A körlet nagymenője a börtönpszichológushoz járt sírni

„Van, aki nem meri megérinteni a fogvatartottakat. Én általában kezet fogtam velük. Ezt lehet, hogy még a mai napig egyes börtönőrök elítélik Magyarországon” – mondta a Telexnek Fliegauf Gergely kriminológus és egykori börtönpszichológus, aki még nem volt 19 éves, amikor 1992-ben a börtönben kezdett el dolgozni.

Az elmúlt időszakban többször is foglalkoztunk híres emberek, köztük Galambos Lajos, ismertebb nevén Lagzi Lajcsi trombitaművész és Herczeg Zoltán divattervező büntetőügyével. Mindketten börtönpszichológus segítségét is igénybe vették a bent szerzett tapasztalataik feldolgozásához, és elmondásuk szerint sokat segített nekik a szakértők támogatása.

A civil életben önkéntes a terápia, a börtönben nem

A börtönben lévő terápia bár alapvető módszereiben nem különbözik sokban a hagyományos pszichoterápiától, mégis tartalmaz eltéréseket: „A civil életben a terápiába bevonódás elsődleges feltétele az önkéntes jelentkezés. Mindenkinek saját döntése, hogy elmegy-e pszichológushoz” – magyarázta a különbségeket Gálosi Natália bv. főhadnagy, aki jelenleg a Kiskunhalasi Országos Büntetés-végrehajtási Intézet szakpszichológusaként dolgozik.

A börtönben előfordulhat, hogy nem az elítélt kér segítséget, hanem például a vele közvetlen, napi kapcsolatban lévő nevelő, felügyelő jelzi a bajt. „Én úgy szoktam kifejezni, hogy a felügyelő és a reintegrációs tiszt a harmadik szemünk” – mondta Gálosi. Szerinte ennek az az oka, hogy ők látják a fogvatartottakat állandóan, így ők jobban tudják követni a hangulatváltozásaikat. A börtönpszichológus szerint minden helyzetben, amikor segítség vagy beavatkozás kell, akkor ez csapatmunka. Szerinte ha valaki bejön a börtönbe, akkor a börtönpszichológussal előbb-utóbb biztosan találkozni fog.

Alapvető különbség még, hogy a civil szférában nem szoktak a pszichológusok konkrét tanácsokat adni a pácienseknek, viszont a szakértő szerint a börtönben ez elengedhetetlen: „Itt szüksége van az embereknek arra, hogy konkrét tanácsokkal is ellássuk őket, hiszen ez egy zárt világ, kényszerkörülmények vannak, idegenekhez és szabályokhoz kell alkalmazkodni. Így a konkrét tanácsadásnak itt van létjogosultsága, ezzel segítjük a beilleszkedésüket.”

A börtönben nagyobb arányban vannak toxikus személyiségek

A cikk elején idézett Fliegauf Gergely bár aktívan csak néhány hónapig volt börtönpszichológus, évtizedek óta szoros kapcsolatban van a magyar büntetés-végrehajtással, nevelőtisztként is dolgozott négy évet. 2014-től 2020-ig az ombudsmani hivatalnál volt, ahol egy, a börtönök működését is felügyelő főosztály tagja volt.

Szerinte abban különbözik a börtönpszichológusok munkája más pszichológusokétól, hogy előbbiek sokkal nagyobb arányban találkoznak toxikus személyiségekkel.

„Nagyon nehéz többszörösen traumatizált emberekkel nap mint nap találkozni. Olyan emberekkel, akiknek nincsen önismerete, például szociopaták, pszichopaták, nárcisztikusok.”

Fliegauf Gergely sok börtönpszichológia iránt érdeklődő egyetemi hallgatóval találkozott, akik azért választották volna ezt a szakmát, mert érdekelte őket egy pedofil vagy egy sorozatgyilkos személyisége. De bent a börtönben leginkább nem ilyen emberekkel kerül kapcsolatba egy pszichológus, hanem az egyszerű, súlyos nyomorból jött, többszörösen traumatizált emberekkel. Olyan társadalmi ártalmakkal, mint az alkoholizmus, a droghasználat, a pszichotraumák, a gyermekkori szexuális bántalmazás, a fizikai bántalmazás, az elhanyagolás, a lelki bántalmazás. „Egy óriási, vastag páncél kell hozzá, hogy ezt valaki sokáig bírja” – mondta a szakértő. A börtönökben nagyobb arányban vannak jelen az aluljárókban élő hajléktalanok, a legszerencsétlenebb drogfogyasztók, a férfiak által kihasznált nők, mint az átlag populációban.

Fliegauf szerint nem létezik olyan börtön, ami ne ártana a fogvatartottaknak, sőt, ezek a zárt intézmények még azoknak is károsak, akik bennük dolgoznak. Pályafutása alatt azt tapasztalta, hogy a börtön nem igen törődik az emberrel, fontosabb eleme a gonoszság. Szerinte a börtönpszichológusok szerepe éppen azért nagyon nagy, mert ők tudják megváltoztatni a börtön belső légkörét, így a reform kulcsa az ő kezükben van.

A legtöbb férfibörtön egy klasszikus maszkulin közeg, ami azt jelenti, nagyon „férfinak kell lenni” ahhoz, hogy valakit elfogadjanak. És ebbe a nagyon macsó identitásba nem fér bele az, ha valaki pedofíliát követ el, azt a hipermaszkulin közeg férfiatlannak tartja. Fliegauf Gergelynek több pedofil páciense volt, akiket bántottak, kihasználtak a börtönben. „Elvettek tőlük mindenféle eszközt, amikkel ápolhatták volna magukat, például szappant, borotvát. Rendszeresen verték őket, de ezek az emberek nem merték megmondani, ki bántja őket. Másokat a rabtársaik úgy kínoztak, hogy cigarettát oltottak el a hátukon vagy partvisnyéllel verték a talpukat.

Volt olyan, amikor fogvatartottak bosszúból elkaptak egy másik fogvatartottat, és lereszelték az ujjait”.

Szerinte a bv. alkalmazottainak nagyon nehéz feldolgozni, hogy az elítéltek kint valakinek ártottak a bűncselekményükkel, és a börtönben dolgozók vagy a pszichológusok nem azonosulhatnak az áldozattal. Nincs olyan egyetem, ahol az ez elleni védekezést megtanítanák. A másik dolog, hogy nem azonosulhatnak az elítéltek szerencsétlenségével sem. Sok börtönőr azonban mégiscsak az áldozattal azonosul, ők bánhatnak kegyetlenül a rabokkal. Azt gondolják ugyanis, hogy nekik kell megbüntetni az elítélteket, mert a bíróság nem szabott ki elegendő büntetést.

Én nem vagyok nyomozó, pszichológus vagyok

A börtönpszichológusok munkája abban megegyezik a civil életben végzett pszichoterápiával, hogy nagyon fontos a bizalmi légkör. Ez azt jelenti, hogy az elítélteknek egy erre kijelölt szobában is van lehetőségük négyszemközt beszélgetni a pszichológussal, persze a biztonsági előírások betartása mellett, hiszen a börtönben mégis a biztonság az elsődleges. A másik dolog, amiben hasonlóság van, az a titoktartás.

De mi van abban az esetben, ha az elítélt egy olyan információt mond el a pszichológusnak, ami érdemben befolyásolhatja az ügye menetét, például bevall egy súlyos bűncselekményt? Gálosi Natália azt mondta: amíg nincs veszélyben a páciens vagy mások élete, addig rá vonatkozik a titoktartás, így nem kell jelentenie ezeket az eseteket: „Én nem vagyok nyomozó, pszichológus vagyok.”

Megkérdeztük azt is, szerinte miben nehezebb a börtönpszichológusok munkája, mint a civil életben praktizálóké. Megrázó, durva esetek szerinte mindenhol vannak, folyamatosan tanulni kell, hogyan tudják ezeket távol tartani maguktól, ebben nem különbözik a börtönpszichológus munkája a többiekétől. Gálosi szerint maga a hivatásos lét viszont nagy felelősséggel jár: „Amikor valaki hivatásos lesz, el kell fogadnia, hogy itt bizonyos szabályok vannak. Nem csak az egyenruha viselése, hanem a szigorú beléptetés, a jelentési kötelezettségek, az, hogy ellenőrizhetőek vagyunk. Ezeket mind-mind vállalni kell, mivel ez egy zárt közeg. Vállalni kell a képzéseket, vizsgákat is.”

A munkavégzés segíthet a pszichés állapoton

Fliegauf Gergely azt tapasztalta, a leggyakoribb ok, ami miatt a rabok börtönpszichológushoz mennek, hogy másik zárkába szeretnének kerülni, mert nem bírják elviselni a zárkatársaik sanyargatását. Sok a kintről jövő párkapcsolati probléma, de gyakori ok az őrök kegyetlensége is.

És hogyan jelezhetik az elítéltek, ha valakinek szüksége van terápiára? A börtönben van egy úgynevezett „KIOSZK” rendszer. Az elítélteknek van egy saját kártyája, ezzel tudnak különböző kérelmeket kiadni. Azonban míg a civil életben akár azonnal bekerülhet valaki egy pszichológushoz, addig a börtönben erre várni kell, ugyanis az ügyintézésnek van határideje. Az egyéni terápiákon kívül a fogvatartottak részt vehetnek csoportfoglalkozásokon is, Gálosi Natália szerint ezek is hasznosak, mert képesek összekovácsolni a közösséget.

Azt mondta: nagyon fontos, hogy a fogvatartottak dolgozzanak a börtönben, mert ezzel motiválni lehet őket. Ráadásul ez növeli a hasznosság érzését, ami hozzájárul a remény és a jóvátétel hosszútávú fenntartásához. Ilyen motivációk lehetnek még a különböző kedvezmények is, például a több látogatás vagy a lazább fogvatartási körülmények, esetleg a hétvégi eltávozás. A pszichológus szerint van egy fontos kifejezés a börtönben: a resztoráció, ami azt jelenti, hogy valaki törekszik a jóvátételre, és képes szembenézni önmagával, a tetteivel. Ez akár jelentheti a munkavégzésért kapott fizetés odaadását a családnak, amivel már a bűntudat érzése enyhíthető.

„Én azt tapasztalom, hogy aki dolgozik, sokkal jobb pszichés állapotban van.”

Fliegauf Gergely aktív börtönpszichológusként abban tudott a legtöbbet segíteni, hogy meghallgatta a rabokat. Hogy ez néha mennyire sokat jelent, arról elmesélt egy történetet: volt egy nárcisztikus férfi, aki nem tudta, hol van a barátnője, ezért nagyon féltékeny volt. A körleten azonban „nagymenőnek” számított, akinek fenn kellett tartania ezt a látszatot, így a szomorúságát és a dühét nem mutathatta ki. „Ebben a toxikus maszkulin közegbe a sírás nem férhet bele, azonnali bukás” – magyarázta a szakértő. Mikor ez a férfi elment hozzá a pszichológusi meghallgatásra, végre ki tudta adni magából az érzelmeit, és csak sírt.

Minek kellenek egyáltalán börtönpszichológusok?

Sokan gondolják azt a börtönpszichológusok munkájáról, hogy felesleges, mert az elítéltek megérdemlik a rossz körülményeket, és akár a szenvedést is az elkövetett bűncselekményük miatt. Az is gyakran felmerül, hogy az adófizetők pénzén miért alkalmaznak egyáltalán börtönpszichológusokat, hiszen úgysem változnak meg az elítéltek.

Gálosi Natália szerint ez a hozzáállás nemcsak azért problémás, mert szinte minden elítélt előbb-utóbb szabadul, és akkor vissza kell illeszkednie a társadalomba, hanem azért is, mert nem igaz: az elítéltek tényleg tudnak változni. „Kettős elvárást teljesítünk a társadalommal szemben: büntetést hajtunk végre, de elvárják azt is, hogy megváltozzon az, aki bűncselekményt követett el. Viszont önmagában a büntetés nem fog változást hozni.”

Szerinte ennek a negatív gondolkodásnak oka az információhiány és az ismeretlentől való félelem. „A börtön nagyon zárt világ, kevés információ jut ki innen. Nyilván ezzel védjük a bent lévők személyiségi jogait is. De egyvalami közös a különböző emberekben és sorsokban: a börtönben töltött éveket soha senki nem adja vissza” – mondta a most is aktív börtönpszichológus.

A fentebb felsorolt állásponttal Fliegauf Gergely is találkozott, elmesélt erről egy személyes történetet. Korábban gyakran járt el néhány ismerősével beszélgetni kávézókban, ilyenkor mesélt a börtöntapasztalatairól is. A barátaitól is rendszeresen kapta meg a kérdést: miért kell az elítélteknek ezt a szolgáltatást nyújtani? Más, szélsőségesebben gondolkodó idegenektől rosszindulatúbb megjegyzéseket is kapott.

„Ez döbbenetes volt, mert ezek a helyek a budapesti liberális elit szórakozóhelyei voltak, a VII. kerület közepe. Igaz, amikor ezek az emberek részletesen meghallgatták a történeteket, sokan inkább azon háborodtak fel, hogy milyen maga a börtön.”

Fliegauf Gergely úgy látja, az emberek a saját tökéletlenségüket vetítik rá a fogvatartottak megítélésére, mert saját magukkal nem tudnak szembesülni. A pszichológus úgy látja, ez a gondolkodás az ősi társadalmakból maradt meg, a jogállam ezt próbálta megszüntetni. Szerinte ez a túlzott igazságérzetre vezethető vissza, mert ha valakit bántottak, úgy érzi, viszont kell bántani.

Ő viszont Gálosival ellentétben azt tapasztalta, hogy kevesen tudnak valóban megváltozni a börtönben. A szakember olyat többször látott, hogy a fogvatartott eljátssza a változást, ez az 50-ből három-négy esetben történt meg. Például az elítélt valamilyen vallás tagja lesz, és úgy tűnik, sikerült megváltoznia. De ezek legtöbb esetben nem valós, belülről jövő változások.

„Én azt gondoltam a munkámról, hogy egy nagyon szép hivatás. Ez azt jelenti, hogy 50 emberből egynél lehetett meglátni a csillogást. De pont ebben a sötétségben fényesebben ragyog az az egy, akinek sikerül.”