Az indiai luxusesküvő, amihez kibérelték a budai várat

A bőrkanapén ülök, a lábamnál ketten a szőnyeget porszívózzák, a díszes fa dohányzóasztalon épp kifogy az elem a műmécsesből, de már jönnek is, és újra cserélik, a szemem sarkából látom, hogy csoportkép készül a bárosokról, de a fotós túl messze áll, közelebb hívják magukhoz, a fejem felett a drónt próbálgatják, a gőzösvonat egyik ablakán bemegy, majd a másikon ki, közben sárga és vérnarancsszínű lámpák ereszkednek fel- és le a plafonról. Én meg kicsit úgy érzem, útban vagyok, még túl korán jöttem, de azt mondták, este hétre legyek itt, és olyan nincs, hogy én ne legyek pontos, inkább érkezem hamarabb, de késve soha.

Judit, úton vagyunk, még legalább egy óra biztosan, mondja a kontaktom a telefonban. Közben érzem, hogy a sarkamat már vájja a cipőpánt, túl szorosra húztam, de mégiscsak esküvőre jöttem, előhúztam az egyik magassarkúmat az ágy alól, bár ne tettem volna, de ha már így alakult, átülök a bársonyfotelbe. Nem gyakran találom magam egy ezerkilencszázhúszas évek cigifüstös klubjaira hajazó díszletben, a hangszórókból áradó swing- és charlestonzenéktől pedig valamennyire még át is szellemülök.

Épp a cipőpántomon enyhítek, amikor valamikor este kilenc környékén odalépnek hozzám, hogy szedjem a lábam, itt a család, bemutatnak. Jön a hello, how are you, ő itt a családfő, Kamal Vachani, az indiai milliárdos, aki úgy negyven éve Dubajban él, ahol például van egy hatalmas szupermarketlánca, kétszáz üzlettel. Bollywoodi filmekben látta meg a család először Budapestet és a Lánchidat, januárban a saját szemükkel is megnézték, akkor nagyon hideg volt, de rögtön eldöntötték, hogy itt tartják Vachani fiának az esküvőjét. A hindu vallás viszont szoros időkerethez kötötte őket, ezért sietni kellett a szervezéssel, hogy június végével még beleférjenek a szerencsét hozó időszakba. De ha már itt van, Vachani bizniszelne is, például a magyar bort importálnák, a nagykövet már vagy húsz céggel össze is kötötte őt.

Rövid beszélgetésünk után már kapom is a kezembe a welcome italt, én mondjuk annyira nem rajongok a pezsgőért, de ez azért lecsúszik. Végre a vendégek is lassanként beesnek, stílusosan egy vörös szőnyegen sétálnak végig, kattognak a fényképezőgépek, kiderül, vagy húsz fotóst és videóst szerződtettek le a háromnapos esküvőre, indiaiakat és magyarokat, mondjuk az ötszáz-hatszáz vendéghez nem is dukál kevesebb.

Bent, az Eiffel Műhelyházban közben már londinereknek öltözött férfiak játsszák el újra és újra, hogy bőröndöket cipelnek, az indiai esküvőszervezők mesélik, hogy az épületben parkoló vonat inspirálta őket a dekorációra és a témára. A levegőben már erős fűszerillat terjeng, balra nézzek, ott épp pizzát gyúrnak, a jobbomon egy nő laffa kenyeret dugdos egy másik nő szájába, előttem pedig Mátyás-templom és Buda Castle-feliratok alatt csoportfotózkodnak.

Odalépek az egyik pulthoz, rámutatok egy instant tésztának kinéző falatkára, megkérdezem a mögötte álló séfet, mi ez, elmondja, ismétlést kérek, megismétli, így sem értem, de nagyon csíp. Megyek tovább, citromos csirkefalat laffával, utána grillzöldségek, közben az aurámba lép egy pincér, aki lámafalatkákat hordoz körbe, látom az arcán, hogy elege van, többkilós már maga a tálca is, a láma illata viszont nem tetszik, nem kérek. Pár perc múlva már megbánom, hát mikor ehetnék amúgy én lámát a hétköznapjaimban, de amikor legközelebb felém jár, már csak csirke van a tálcáján.

Belém ütköznek, nem baj, egymásra mosolygunk, rálépek valakinek a ruhájára, az sem baj, egymásra mosolygunk. Itt mindenki kedves, mindenki boldog, nincs anyázás, vagy legalábbis én nem hallok ki ilyet a hindi és az angol nyelv keveredéséből.

Már majdnem este tizenegy van, amikor elhúzzák a függönyt, és az előtérből végre a belső részbe, a vonathoz engedik az embereket. Elhaladok egy idős nő mellett, akit láthatóan nem az unokája kísér, hanem a segítője, arrébb egy kék ruhás lány mögött szintén valaki más terelgeti az uszályt, hogy senki se lépjen rá. Férfiak ülnek le egy bőrkanapéra szivarozni, élvezik, hogy néhány pillanatra a fotósok rájuk fókuszálnak. Egyszer csak előbukkan a vőlegény és a menyasszony is, a vonat tetején nyomnak le egy kicsit koordinálatlan táncot, de ez valójában senkit sem érdekel, mert ünnepnap van, meg boldogság és szeretet.

És tényleg ezek vannak. Engem a pálinkázós, egy tányérból húslevest evős lagzikkal a világból is ki lehet kergetni, de itt teljesen más a hangulat. A két család egészen sok tagja egymást váltja a színpadon, hogy a tradicionális Sangeet-esten indiai zenékre táncoljanak. Alig félperces táncok ezek, a csoportok gyorsan rotálódnak. Egy idő után észreveszem, hogy a menyasszony apja igazán élvezi az egészet, egész este ezerrel pörög, de a másik örömapa, Vachani egy szólót is lenyom a népnek, az internet szerint pedig már jó egy évtizede ilyen performanszokban nyomul.

Ekkor döntünk úgy, hogy akkor most már megyünk, de kifelé menet valami megüti a fülemet: Miss Independent. Megrántom a vállam, biztos csak lejátszóból szól, de a másik pillanatban rájövök, hol is vagyok, egy milliárdos fiának az esküvőjén, ezért visszacaplatok a színpadhoz, ahol épp Ne-Yo haknizik élőben, mintha csak egy búcsúban lenne, hatalmas fekete kalappal a fején, ami nagyjából az arca hetven százalékát ki is takarja. Egy pillanatra a gyerekkoromon merengek, mekkorákat szenvedtem tizenkét-három évesen a szobámban a So Sickre, de ezt a számot mi már nem várjuk meg, eljövünk: az esküvő még másnap is folytatódik, az én lábsarkaim pedig már véreznek.

Zárt terület, ide csak akkor jöhet be, ha az esküvőre jön, mondják a budai várban, a Szent György téren található Kolduskapuban álló biztonságiak, én meg rávágom, hogy az esküvőre jövök, erre rögtön átengednek. Délután öt óra van, elsétálok egy srác mellett, aki a hangerősítést próbálgatja – nem tudok rá leíróbb kifejezést – nyögdécselésekkel, a Főőrség épülete előtt a kávét és tejet pakolják ki, mások virágokat tolnak be az Oroszlános udvarba, itt van ugyanis az esküvő szívcsakrája: a sátor.

Már nem az az olcsó fajta, hanem az a hatalmas, többajtós fajta, amiben még konyharészt is le tudnak választani, és amiről bent csillárok és hatalmas virágköltemények lógnak, a külső oldalában pedig kanapékon lehet megpihenni. Nagyon extra, ennyit írok fel magamnak a kis jegyzeteimbe, mondjuk nem ennyire kulturált szavakkal. („De kibaszott extra ez a var most feldiszitve, aztakurva.”)

A várat nem sokkal később, hatkor lezárják a turisták elől, a vendégek pedig elkezdenek beesni a Four Seasons és a Ritz szállodákból, de én már az újabb falatkákat várom. Elém kerül egy magyar felszolgálósrác háromsornyi édességnek tűnő valamivel, megkérdezem hát, mik ezek, „fasz tudja”, jön a válasz. Megköszönöm, elveszek egy golyócskát, édesség. Később azért rákérdezek egy kollégájánál, hogy amúgy tényleg, mik ezek, de ő is csak annyit felel, „édesek”. Tőle egy háromszögre vágott valamit veszek el, mondjuk abban igaza van, hogy tényleg édes.

Közben begurul a vőlegény, kezdődik a Baraat, amikor ő egy kocsi anyósülésén ugrál zenére, a családja meg a kocsit ugrálja körbe. Vidámság van, egy showman buliztatja az embereket, aki egy ponton azt kiáltja a násznépnek, hogy „Budapest, hands in the air”. Közben gyümölcsös likőröket adogatnak körbe, hogy szinten tartsák a jókedvet, én is elveszek egy narancsosnak tűnőt. Nagyjából másfél óra alatt tesznek meg egy-kétszáz métert, egy idő után a menet elejét vezető kocsi sofőrjét kezdem el szuggerálni, hogyan bírja idegekkel, hogy úgy tízpercenként csak néhány métert tehet meg. Jól bírja.

Este nyolc óra, a vár másik oldalán közben már áll a svédasztal, én pedig nem rettenek meg a kihívásoktól, derekasan végigkóstolom a hol édes, hol sós, hol csípős falatokat, időm sincs megnézni a kis névtáblácskákat, mert már vár a következő fogás. Közben azon merengek, mennyire nehéz lehet ezekben a széles szoknyákban vécére menni, a következő pillanatban viszont már indul a naplemente, ami azt jelenti, kezdődik a szertartás. Ami viszont nagyjából egyórás, a felénél pedig már látom a násznépen, sokuk szívesebben fotózza a panorámás budapesti naplementét, mint a párt.

Már a második napja tűnik fel, hogy az V. kerületi alpolgármester és a férje szinte mindig mellettem kötnek ki. Nem jöttek ám üres kézzel, egy kék színű, „belváros, a jövő városa” feliratú táska van náluk. Kamal Vachani még tavasszal találkozott a fideszes kerületvezetéssel, Szentgyörgyvölgyi Péterrel és Balogh-Madár Emesével, erről azt mondja, ők segítettek neki elintézni a több mint ötszáz, dubaji, indiai, amerikai és angol vendég elszállásolását a két luxusszállodában. Az üzletember szerint más magyar politikust nem is hívott meg az esküvőre, azt állítja, nem ismer ő senkit.

Később, már a sátorban, egy idő után az alpolgármestert kezdem el figyelni a lagzin, aki láthatóan már nagyon várja, hogy átadja A Táskát Vachaninak, szemeivel keresi-kutatja az üzletembert. Végül sikerrel jár, én pedig befejezettnek tekintem a missziómat, újfent az ételek felé fordulok, és itt eszek életemben először lótuszmagot. A másik pillanatban már egy újabb pincér terem mellettem, valamiféle húst kínál, elfogadom, csak arra nem számítok, hogy lecövekel mellettem addig, amíg a pálcikáról le nem eszem a falatot. Leeszem, visszateszem a pálcikát a világító tálcájára, megköszönöm, távozik.

A háttérben dolgozók között olyan hírek terjengenek, hogy a luxusesküvő több millió dollárba kerülhet, de hiába próbálom ezt a szervezőktől megtudni, ők nem kaptak engedélyt a családtól arra, hogy megosszák velem a pontos számot. Amikor az elvileg Indiában eléggé híres Sanam nevű zenekar kezd rá a nótára, én még búcsúzóul benyomok egy ízében Ferrero Rocher-ra hajazó süteményt.