Miért olyan kicsi a győri Szent István szobor, amitől mindenki el volt ragadtatva, mégis Pistikének csúfolták?

A Szent István szobrok közül aligha van kalandosabb sorsú a győrinél, amiről az esztergomit is másolták. Végül az 1960-as felállításra fele akkora lett, mint amekkorának a szobrász Medgyessy Ferenc 1938-ban szánta. Művészi értékét mind a két korszak elismerte, de „Pistikének” csúfolták a győriek úgy látva, hogy környezete agyonnyomja.

Több mint huszonkét évig tartott a megrendeléstől számítva, amíg Szent István lovasszobrát Győrben felállították. Nem oda került, ahova szánták, nem akkora lett, amekkorának tervezték és rég nem az a rendszer volt már hatalmon, amely alatt a város megrendelte. Ám hogy művészi értéke időtálló, épp az bizonyítja, hogy a harmincas évek elvárásainak ugyanúgy megfelelt, mint az ötvenes évekének az 1939-es Párizsi Világkiállításon első díjat nyert mű. Az 1960-as felállításakor a Hazafias Népfront városi titkára például e szavakkal helyezte el koszorúját: „I. István a maga idejében keményen és kérlelhetetlenül szembeszállott a korabeli reakciós törekvésekkel”.

Végül egy vörös katona szobra került a kiszemelt helyre

Sajnos azonban a szoborral egy szembetűnő probléma van. Az, hogy 180 centis magasságát még a 3 méteres talapzat sem ellensúlyozza. Megsemmisült ugyanis a 3,6 méteres gipszminta és végül a megmaradt feles mintát öntötték bronzba. Az persze fel sem merült már 1960-ban, hogy a győri Városháza elé állítsák fel, ahová eredetileg képzelték, nem is a mérete, hanem a rendszer miatt, amely szívesebben utalta szakrális környezetbe. Sorsszerű, hogy szinte napra pontosan akkor, amikor végre a bronzba öntött lovasszobor Győrbe érkezett, 1959. június 16-án ugyanott állították fel a tanácsköztársaság emlékére készült vörös katona szobrát, ahová 1938-ban Szent Istvánt képzelték: a győri Városháza elé, a vele szemközt állónak jobbra.

Aztán a vörös katonát a rendszerváltás szele elfújta onnan, a Szent István lovasszobor meg 64 éve a várbástyák alatt áll a Rába-parton. A teret 1960 előtt rendezték, így adta magát a helyválasztás. Csakhogy a süllyesztett térben a Rába-hídról lenézve csak még kisebbnek tűnik a bronzalkotás, és a hatvanas években ráaggatták a „Pistike” gúnynevet.

Közelről még istenes, messziről nézve elenyészik

A most 95 éves dr. Války István, a megyei beruházási vállalat későbbi igazgatója a Telexnek bevallja, feltehetően ő volt az, akitől régen az elnevezés elindult és a köztudatba került. Az alkotás egyébként szerinte gyönyörű és kiáltott volna azért, hogy elkészítsék a legalább kétszeres méretű másolatát.

„Itt volt az akkor frissen rendezett tér. Ebben az időben nem igen voltak viták és az építési osztály sem törődött olyasmivel, hogy egy szobor – amiről döntés született – hogyan viszonyul a magas várfalakhoz” – emlékszik az építész. Války István szerint a téren álló szemével nézve talán még intimnek hathat a környezet, de a folyó vagy a rajta húzódó sziget felől elenyészik, jelentéktelen méretűvé törpül a szobor.

„Amikor megláttam, szinte hanyatt vágódtam és azt mondtam: »Ez nem Szent István, hanem csak Pistike«. Sokaknak elmondtam, ezért elterjedhetett és négyszemközt egyet is értettek velem, hogy ez a térrendezés kicsúfolása, az építészet megugatása” – mondja a nyugdíjas tervező.

Hozzátette: szomorú, hogy az államalapítóról éppen abban a városban nincs megfelelő méretű szobor – csak „szobrocska” – aki a győri egyházmegyét alapította.

A csatabárdot többször kiásták, Salamon Nándor, a győri múzeum művészettörténésze 1978-ban azt írta a Győri Műsorban, hogy „Történelmi környezetben áll a történelmi szobor, mégsem alkalmas helyen. A süllyesztett tér hatását ellensúlyozni hivatott ormótlan alapzat nem engedi érvényre juttatni nyilvánvaló értékeit. Intimebb, zártabb térben, közelebb a földhöz, mélyebb hatást gyakorolhatna az emberekre is.”

Ha már így alakult, ne bolygassuk!

A rendszerváltás után megint kiújult a vita, és leggyakrabban három másik helyszín neve merült fel alternatívaként:

• a Püspökvár főbejárata a történelmi belváros szívében.
• A Bécsi kapu téren – ami még szintén a történelmi belváros magja – a várkazamatával szembeni rész, ahol 1983 óta Somogyi József „Nimród” szobra áll.
• És a Városháza előtti helyszín, főként mert 1990 után ismét Szent Istvánról nevezték el az itt vezető főutat, akárcsak 1938-ban. Akkor a „Vilmos császár” nevet dobták ki, 1990-ben a „Tanácsköztársaságot”.

Székely Zoltán, a győri Rómer Flóris múzeum igazgatója szerint egy tágasabb térben, a Városháza előtt a szobor mérete még zavaróbb lenne, mivel általában a lovasszobrok legalább életnagyságúak, inkább nagyobbak. (Egy lovon ülő ember feje búbja a ló és az ember magasságától függően 250-270 centi magasan van – a szerk.)

Székely Zoltán szerint ugynaakkor mai helyén vegyes – de nem rossz – az összhatás, mert bár a szobornál magasabban fekvő Bécsi kapu tér felé eső oldal nem kedvez neki, a várfalak történelmi miliőt adnak és ő már nem bolygatná a megszokott helyet.

A művész is nyilatkozott erről a maga idejében, mert már 1939-ben is felmerült annak lehetősége, hogy a még működő mozi lebontásával kialakítsák ezt a süllyesztett teret a várbástyák alatt, és a szobor oda kerüljön (Győri Nemzeti Hírlap, 1939. ápr. 18.). Medgyessy erre határozottan leszögezte akkor az újságnak, hogy a Városháza előtti hely volna ideális, csak ő ugyebár nem a mai alkotást képzelte oda, hanem a dupla akkorát, ezért most egy szóra térjünk vissza a szobrot sújtó átokhoz!

Ezért tetszett a kommunizmus vezetőinek is

A város az 1938-as Szent István Emlékévre készülve döntött a szobor felállításáról és Somogyi Antal teológus és művészettörténész javaslatára kérték fel a budapesti művészt. De azért a döntéshozók fején még át kellett erőltetni, hogy a híres szobrász alighanem pátosz és súlyos díszek nélkül ábrázolná a királyt, akinek az egyik akkori képviselőt idézve kívánatos volna „apostoli voltát kifejezni” (Győri Hírlap, 1937. nov. 4.) Aztán László Gyula, a művész barátja és életrajzírója szerint Somogyi Antal, a későbbi kanonok megértően hagyta, hogy Szent István történeti személye helyett szinte népmeséink jó királya elevenedjék meg a szoborban.”

A később két Kossuth-díjjal is kitüntetett Medgyessy Ferenc a legnehezebb szobrászi feladatnak gondolta a lovasszobrot, így írt erről egy levelében: „A lovas szobor két összetapadt testnek egymáshoz való viszonya. A lovas fara, combja ráfeszül, rámintázódik, rálapul a lóra. Ezt éreznem is kell, nemcsak látni. Ezért igyekeztem nagyon, hogy minél többet lovagolhassak.” (Élet és Tudomány Kalendáriuma, 1981, Láncz Sándor: Száz éve született Medgyessy Ferenc)

Székely Zoltán művészettörténész szerint valóban modern, összefogott alkotás volt a győri a 19. század végén induló műemlékszobrászathoz képest. Nem statikus, mint a Halászbástyán lévő Stróbl-mű, hiszen a lépő ló, a király lendületes mozdulata mozgalmassá teszi a kompozíciót. Medgyessy nem a méltóságteljes uralkodót akarta megmintázni, hanem az erőskezű, céltudatos Istvánt, aki irányt mutat nemzetének – ezt hangsúlyozza a jogart tartó kéz határozott mozdulata. Ezért tetszhetett a későbbi kornak is: a centralizáló, kemény vezetőt látták az ábrázolásban – mondja az igazgató.

Már majdnem kész volt, de durva kezek összetörték

A győri újságírók 1939 áprilisában hozták a hírt a művész műterméből, hogy majdnem kész a 180 centis lovas szobor agyagból, és készülhet a kétszeres nagy gipsz, amit bronzba öntenek. A város később kifizette a honoráriumot, megvásárolta a bronzot, csakhogy azt a háború alatt lefoglalták, amit amúgy a művész nem bánt, mert így tovább érlelhette a művét. Egy barátjának írta a félnagyságú gipszről: „Jó, hogy nem rendelnek bronzba önteni egyelőre. Nem sürgetnek. Nyugodtan igazgathatom tovább, míg csak Hitler, meg az angol partner bele nem unnak a hajósüllyesztésekbe. Azután a bronz felszabadul.” (Pannon Tükör – 7. évf. 1. sz. 2002. január–február)

Ám amikor a háború véget ért, már nem volt meg a nagy gipszminta. Nem tudni, mi lett vele, mert még a legkonkrétabban fogalmazó László Gyula is csak annyit írt a monográfiában, hogy „durva kezek szétverték” a már majdnem végleges, háromméteres mintát.

„Élete főművének szánta Szent Istvánját, és nagyon szomorú volt, amikor arra ébredt, hogy összetörték!" (László Gyula)

A többi forrás csupán annyit közöl, hogy „háborús események áldozata” lett a mű, márpedig Székely Zoltán múzeumigazgató szerint az, hogy erről elkenően, „mismásolva” írtak ’45 után, azt a gyanút kelti, hogy a szovjet katonáknak volt a dologhoz köze.

Megrendelés másodszor, kicsi, de a miénk

Aztán 12 év telt el. Még élt az ünnepelt szobrász, és 1956-os gyűjteményes kiállításán, a Műcsarnokban felbukkant a kis minta, amit az újabb korszak kritikusai is „az ország legszebb lovasszobrának” neveztek el (Kisalföld, 1959. jan. 17.) A győri tanács végrehajtó bizottsági ülésén 1957. január 4-én pedig megszületett szűk két évtized után az újabb javaslat: térjenek végre vissza a kérdéshez, nézzék meg, mi van kifizetve, mi nincs, és – amiért a város már nagyon sokat áldozott – szerezzék meg Győrnek a szobrot kieszközölve, hogy a kormány ajándékként öntesse bronzba. (Az ülés jegyzőkönyvének megtekintését köszönjük Győr Város Levéltárának.) A művész másfél évvel később, 77 évesen 1958. július 20-án elhunyt, a minisztérium végül Győrnek ítélte a feles méretű szobrot, amit bronzba öntötték és 1960. április 13-án felállították a várfal mellett. Azóta is a sétálók, szerelmesek, fényképezgetők kedves győri zugának néma díszlete.

Mégis valószínű, ha a művész látná, csak az jelentene számára elégtételt, hogy a 2,2 méteres másolatot 1978-ban Esztergomban is felállították, majd 1992-ben az ottani Várhegyre költöztették. Az esztergomi mű egyébként abban is különbözik az eredetitől, hogy a koronáról hiányzik a kereszt.

De kanyargós előéletével sem számít Győrben a Szent István rekordernek – mutat rá Székely Zoltán múzeumigazgató. A Győr visszafoglalásának emlékére állított Pálffy-Schwarzenberg szoborra ugyanis még 1898-ban írtak ki pályázatot és csak 1998-ban – a törökök elleni győzelem 400. évfordulóján – állították fel.