Letelt a 25 év, márciusban szabadulhat Győr egyetlen ismert bérgyilkosságának felbujtója

Mindenki a leszámolásról beszélt a gyilkosság után, annyira valószínűtlen és sokkoló volt. Még járt a vajszínű Mercedes motorja hétfő reggel, amikor a közeli ételbár takarítónője meglátta a két álarcost, hallotta a hangtompítós fegyvert, amiből egyikük nyolc lövést eresztett 47 éves G. Péter vállalkozóba a győri a Kisfaludy utcában. A két alak rohant 50 métert, bepattant egy fehér VW Passatba, ami elhajtott. Az áldozat a kormányra bukva ott maradt a Mercedesben.

Nemcsak az átlagember hitte, hogy a budapesti gyilkosságok folytatása ez, de a nyomozók is ezeket a szálakat kezdték kutatni. Az előző évben két maffiagyilkosság is megrázta a közvéleményt, Fenyő János médiavállalkozót 1998 februárjában Budapest szívében, a Margit híd budai lábánál hasonlóképp végezték ki, Boros Józsefet (aki Tamás néven volt ismert) 1998 júliusában a belváros közepén, az Aranykéz utcában felrobbantották.

A győri gyilkosság másnapján egy kiégett VW Passatot találtak a szigetközi Dunaszentpálnál, Győrtől 16-17 kilométerre. Azt a kocsit, aminek ellopását előző este jelentették az egyik győri lakótelepről. Az autót a gyilkos lövéseket leadó H. Miklós gyújtotta fel, ezzel menekült előző hajnalban a gyilkosság helyszínéről.

A megfeszített nyomozómunka során H. Miklós gyorsan a zsaruk látókörébe került. Két nap múlva, miután az autó felgyújtását követően Győrbe hajtott, már üldözték. Egy panziónál érték utol. Gyalog próbált menekülni, de a rendőrök leteperték. Reakciójából már biztosan tudhatták, hogy megvan az emberük, bár ő az első pillanattól tagadta tettét. Miután az elkövető előzetes letartóztatásban ült, egy hétre rá a később bűnpártolásért elítélt társa is kézre került.

Jóval bajosabb kérdés volt a felbujtó kiléte, egyáltalán: a gyilkosság indítéka. A megbízót két hónappal később, márciusban vették őrizetbe, emlékszik vissza az ügyben eljáró ügyész, dr. Mészáros Tamás, aki ma Győr fellebbviteli főügyésze.

Nem gondolták, hogy a telefonhívás lebuktathatja őket

Bő egy évvel jártunk a mobilok tömeges elterjedése előtt, ez volt az első közismert ügy, amiben a mobilszolgáltató cellainformációi szolgáltak bizonyítékkal a telefon, egyben használója mozgásáról. A telefonok mozgása kirajzolta, miként mozgott együtt az egymást gyakran hívogató H. Miklós és a másik maszkos férfi Győr belvárosa és a menekülésre használt autó elégetésének helyszíne között. A másik férfi, A. Róbert azt állította, hogy ő csak sofőr volt.

A cellainformációk nemcsak az útvonalról árulkodtak. Eleve ezek alapján lehetett úgy leszűkíteni a gyanúsítottak körét, hogy eljussanak H. Miklóshoz, akire aztán a társ rávallott.

„A bűnözők között sem volt még közismert dolog, de a rendőrség már kezdte ekkoriban bekérni a cellainformációkat" – mondja dr. Mészáros Tamás, akitől úgy tudjuk, az ügyészség ma is sokszor használja bizonyítékként ezeket az adatokat, mert az elkövetők többsége hagy maga után ilyen nyomot. „Csak a legdörzsöltebb bűnözők cserélgetik rendszeresen az eldobható telefont.”

Rendőrségi berkekben azt mesélték a Telexnek, hogy a híváslistákat a nyomozók ekkor még papíron kapták meg a szolgáltatóktól és ezeket az asztalra kiterítve, különböző színű filctollakkal karikázva, aláhúzva jelölgették.

A feleség ekkor még gyászos hangon nyilatkozott

„Komplex felderítés volt, minden együttműködő személyt ráállítottak, hogy információt szerezzen az alvilági berkekben" – emlékszik az egyik rendőr. Ez gyakran vakvágányra vitte a nyomozást, ami “teljesen természetes” és ilyen esetekben könnyen előfordul, hogy lényegtelen személyek telefonját hallgatják le". Szerinte ez “nem visszaélésszerűen zajlott” mert mindig volt bírói engedélyük. "De ha volt valami gyanú, ilyen súlyos bűncselekmények nyomozása során gond nélkül megkaptuk az engedélyt."

A média – mindenekelőtt a Kisalföld megyei napilap – valóságos magánnyomozást folytatott az ügyben, miközben a megyei rendőrségtől mindenki azonnali eredményt várt és napi szinten kellett jelenteniük a felettes szerv, az ORFK felé. A Kisalföld 1999. jan. 18-i számában megszólalt az özvegy, G. Péterné is. Két kiskorú gyermek édesanyja a gyász hangján adott szívszorító interjút hat nappal a gyilkosság után: ”A bennünket ért tragédiát ugyan nem lehet meg nem történté tenni,

de higgye el, még mindig nem hiszem el, hogy a férjemet lelőtték, és nincs meg a tettes."

A bírósági tényállás szerint a meggyilkolt férfi azon a reggelen Budapestre indult volna áruért a Kisfaludy utcából. Ebben az utcában élt a szerelme, akivel tíz éve tartott fenn viszonyt. Ezt tudta is róla otthon a felesége, ahogy azt is, hogy párja várandós – a kislánnyal, aki néhány hónappal édesapja halála után született.

A bíróság végül azt állapította meg, hogy az asszony a vagyonmegosztástól tartott, a férje haláláért beígért vérdíj pedig 600 négyszögöl telek és 500 ezer forint lett volna a bérgyilkos részére. Igaz, ez csak ígéret volt, és az ügyvéd később a perbeszédében hivatkozott is arra, hogy G.-nének nincs hatszáz négyszögöles telke. A bíróság ezt nem is vitatta, de az ígéret elhangzását bizonyítottnak látta.

G.-né a nála jóval fiatalabb, ekkor 27 éves H. Miklóst még a férfi gyerekkorából ismerte, a barátnője fia volt. H. Miklós többek között azzal védekezett később, hogy ő nem is találkozott G. Péterrel, az áldozattal, vagyis semmi oka nem lett volna megölni. Az eljáró ügyész, dr. Mészáros szerint ez igaz is volt. Valóban nem ismerte G. Pétert, csakhogy pont ez a tény árulkodott a nyomozóknak arról, hogy felbérelték a gyilkossághoz.

A rendőröket egy bakonyi faluból jelentkező tanú vezette az áldozat feleségéhez. A tanú az áldozat rokona volt, arról beszélt, hogy az asszony furcsa dolgokat mondott, amiből akár az is kihallható, hogy férjét el akarja eltávolítani, emlékszik a főügyész. Ezt a korabeli beszámoló alapján megerősíthetjük, mert a nőről öt tanú vallotta később egybehangzóan a bíróságon, hogy mások előtt is hangoztatta ölési szándékát. (Kisalföld, 2000. máj. 4.).

Azt természetesen rögtön a gyilkosság után lenyomozták, hogy az asszonynak férjével megromlott a viszonya és válófélben vannak, az új élettárs pedig gyermeket vár. De ez még nem volt elég bizonyíték. „A rendőrök röviddel az eset után azzal fordultak hozzám – idézi fel a főügyész –, hogy indítványozzam a feleség előzetes letartóztatását, és talán majd a BV-ben beismerő vallomást tesz. De erre ekkor még nem voltam hajlandó: azt mondtam, tegyenek le kellő bizonyítékot.”

Dr. Mészáros Tamás főügyész szerint a G.-né lakásán lefoglalt két telefonkártya – az a fajta, amit régen az utcai fülkékben használtunk – vált a másik perdöntő bizonyítékká. A feleségnek nyilván eszébe sem jutott, hogy ezeket el kellene tüntetnie, azt hihette, hogy nyilvános telefonról nem hagy nyomot, amikor H. Miklóst hívja. Így viszont letagadhatatlanná vált, hogy az elkövető és a sértett felesége többször beszéltek egymással. Ez Mészáros szerint nagyon nagy eredménynek számított, mert „utólag egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy a felbujtói magatartást minden kétséget kizáróan be lehetett volna másképp bizonyítani”.

Az elsőfokú perben H. Miklós ellen több tárgyi bizonyíték szólt még. Például eldobott bakancsa, amit a bűnpártolásért elítélt A. Róbert vallomása alapján találtak meg az adyvárosi síneknél, és a DNS-profil egyezett. A ruháján egy szem, mikroszkopikus szilánkot találtak a nyomszakértők, ez származhatott a kilőtt üvegből, de még fontosabb volt a lövedék. A nyomozók eljutottak a helyre, ahol H. Miklós lőgyakorlatot tartott a 7.65-ös kaliberű Skorpióval és a töltényeket ugyanabból a fegyverből lőtték ki, amit aztán a gyilkosságnál használtak.

G. Péternét és H. Miklóst dr. Nagy Zoltán bíró tanácsa életfogytiglanra ítélte, azt is megszabva, hogy legkorábban 30 év múlva szabadulhatnak. Ez utóbbit a Legfelsőbb Bíróság a nő esetében 25 évre csökkentette, máson nem változtatott. G.-né üres tekintettel nézett maga elé a győri tárgyalóban. H. Miklós ezt ismételgette halkan: „Nem hiszem el…”

Nyitott kérdések is maradtak a végén

A harmadik elítéltet – akit a főügyészség bűnsegédlettel vádolt – végül csak bűnpártolásért marasztalták el, ő 4 és fél év börtönt kapott. A bíróság nem látta bizonyítottnak, hogy tudott a készülő gyilkosságról, A. Róbert pedig azt vallotta, aznap reggel a kocsilopás közelében, Adyvárosban találkoztak. A másik – szerinte két – férfi felvette őt, ő megkapta a 70 ezer forintját, és elindultak a leszámolás helyszínére, a Kisfaludy utcába a lopott autóval. Ő várt, míg a másik „kettő” előrement. Látta is a torkolattüzet, aztán jöttek és megfenyegették, állította. Innen a győri Révfaluba kellett hajtania, ahol H. Miklós átszállt a szürke autóba.

Ám ha mást nem, azt, hogy szerepe nem ért itt véget, bizonyították. A. és H. az autó elégetése után is egy útvonalon haladtak a bolgányi hídtól Győrbe.

Csakhogy A. Róbert nemcsak a bérgyilkosra és a felbujtóra vallott, hanem még egy férfire, M. Ákosra is. Szembesítették őket, és szerinte ő volt a harmadik ember, a kérdés pedig máig nyitva maradt. Az ügyészség álláspontja szerint nem bizonyosodott be, hogy valóban létezett egy harmadik ember. Annyi biztos csak, hogy a szemtanú két férfit látott szaladni a kocsi felé, és a lehetséges variációk száma elég alacsony. Mindenesetre a bíróság azt rögzítette tényállásában, hogy „egy ismeretlen harmadik személy is jelen volt.” A fellebbviteli főügyész most, 25 évvel az ítélet után is azt felelte a kérdésünkre: „nem volt bizonyított a negyedik gyanúsított bűnössége, ezért nem emeltek ellene vádat”.

„Ha maradtak is kérdések, egészét tekintve erősen bizonyított ügy volt” – véli dr. Mészáros Tamás. „Megnyugtató, hogy olyan hivatkozás később egyik fél részéről sem történt az ítélet után, amiből az következett volna, hogy más volt a szereposztás. Nyújtott be ugyan H. Miklós perújítási kérelmet, de csak korábbi állításait ismételte, és nem cáfolta meg a megállapított tényeket” – mondja az ügyész.

A G. Péter elleni bérgyilkosság nemcsak mérföldkő a győri kriminalisztika történetében, hanem gyógyíthatatlan sebe azoknak, akik 25 éve vesztették el az ereje teljében lévő áldozatot. Két fiatalkorú gyermek maradt egyszerre apa és anya nélkül, és az apának volt egy harmadik, fiatal felnőttkorú gyermeke, halála után pedig megszületett a kislánya, aki már nem ismerhette őt.

Mivel G. Péterné feltételes szabadlábra helyezésére legkorábban az 1999-es előzetes letartóztatást követő 25 év múlva kerülhet sor, könnyű kiszámolni, hogy az óra ketyeg, a 72 éves asszonyt 25 éve márciusban fogták el. A Győri Törvényszék járt el az alapügyben, így hivatalos értesítést kap majd a jogerős BV-bírói döntésről és az esetleges szabadításról. Ez még nem érkezett meg, de a bíróságnak tudomása van arról – tájékoztatott dr. Máté Kinga szóvivő –, hogy az elítélt sorsáról nem jogerősen már döntött az érintett alföldi megyében eljáró BV-bíró. Ebből a legfontosabbat máris tudhatjuk: G. Péterné él, és ha az ügyészség a döntést nem fellebbezi meg, 2024 márciusában szabadul a rácsok mögül.