcímkártyákat, bejelentették őket Szegibe”, mondja, miközben kutyák szaladgálnak a lábai alatt. A taktaharkányiakkal ellentétben ő már azt állítja, a férjének is a fiának is alá kellett írnia az átjelentkezést.

Hogy ki volt ez a bizonyos erőszakos férfi, arról fogalma sincs, csak annyi leírása van róla, hogy nem helyi volt, és roma. Annyit tud, hogy azért kellett átmenniük Szegibe, hogy „ott nyerje meg valaki”, de hogy ki, az már nincs meg neki. Szerinte nekik nem mondták meg, hogy kire kell szavazniuk Szegiben, de valójában nem tudja. „Nem voltam ott”, magyarázza. Ő maga nem jelentkezett át, írni sem tud. A családját június 9-én egy barna autóval vitték át szavazni Szegibe, de állítása szerint jártak kisbuszok is a településen. „Voltunk ott többen is, rengetegen. Húszan, ha nem többen.”

A júliusi megismételt választásra már ők sem mentek el. „Nem engedtem őket. Minek? Hogy ebből baj legyen? Én ezt nem akarom”, mondja, majd tőlem kérdezgeti, hogy amúgy nekik ebből lehet-e valami problémájuk. „Amúgy azok a hibásak, akik eljöttek ide. Vannak olyanok, akiknek nincs még kenyérre se, sokan azért mennek el, hogy legyen egy kis pénz”, nyugtatja magát. Végül ő is arról beszél, hogy „nagy nehezen” tudták csak elintézni, hogy férje és a fia visszakapja a prügyi lakcímkártyáját.

Elköszönünk, majd pár utcával lejjebb autózunk, ahhoz a házhoz, ahonnan az adatok szerint legalább hárman Szegibe voltak bejelentkezve a júniusi választások alatt. Csengő híján bekiabálunk, mire egy nő jön ki az ajtón. Elmondjuk neki, miért keressük, ő meg előbb ennyit reagál: „Mi már lezártuk ezt a témát.” Lassan-lassan mégis kisétál hozzánk a kapuhoz, ott meg már arról beszél, hogy őt senki nem kereste meg azzal, hogy Szegibe jelentkezzen át, azt önszántából tette meg. „Mert, ebből mi gond van, hogy elmentünk oda szavazni?”, kérdezi.

Azt állítja, ő valamikor Szegiben élt, a testvérei még mindig ott vannak, oda jelentkezett be hozzájuk, a választás napján busszal ment át oda.

„Hát megnyerte az Andrea, hál’ istennek. Mert miért volt olyan fontos, hogy ne ő legyen? Olyan rossz az a fiatal asszony? Rendes, segíti azt a falut”, mondja. Megkérdezem, hogy ő ezért kapott-e pénzt, erre így felel: „Hogy mit adott, mit nem adott, az az én magánügyem. Pénzt biztos, hogy nem.”

Közben más házakból is kijönnek az utcára, nézik, kik ezek az idegenek, akik a szomszéddal beszélgetnek. Egytől egyig mindegyiknek odakiáltja, hogy „elmentünk Szegibe szavazni, arról kérdeznek”. Így aztán elég nyilvánvalóvá válik, hogy itt ez nem tabutéma.

A nő szerint amúgy Prügyről nem csak Szegibe mentek át szavazni: azt állítja, voltak innen Tiszalökön, Taktabájon, Tarcalon és Mezőzomboron is. Mert Prügyön nem kellett attól tartani, hogy veszít a polgármester, hiszen nem indult ellene senki. Nem kellettek hát a szavazók sem a faluba. A nő erről így fogalmaz: „Meg is nyerte a mienk, hál’ istennek.”

A prügyi hivatalban már jóval nyitottabban fogadnak, mint a taktaharkányiban. Bár a polgármestert nem találjuk bent, és a megadott telefonszámon sem veszi fel nekünk, az egyik dolgozó arról beszél, hogy jellemzően a szőlőben dolgozó napszámosokat vitték át máshova szavazni. „Valakinek a valakije tudta”, hogy őket kell keresni. Öt emberről tudnak, akiknek Szegi lett az úti céljuk, de „csak a pénzért csinálták”.

Ne zaklassuk, ne foglalkozzunk már ezzel

Épp a délutáni kávézásra készülnek a szegi polgármesteri hivatalban, a dolgozók az egyik helyiségben gyűlnek össze, megy a nevetgélés, amikor belépünk az épületbe. Egy embert látunk a folyosón, megkérdezi tőlünk, kit keresünk, elmondjuk, hogy a polgármestert. Téged keresnek, szól be neki. Trudics Andrea előbb mosolyogva lép ki hozzánk, majd miután felismer minket, elkomorodik.

Amikor júliusban beszéltünk, majd a megismételt választásról forgattunk, Trudics nem volt egyedül: vele volt egy férfi, aki akkor többszöri kérésre sem árulta ki, kicsoda. Annyit mondott magáról, hogy ő a polgármester segítője, és rendszerint ő is válaszolt helyette a kérdésekre. Vagy csak nem válaszoltak. Most viszont nincs itt a segítő, csak Trudics van.

Nagyjából azt sem hagyja, hogy végigmondjam, miért vagyunk itt, rögtön kiakad: nem hiszi el, hogy még mindig ezzel foglalkozunk, ne zaklassuk őt, hagyjuk dolgozni, alkotmánybírósági döntés van arról, hogy rendben volt a megismételt választás Szegiben. Két mondata közé beszuszakolom, hogy mielőtt idejöttünk, jártunk néhány környező településen, és volt, hogy arról beszéltek nekünk, pénzt kaptak azért, hogy rá szavazzanak, mire úgy reagál: miért őt kérdezem erről. Miközben otthagy minket, még azt is mondja, hogy bárkinek nyilatkozik, csak nekünk nem, végül eltűnik a kollégái mögött a szobában.

A Trudics ellen induló független polgármesterjelölt, Kisvárdai Tibor már korábban elismerte, hogy ő bejelentett néhány embert Szegibe a választás előtt, barátokat, rokonokat, de szerinte a matek az ő oldalán van. „Én 105 szavazatot kaptam. Ha én jelentettem volna be 100 embert, akkor az azt jelentené, hogy csak 5-en szavaztak rám a faluból. Úgy, hogy a petíciónkat 59-en írták alá?” Azt mondta, a többi bejelentéshez neki nincs köze.

Bár a megismételt választás után az Alkotmánybíróság valóban elutasította Kisvárdai panaszát, több helyi ebbe még mindig nem nyugodott bele. Szeptemberben feljelentést tettek a rendőrségen, ennek még nincs eredménye. Kisvárdai erről most azt mondja, hogy az egészet már nem maga miatt csinálja, mert már „elengedte a polgármesterséget”, hanem a körülötte lévő csapat miatt, amelynek tagjai szerinte nem bírják elfogadni a helyzetet.

A kérdéseinket írásban is elküldtük Trudics Andreának, és írtunk a rendőrségnek is. Utóbbi azt válaszolta, a választás, a népszavazás és a népi kezdeményezés rendje elleni bűncselekmény gyanújával nyomoznak.