A fenyőfát roppogtatni kell, hogy ne nyakas, hanem karikós legyen, aztán kivágni, meg áthúzni a tutukán

„Aki itt lakik, annak mindnek van fenyője. Még a cigánynak is” – mondja keresztbe font karokkal János, aki több mint harminc éve foglalkozik fenyőfákkal. Nemespátrón járunk, közel a horvát határhoz. Ez az egyik olyan fenyőfalu Zala megyében, ahonnan a fenyőfák nagy része a lakásokba kerül. Ez pedig már az odafelé vezető úton rögtön nyilvánvalóvá válik.

Már nagyjából Nagykanizsától fel-felbukkannak a fenyőkkel teleültetett területek, a havas lankákon szőlőtövek helyett fenyők magasodnak, és fákkal megpakolt platós teherautók is szép számmal jönnek velünk szembe az utakon. Minél közelebb jutunk a célállomásunkhoz, annál jobban sűrűsödnek az eladó fenyő feliratok a kapukon. A faluba érve pedig szinte nem is látni mást, csak halmokba rendezett összekötözött fenyőfákat minden ház előtt.

Nemespátró nem igazán nagy falu, pár perc alatt könnyedén körbe lehet autózni az egészet. Valamennyivel több mint kétszázan lakják, és akinek van hozzá területe meg fizikai ereje, annak biztosan van fenyője.

A térségben a hatvanas években kezdtek el fenyőzni, akkor még lucfenyővel, és főleg a budapesti piacokra vitték a fákat. Aztán egyre többen kapcsolódtak be, egyre több lett a fenyő a dimbes-dombos területeken, mivel ez a növény eléggé szereti az itteni sárgás agyagot. A helyiek szerint az emberek rájöttek, hogy a szőlővel jóval többet kell dolgozni, a fenyővel viszont jóval többet lehet keresni. Az egész odáig fajult, hogy még a falu címerében is fák vannak.

János fenyőzik, amióta az eszét tudja. Már a szülei is ezzel foglalkoztak, ő 1992-ben kapcsolódott be, akkor saját maga járt ki a piacra árulni. Akkoriban rendes állása is volt mellette, egy ponton volt autószerelő meg biztonsági őr is, de „az a munka nem hozott annyit, mint ez”. A kétezres években aztán minden mást otthagyott, vett plusz földeket, és most már tisztán fenyőből él.

János most összesen 6 hektáron termeszti a fenyőt. Az a szokás, hogy négyzetméterenként egy fát ültetnek el, úgyhogy ha az egész területe be lenne ültetve, akkor 60 ezer fája is lehetne. De nincs, most úgy 30 ezer fája van, annak idén a 10 százalékát, két-háromezer darabot tud eladni. A többi fa közben még nődögél, mert kell úgy 8-10 év, mire egy fenyő piacképesre nő. Ezután részletesen végigvisz engem ezen a folyamaton.

Előbb elültetik a fát. Géppel vagy kézzel, ki hogy akarja. Már abban az évben kábé ötször le kell gyomirtózni a földet, hogy ne lepje el a gaz. Ez megy öt-hat évig. Közben metszegetni kell, meg „roppogtatni, visszafojtani kicsit”, hogy ne legyen nyakas a fa, meg ne nőjön rossz irányba, és olyan formás, olyan karikós legyen.

„Ez olyan pöcsölős munka. Azt szoktam erre mondani, hogy elmegyek fodrászkodni. Érti?” – néz rám bizalmasan. Én pedig bólogatok. Értem. Aztán a fák tavasszal műtrágyát, majd nyáron folyékony műtrágyát is kapnak, hogy szép zöldek legyenek. Szeptemberben már jönnek a kereskedők vagy a vevők megjelölni azokat a fákat, amik nekik tetszenek. November közepén elkezdik kivágni őket, ez tart úgy két hétig, a fákat pedig áthúzzák a tölcséren, azaz a tutukán, hogy szállításra alkalmasak legyenek. Halmokba depózzák őket, mindenféle színmegjelölésekkel. „Aztán jönnek érte, és viszik” – summázza a munkafolyamatot János.

Mivel mi december elején járunk náluk, vágást, kötözést már nem látunk, csak a szállításra kész fákat az út szélén. János udvarán is vár a sorsára pár halomnyi, ezeket is megtekintjük. Ahogy azt is készséggel bemutatja nekünk, hogy működik az ő hidraulikus kötőzőgépe. Ez már a kézi tutuka modern változata. „Elfordítom, leveszem, teszek rá nagyobb tölcsért. Most 25-ös tölcsér van rajta, de van 55-ös is, az a nagyobb fának kell” – ecseteli. Közben kiderül, az ilyen gép nagyjából kétmillió forintba kerül. Nincs is mindenkinek, „csak a nagyoknak”, fel is sorolja azt a nyolc embert a faluból, aki ilyennel dolgozik.

És míg a sima tutukával naponta csak 60-80 fát lehet összekötözni „úgy, hogy az embernek szétszakad a dereka”, addig egy ilyen gép már tíz-húsz másodperc alatt összekötöz egy fát. Szóval percenként úgy hármat. Egy nap alatt pedig 1200-1500 darabot. János szerint a gép olyan gyorsan kötöz, amilyen gyorsan oda tudják neki hordani a fákat. Kell is a géphez három ember, a fák oda és arrébb cipeléséhez meg még úgy kettő.

„Kilátó Mártának Pufitól”, ilyen szöveg áll egy kis táblán, amit egy fából felhúzott építményre csavaroztak. A lépcsőfokokat hó borítja, így aztán erősen kapaszkodni kell a korlátban felfelé menet. Innen nézi Szilágyi László, hogy nőnek a fenyőfái, nyaranta pedig a kilátó legtetején napozik, közben meggyet csipeget az odalógó faágakról.

A férfi egy fenyős családba házasodott be. Felesége Márta, akinek szülei is – mint általában mindenkinél – a 60-as években kezdtek el ezzel foglalkozni, ő már csak beleszületett ebbe. „Nekem a legutálatosabb ünnep a karácsony, már kisgyerekkorom óta. Nem éltem meg soha olyat, mint ami a tévében van, hogy például együtt készülődünk. Nálunk mindig az volt, hogy előtte csak stressz, és akkor 24-én este 10-11-kor hazaestek a szülők a piacról, hullafáradtan. És akkor utána volt a karácsony. Ugyanez van azóta is. Tehát én utálom a karácsonyt, én vagyok a Grincs” – meséli a nő nevetve. „Pestiek szokták mondani, hogy magának ez a fa csak úgy nő magától. Nem, nem nő magától, nagyon sokat kell vele foglalkozni, sokat kell rá áldozni. Mi nem 8 órában dolgozunk, hanem 14 órákat” – teszi hozzá a férje.

Jánossal ellentétben ők nem főállásként fenyőznek, Szilágyi László földméréssel foglalkozó vállalkozást vezet. Van összesen 2 hektárjuk, bár volt, hogy a férj fejében megfordult, talán több is kéne. „Márti azt mondta, el is válik tőlem, ha még több területet akarok venni. Azt mondja, higgyem már el, hogy nekünk ennyi is elég.” Közben már a saját földjeiket mutogatja nekünk. Van, amelyiknél 300 méter hosszan fák vannak, „ott jó nagyokat lehet sétálni”.

A kerítés alján látok egy elég nagy hézagot, a hóban pedig apró lábnyomokat. Nyúl. Lecsíp a fákból, aztán abból soha többé szép fenyő nem lesz, mondja Szilágyi lemondón. De van, hogy őzek jutnak be a fenyőkhöz. „Körbe van kerítve, ennek ellenére bejön a vad. Egy éjszaka akkora kárt tud okozni, hogy tíz év munkáját tönkreteszi.”

Mivel ők nem tolják olyan nagyban, mint János, nem is vágnak ki annyi fát. Idén egy hét alatt 500-at vágtak ki, abból úgy 300-at visznek a kispesti piacra, ott árulják őket december 12–14. között, és általában el is megy mindegyik. Minden fát színekkel jelölnek meg, de nem a minőségét, hanem a hosszúságát jelölik ezekkel. A zöld az 1 méteres, a piros az 2, a kék pedig 3. Ha egy fán zöld is van, meg piros is, akkor az másfél méteres.

„Nekünk ez tényleg csak passzió. Imádom. De ezt tényleg csak úgy lehet csinálni, hogy szívvel, lélekkel, örömmel. Lehet sírva is csinálni, csak nem érdemes. A növény is gondoskodásra vágyik. Ha nem gondozza az ember, akkor nem volt értelme a korábbi munkájának. Aztán ha bejön egy vad, olyankor egy hétig elmegy a kedvem. De utána végül mindig csak azt várom, hogy mehessek ki a fákhoz. Az ember az idegeskedés után örömmel megy ki, mert látja, hogy milyen szépek a fák, és hogy ezek akkor biztosan jók lesznek az eladásra” – mondja Szilágyi László.

Felesége, Márta az egyik évben kiszámolta a bevételeiket meg a költségeiket, és arra jutottak, hogy „nem jött ki az 5000 forintos napi díjunk a fenyőből”. De azért a férje vidáman hozzáteszi, hogy „más a jó levegőért megy kirándulni, te meg itt hajlonghatsz. Itt nem kell fizetned sem azért, hogy fitneszben legyél, mert a fák a súlyok, hordhatod őket a hátadon.”

Mivel János ipari szinten tolja, többet is keres: ő ebben a pár téli hétben megkeresi az egész évre valót, több millió forintot. Persze, ez így nem teljesen igaz, mert ahogy János fogalmaz, „ebben a két hétben kapom meg azt a pénzt, amiért egész évben dolgozok”. És aztán ebből vesz meg mindent a következő etapra.

Év közben elvannak segítség nélkül, az ültetésre például kifejezetten nem vesznek fel senkit, mert Szilágyi László szerint „az nagyon lényeges, hogy vannak elültetve a fák. Ha én rosszul ültetek, akkor az a fa elszárad, és akkor én azonnal elvesztek egy évet”. A kivágást is szakember csinálja, viszont a gyors kötözéshez, meg a fák cipeléséhez már kell a fizikai erő.

Azt pedig mindannyian mondják, hogy nehéz embert találni erre a melóra, mert nem mindegy, hogy ki jön. „Ez egy komoly fizikai munka. Oda is kell figyelni, hiszen gép mellett kell dolgozni. Nem úgy van, hogy kapkodás van. Volt a Danika, az új munkatárs. Csak segíteni akart, és majdnem bekapta a kezét a gép” – mondja Szilágyi László. A felesége azért ehhez hozzáteszi, hogy „Ugyanúgy, mint az országban mindenhol: mindenki vinnyog, hogy nincs pénz, de ha dolgozni kell, akkor nem akar dolgozni”. Pedig itt 15-18 ezer forintokat adnak egy napra. Szerintük a fiatalok még ennél több pénzért sem állnának neki az ilyen munkának. Persze szóba kerül az alkohol is: az ilyen gépek mellé elég balesetveszélyes piásan odaállni. „Ha valaki két-három fröccsöt megiszik egy nap, az már nem jöhet a géphez” – ezt már Győrfy Patrik mondja, aki a testvérével, a helyi polgármesterrel viszi otthon a bizniszt.

Összesen 13 hektárjuk van, azon 90 ezer fával. Ebből 3 hektárnyi az a terület, amiről fát is vágnak, és ahogy Jánosnak, nekik is 2-3000 darab fa megy el egy évben, egy jó minőségű fa 5000-6000 forintért megy a kereskedőnek, a piacon minimum ennek a duplájáért. Főleg Nordmann-fenyőik vannak, ezeket fenyőfarmosoknak adják el. Mellette valamennyi lucfenyőt is ültetnek.

Győrfynek még a dédszülei kezdték a fenyőzést, ők még a magért az erdőbe mentek. Leszedték a fáról a tobozt, úgy vetették el a magot. Kis területen kezdték, mert közben mezőgazdasággal is foglalkoztak. „Ebben nőttünk fel, bele voltunk nevelve” – mondja. Végül mára profilt váltottak, az állattartást felszámolták, és már a fenyő a fő profiljuk. „Nagy kár lett volna nem továbbvinni azt, amit három generáció felépített” – magyarázza arra a kérdésemre, hogy nem akart-e teljesen mást csinálni, mint a szülei, meg azoknak a felmenői. Közben megcsörren a telefonja: megjött a kamion, fel kéne rá pakolni a fákat az út széléről.

„Fénykép is lesz? Akkor kiállok a képből, mert lehet, hogy köröznek” – poénkodik ránk nézve egy kapucnis srác a kamion végében, közben épp egy fát tesz a platóra. A következő pillanatban már azt kérdezi a kamion rakodóterében álló férfitól, hogy „nincs nálatok cigiszünet?”. Kiderül, hogy csak akkor van, ha „majd végeztünk.”

Megkérdezem, hogy milyen rendszer alapján pakolják be a fákat, a válasz egészen banális: „Hogy minél több férjen be.” A nagyobbakat azért alulra teszik. „Hogy adjam, Karesz? Tővel?” – kérdezi Győrfy a kíméletlenül még cigiszünetet sem engedő férfit, láthatóan ő végzi itt a logisztikai feladatokat. Tővel kéri. „Hallod, Karcsi, ez nagyon hosszú. Hogy adjuk? Ez galériás házba való” – mondják Győrfyék már egy másik fával a kezükben. „Csúccsal jöhet” – feleli most Karcsi. Közben azt magyarázzák, ez általában három-négy emberes munka.

A nemespátrói őstermelőknek egyébként megvan a maguk véleménye a műfenyőről. Szilágyi Márta például arról beszél, „a nagy természetvédők” arra nem gondolnak, hogy általában a Kínában gyártott, és onnan ideszállított műfenyőt sem hosszú évekig tárolgatják, „kivéve azt a néhány nyugdíjast, akik még mindig a 70-es években vett fenyőket használják”. A kidobásuk pedig ugyanúgy szemetet termel. Azt mondja, a fenyőfákból nekik természetes hulladék keletkezik, amit ledarálnak vagy komposztálnak, ráadásul az őszi kivágások után ők minden tavasszal új fákat ültetnek el. Ehhez már csak mellékes, hogy a műfenyő a karácsonyi képeken minden évben ugyanúgy néz ki.

„Én azt szoktam mondani, hogy a műfenyő olyan, mint egy guminő. Az mindig ugyanolyan! Nem?”