A fiam hívott reggel hatkor, hogy sürgősen pakoljatok, és induljatok – ukrán menekültek Szegeden

„A fiam hívott reggel hatkor, hogy sürgősen pakoljatok, és induljatok. 1942-ben születtem, a második világháború alatt, most meg zajlik a harmadik” – meséli tolmács segítségével menekülése körülményeiről a szegedi Aranylabda Panzió legidősebb lakója, egy 81 éves nő, aki az orosz–ukrán háború kitörésének reggelén az unokáival és a lányával indult el Ukrajnából Szegedre.

A tavaly februárban kitört háború pusztításai miatt már több mint négymillió ember volt kénytelen elhagyni a hazáját, a menekültek leginkább az Ukrajnával szomszédos országokban, illetve a balti államokban keresnek akár ideiglenes, akár hosszú távú menedéket.

A 18–50 év közötti ukrajnai férfiak az általános hadkötelezettség miatt nem hagyhatják el az országot, ezért a külföldre menekülők legnagyobb része nő, gyermek, illetve nyugdíjaskorú. A hontalanná vált emberek megsegítését Magyarországon elsősorban a Magyar Vöröskereszt végzi, de kiveszi a részét a humanitárius feladatokból a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és számos civil szervezet is, sőt a lakosság is aktívan segít. Az Eurostat legutóbbi adatai szerint az ukrajnai háború kezdetétől ez év május végéig Magyarország 31 480 ukrán állampolgárnak nyújtott ideiglenes védelmi státuszt.

Szegeden, a város keleti, külső részén, Tápé városrész egyik csendes, viszonylag eldugott utcájában, a Budai Nagy Antal utcában fekvő Aranylabda Panzióban él az a harminc ukrán, akit sorsa végül Szegedre sodort. Az ellátottak közül csak egyetlen nyugdíjas nő beszéli a nyelvünket, mivel a férje magyar volt, ő részletesen mesélt arról, hogyan vetődött ide.

Hálásak a segítségért

A szobája komfortos, átlagos egyszemélyes panziószoba, benne szatyorban konzervek, ruhák. Egy műanyag tálban hámozott krumpli ázott, mivel éppen egy ukrán különlegességet, egy pogácsához hasonló sós süteményt tervezett készíteni. „Ukrajna keleti részén éltünk, a lányom és a kisunokám rögtön a háború kezdetekor eljöttek, azóta az unokám itt jár iskolába Szegeden, a lányom pedig itt dolgozik a Vöröskeresztnél.

Nekem akkor nagyon beteg volt a férjem, és nem hagyhattam ott,

aztán meg is halt szegény, azután jöttem a lányomék után” – mondja erős ukrán akcentussal.

Az egykori könyvtárosnak először nem Szegedre vezetett az útja. Kelet-Ukrajna egyik olyan településén éltek, amelyet hamar elértek az orosz rakéták, és a kis unokája is nagyon félt, így ők már a háború első napjaiban elhagyták az országot. Először a határhoz közelebbi Miskolcra érkeztek, majd onnan a Vöröskereszt közvetítésével kerültek Szegedre, mert az elég messze van a magyar–ukrán határtól.

Az idős hölgy tört magyarsággal, könnyek között fejezte ki a háláját.

„Én és mi, akik itt vagyunk, nagyon hálásak vagyunk a Vöröskeresztnek és minden magyar embereknek, nagyon köszönünk mindent”

– mondta meghatódva. Az Ukrajnát elhagyó emberek először általában Miskolcra érkeznek, mivel az ottani Vöröskereszt van a legközelebb a határhoz, egyesek ott is maradnak, míg mások választanak, hogy hova szeretnének továbbmenni.

A lehetőségek között van Budapest, Székesfehérvár, Szeged, Győr, de majdnem minden magyar városban működik ellátószervezet.

Oda mennek, ahol van munka

A menekültek minden fontos információt megkapnak, hogy a kiválasztott településen milyen körülményekre számíthatnak.

„Mutatnak képet, hogy nézd, itt ez a panzió Szegeden, ketten vagy hárman vagytok egy szobában, ehhez képest Székesfehérváron ez a lehetőség van.

És akkor mondják, hogy akkor ők Szegedre akarnak inkább menni” – vázolja egy vöröskeresztes gondozó, aki kiemeli azt is, hogy folyamatosak az egyeztetések a különböző városok humanitárius szervezetei között, hogy hol mennyi és milyen minőségű szabad hely van, mik a lehetőségek az ellátásra.

A panzió egyetlen férfi lakója is így került a városba. Ő korábban hidrológiai mérnökként dolgozott, most 62 éves, nyugdíjas. Eredetileg Ukrajna keleti részén élt, a háború első hónapjaiban hagyta el az országot. Először a Záhonyban kialakított menekülttáborba került, majd a Vöröskereszt munkatársai találtak egy szabad helyet, éppen Szegeden. A férfi megnézte fotókon, hogy milyen a dél-alföldi város, és úgy döntött, oda szeretne menni.

A menekültek népszerűbb úti célja Budapest, de meglepően sokan választják Győrt és a nyugat-dunántúli lehetőségeket, a legtöbben a munkalehetőségek reményében. „A feladataink közé tartozik, hogy segítsük munkához jutni az ellátottakat, ami itt Szegeden sajnos nehezen megy, nem igazán van munkalehetőség. Ehhez képest Szentesen, Hódmezővásárhelyen szinte minden menekült dolgozik” – meséli Rákos Ambrus Tímea, a Vöröskereszt szegedi csoportjának munkatársa. Akiknek nem sikerül munkát találni, azok is kapnak szállást és étkezést.

„Heti rendszerességgel vásárolunk nekik és osztunk szét friss és tartós élelmiszert, külön figyelve a megfelelő tápanyagbevitelre azért is, mert sok itt az idős és a gyerek, és valaki mindig megbetegszik, így a gyógyszereket is mi vásároljuk meg” – mondja a Vöröskereszt munkatársa. Az Aranylabda Panzió épületében, amelyet a szervezet egy magánszemélytől bérel,

a 31 ellátottból 10 még gyerek, ők szinte mind óvodáskorúak,

így a Vöröskereszt és a Nemzetiségek Háza segíti gyakran a nyelvi korlátokba ütköző családokat, hogy a gyerekek is tudjanak itt óvodába járni.

Áldozatkész civilek

A gondozók úgy látják, hogy a magyar állam csak közvetetten támogatja a humanitárius szervezet munkáját, vagyis bármilyen anyagi támogatást nem egyből a Vöröskeresztnek, hanem az adott település önkormányzatának küldenek, ahol a szervezet működik, és a városvezetés továbbítja a támogatást a Vöröskeresztnek. Mindezt egy menekülteknek járó normatíva keretein belül lehet igényelni.

Ezt Magyarországon bárki kérvényezheti

arra a célra, hogy menekülteket szállásoljon el, akár a saját házában is.

A gondozók beszámolói szerint a Szegedre érkezett ukránok nagyobb részét civilek fogadták be, legtöbben az előbb említett normatív támogatás igénybevételével, de arra is van példa, hogy valaki saját költségére segítse a segélykérőket. „Szegeden a Vöröskeresztnek csak ez az egy épülete van, ahol menekülteket látunk el” – összegzi az egyik gondozó.

A szegedi panzióba szinte kizárólag csonka családok, elsősorban anyák és gyerekek érkeztek, ez nyilván az ukrajnai általános hadkötelezettség miatt van. A háború elején még megengedőbbek voltak a határátlépési szabályok, az első hónapokban az 50 év felettieket is átengedték, most viszont őket sem engedik ki Ukrajnából, mivel a háború kezdetén tartalékos honvédi besorolást kaptak.

Egyedül a nyugdíjasok és a betegek kapnak szabad átvonulást. Egyetlen esetről lehet tudni Csongrád vármegyében, amikor az apa jöhetett a gyerekekkel együtt. Ő Hódmezővásárhelyre érkezett három gyerekével, mert akkor még a nagycsaládos apák is átjöhettek Magyarországra.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.