Nem én vagyok az attrakció, hanem a természet

Elege lett a tanári életből, amikor pályaelhagyóként az ezredforduló környékén belevágott a szigetközi kalandba?

Érettségi előtt kutató biológusnak készültem, aki a trópusokat járja és új rovarfajokat ír le. Többször jártam Budapesten a Természettudományi Múzeumban, és láttam az ottani kutatók életét, hogy irodában ülnek, mikroszkóp fölött, publikációik néhány száz példányban jelennek meg, és mire az új fajról megjelent valami, az kipusztult, mert megszűnt az élőhelye. Ekkor rájöttem, nekem nem ez a feladatom, hanem a tudatformálás. Biológia-földrajz szakon végeztem az ELTE-n, de azt tapasztaltam, hogy a tudomány nem biztos, hogy a gyerekeket olyan szinten érdekli, mint amennyire azt elvárják tőlük. A Waldorf iskolarendszerrel megismerkedve azt láttam, hogy a teljes embert fejleszti: nem csak az intellektust, hanem az ember lelkét, kezét, ügyességét is. Ebben a világban valaki akkor lesz hasznos, ha kreatív dolgokat alkot. Egy Waldorf-iskolában kezdtem tanítani, tősgyökeres mosonmagyaróváriként a Miskolchoz tartozó Felsőhámorban. Osztálytanító lettem, de a közvetlen természeti élmény ott is meghatározó volt. Minden héten a csütörtök túranap volt, aztán táboroztunk, harmadikban már egy hétre mentünk, negyedikben vándortábort szerveztem nekik, ötödikben Erdélyben kirándultunk, hetedikben megmásztuk az Etnát, ami éppen kitört, így onnét csúcstámadás nélkül, rohamléptekben távoztunk. Nyolcadikosokkal meg lejöttünk a Dunán kenuval Németországból: árvíz jött, a hajók eltűntek a folyóról. Amikor már elöntötte a falvakat és még mindig jöttünk lefelé, sokszor kerékpárúton evezve, akkor Ausztriában, a Wachau áttörésben evakuáltak minket a helyiekkel együtt.

Miért érezte mégis úgy, hogy kiszáll és új utat keres?

Ez a pont inkább a feleségemnél jött el. Megszületett az első gyermekünk és Mosonmagyaróváron éltek a nagyszülők, barátok. Hazajöttünk, anyósomnál laktunk. Agyalni kezdtem a folytatásról, szigetközi kenutúra-vezetésben gondolkodtam. Eldöntöttem, hogy a tantermem a természet lesz, vándortáborokat szervezek. Vettünk nyolc kenut, egy mikrobuszt és trélert, akkora már megalakult a Pisztráng Kör. Mire megérkeztek a kenuk, már tele volt a szezon foglalásokkal. Ez azonban nagyon nomád vándorélet, hétfő reggeltől vasárnap délutánig tart, majd kezdődik elölről. Két hónapnál tovább nem bírtam, ráadásul egész évre megélni sem lehet belőle. Kitaláltam, hogy a téli időszakban vigyük be a természetet a művelődési házakba iskolásoknak. Mosonmagyaróváron interaktív kiállítást szerveztünk, kóstoltunk vadon termő növényeket, tapogattunk különleges ásványokat, csontokat, kézbe vettünk és megfigyeltünk élő rovarokat. Két hét alatt 1700 gyerek jött, az igazgató szerint a Legó-kiállításon voltak csak ennyien. Ezzel elkezdtünk „turnézni”, majd öcsém és barátaink segítségével egy közös telken erdei iskolát építettünk Dunaszigeten. Kockáztattunk, magánemberként vettünk fel hitelt. Előtte leteszteltem, lenne-e igény ilyen oktatásra: egy évvel korábban tele lett a naptár a foglalásokkal (májustól októberig), ekkor mentem el a bankba. Annyira beindult, hogy utána már mindössze három hónap holtszezon maradt 2004-re. Egy évvel később már kinőttük az erdei sulit…

Új helyre kellett költözni, az viszont újabb befektetést jelent.

Kérdezősködtem a faluban, kinek van eladó telke, így kerültünk a mostani helyünkre. Még jobban eladósodtunk, most már svájci frankban is. Egy ökopark kialakításába kezdtünk, ahol a kukoricatábla helyén az egykori Szigetközre jellemző gazdálkodást kezdtük kialakítani, régi gyümölcsfajtákkal, legeltetéssel, kaszálókkal, ártéri ligeterdőkkel. 2008-ban beütött nálunk is a krach, feleannyi csapat jött, a hitelkamatok elszálltak. Ekkor váratlan helyről kaptunk segítséget. Egy osztrák csapat fogyatékkal élőket táboroztatott nálunk: mindig egy hétre kibérelték az egész ökoparkot.

Vezetőjük sosem azt kérdezte, hogy ez mennyibe kerül, hanem, hogy mire van szükségünk, mit akarunk fejleszteni, az mennyibe kerül? Mindig elmondtam neki, megkaptuk a szükséges összeget és amikor legközelebb jött, látta, hogy elkészült a fejlesztés: elégedett volt, hogy jó helyre ment a pénz.

Szóval 2008 után két évig küzdöttünk a talpon maradásért, de ezt nem is említettem neki. Amikor aztán több ezer euró hiányzott a végtörlesztéshez és kérdezte, miben tud segíteni, nyíltan elmondtam, mekkora összeg menthetne meg bennünket ettől a súlyos tehertől. Nem habozott, kiegészítette a meglévő pénzünket. Hozzátenném, rajta kívül több mecénás volt helyben is. Mondok egy példát: amikor 2013-ban tizenkét ágyas házikók építésébe kezdtünk, tudtam, hogy nem elég a pénzünk, de kerestem vállalkozókat, kőműveseket, ácsokat. Kiderült, hogy a meglévő összeg az anyagköltségre biztosan elég, a munkadíjra viszont csak részben. Azt mondtam nekik: a házakat júniustól meghirdetjük, megtöltjük szeptemberig, ebből majd rendezzük a munkátokat. Mindenki belement, felépült és hónapokkal később mindenkit kifizettünk.

Pályázatokban ekkor nem gondolkodtak?

Kisebb összegeket nyertünk, de ami nagyot lendített, az egy pozsonyi partnerszervezettel való egymásra találás volt. A pozsonyi BROZ (Pozsonyi Természetvédők Szövetsége) uniós pályázatokban már nagyon képben volt. LIFE-pályázatokat adtak be, melyek brüsszeli elbírálásúak. A pozsonyiak megtapasztalták, hogy mi értünk az oktatáshoz, így a projekteknek ezt a részét ránk bízták. Mindent mi találtunk ki az alapkoncepciótól a megvalósításig. Önrész jellemzően a munkánk volt, cserébe viszont az összes infrastruktúrát – kiállítási tárgyakat, eszközöket – meg tudtuk venni az elnyert forrásból.

Igaz, hogy itt modellezték a bős-nagymarosi tárgyalásokhoz a szigetközi megoldási javaslatokat is?

Így van, bár az nem uniós forrásból ment. Megépült egy modelltelep, szakemberek vizsgálták a megoldási lehetőségeket a tájközpontban.

A kenutúrák szervezése a szezonban a profil része maradt: miért, ha ennyire megterhelő nomád vándoréletet jelent?

Szigetköz lényegét a Duna adja, állóvíztől a vadvízig itt minden megtalálható és evezhető. Mi ezt kenuval mutatjuk meg az ideérkezőknek. Ismerjük a tájat, az élővilágot, az itteni legendákat, sztorikat. Vendégeink minimum fele Budapestről jön.

Futott a szekér, amikor jött a covid?

Mondhatjuk. 2020 tavaszán azonban befellegzett a turizmusnak, nem volt vendég, hiába volt előre minden tele, fizethettük vissza a foglalókat. Itt azonban megint velünk voltak az égiek: június közepén felhúzták a rolót, megszűnt a karantén, hirtelen 120-150 százalékon mentünk. Őszig nagyobb vendégseregünk volt, mint korábban egy év alatt, mindenki ki akart szabadulni. Alkalmazottaink közül senkit nem bocsátottunk el, a téli bérköltségre meg pályázati forrást nyertünk.

Mostanra mintha a politika is megkedvelte, hisz nemrégiben mint a Magyar Vízitúra Szövetség elnökségének tagja Aktív Magyarország Díjat vehetett át Révész Máriusztól és Gulyás Gergelytől…

Nem tagadom, jól esnek ezek az elismerések. Révész Máriusz nagyon jól ismeri hazánk öko- és aktív turizmusában tevékenykedőket, nálunk is többször megfordult.

Néhány hónapja itt, a dunaszigeti ökoparkban épült meg 200 millió forintból a Szigetköz Élményközpont.

Minden úgy indult, hogy Szlovákiából jött egy telefont. Pozsony megyének van egy nagy projektje, a dunacsúnyi (Cunovo) régi kúria, magtárral, 5 hektáros parkkal, ahol ökoturisztikai központot álmodtak. Behúztak egy Interreg-támogatást, de kellett nekik egy partner a határ másik oldaláról, így ránk gondoltak. A stratégiai igazgatójukat ismertem, járt hozzánk evezni. Kis falu lévén – ahogy korábban tapasztaltam – nem bíztam benne, hogy ekkora támogatást nyerhetünk: mégis összejött.

Egy gyakorlatilag a semmiből induló biológiatanár erre vágyott 20 évvel korábban?

Ez az élményközpont már 2008 előtt megfogalmazódott bennem, de ilyen szintű létesítményre nem volt pénzünk. A Covid előtt elkészült a költségvetés és a tervek, majd persze kezdtek elszállni az árak. Az 520 négyzetméteres épület négyzetmétere cirka 400 ezer forintra jött ki, a mellettünk épülő bölcsődéé most egymillió forint körülire tehető. Tavaly októberben szóltak, hogy lenne pluszforrás-lehetőség, kérhetünk, de a projektzárás december vége volt, alig maradt időnk. Megint kicsontoztuk magunkat az utófinanszírozás miatt, reméljük, nyárra visszajön a megtakarított pénzünk: most tart az elszámolás.

Miért kellett ide egy élményközpont?

Azért, hogy még közelebb kerüljenek a látogatók a Szigetköz és a Duna különleges élőlényeihez, de ami a legfontosabb, hogy az összefüggéseket is átélhessék, felfedezhessék. Úgy készült el itt egy tágas kiállítóterem, hogy ne legyünk behatárolva, mobil tereket tudjunk folyamatosan kialakítani. Nem szerettük volna, hogy az épület is nagyon kiemelkedjen a tájból, ezért egy méterrel besüllyesztettük a talajba. Most éppen talajjal, méhekkel és legeltetéssel foglalkozó tárlatot alakítunk ki. Ezek mobilak lesznek, bepakoljuk a mikrobuszba, elvisszük egy-egy látogatóközpontba. Vannak persze állandó installációink is. Az az elképzelésünk, hogy két részre bontjuk a szezont: a téli szezonban három napot tartunk nyitva, abból kettőn előzetesen bejelentkezett diákcsoportoknak, szombatonként tematikus programokat szervezünk jellemzően családoknak. Amikor bejön a főszezon, a hétvégék a családoké, a hétköznapok az iskoláké lesznek. Ekkor arra törekszünk, hogy a vendégek a nap felét minimum a természetben töltsék, kenuzzanak, bringázzanak, vagy túrázzanak szakvezetővel, az élményközpont pedig csak kiegészítő program legyen.

Mennyire jellemző és hogyan viseli, amikor a túra közben a gyerek a telefonját nyomkodja?

Rosszul, de szerencsére sok pedagógus elég katonás, nem is engedik elhozni a telefont – érdekes módon kibírják anélkül is a gyerekek. Előfordul, hogy a pedagógus összegyűjti a mobilt a nap elején, este visszakapják. Van, akinél nincs tiltás, ott bizony nyomkodják a telefont, akár kenutúra közben is. Ebben nagyon kocka vagyok, ha tudom, tiltom. Előfordul, hogy a gyerek a kenuban zenét hallgat, ha közeledem lehalkítja, játszik az ideigeimmel – nagyon könnyen vizes lehet itt a mobil.

Vérhódokkal mikor lehet „találkozni”?

Akkor „jön”, amikor hiperaktív gyerekek a táborban éjszaka szeretnének ugrálni a vízbe és úszni menni, zavarva a környék nyugalmát. Az egész település visszhangozna, így bedobom a történetet a vérhódokról. Hódok egyébként tényleg vannak itt szép számmal, éjszaka aktívak. Ha egy kötélről valaki melléjük ugrik, akár támadásnak is vehetik és védekezésre kényszerülnek, azaz harapnak. Ilyen itt persze még sosem történt, de Németországban és Ukrajnában például már igen.