Tényleg világhírre érdemes a szegedi szecesszió?

Az elmúlt néhány évtizedben a helyi turizmus egyik zászlóshajójává lépett elő az a néhány kiemelkedő szecessziós épület a dél-alföldi nagyvárosban, amelyek száz évvel ezelőtt az akkor sokak által kritizált új művészetet követve készültek el. Szegeden volt olyan palota, aminél egészen az állványzat lebontásáig titkolták, hogy szecessziós stílusban épült volna, de olyan is előfordult, hogy állami hivatal tervpályázatában szerepelt, hogy ez a stílusirányzat kifejezetten kerülendő. Mégis, beszélhetünk szegedi szecesszióról, a kérdés csak az, hol helyezkedik el akár európai, akár világviszonylatban?

Hullámzó homlokzatok, taréjos vaskorlátok

Történetünk eleje reálisan az 1870-es évek végére tehető, amikor a Tisza romba döntötte a várost, az addig megépült házak szinte mindegyikét lerombolva. A várost újjá kellett építeni, ez meg is történt az 1880-as és 1890-es években (főleg előbbiben), de hiába készültek tucatjával az emeletes lakóházak, a századforduló utánra is szép számmal maradtak nagyobb foghíjtelkek, vagy olyanok, amiken csak kisebb, egyszintes házak álltak központi elhelyezkedésük ellenére is.

Hely tehát akadt egy új irányzat kibontakozásának, és bár szecessziós stílusban már az 1890-es években is épültek paloták például Bécsben vagy Párizsban, majd utánuk keletebbi nagyvárosokban, például Budapesten és Prágában, Szegedre csak a századforduló tájékán érkezett meg ez az akkor mindent felrúgó őrület. 1902-re épült fel például a Deutsch-palota, amelynek majolikadíszítésű homlokzatát és lépcsőházait az Iparművészeti Múzeumot is tervező Lechner Ödön álmodta meg.

Két évvel később két szomorú sorsú palota, a Goldschmidt és a Schäffer is elkészült, ezeket azonban a későbbi évtizedek során – teljesen különböző okokból – lényegében teljesen megfosztottak eredeti stílusjegyeiktől.

A városban leghíresebbnek tartott, virágmintákkal és más természeti elemekkel díszített, szinte már hullámzó homlokzatú Reök-palota 1907-re épült fel, bár az építési hatóságnak egy neobarokk stílusban készült tervet adtak be, hogy biztosan jóváhagyják. Közintézmények esetében még nehezebb volt a helyzet: amikor például 1911 januárjában tervpályázatot hirdettek csak Szegeden lakó építészek számára a Vasúti Leszámoló Hivatal (ma a szegedi bölcsészkar főépülete) megtervezésére, pályázati feltétel volt, hogy „az épület komoly stylben tartandó, szecesszió mellőzendő”. A hatalmas hivatalépület végül neoromán stílusban épült fel, és csak elképzelni lehet, mi jöhetett volna létre egy ekkora épülettömeg és a ma sokra tartott stílus találkozásával.

Háborúkat vészelték át, de túl díszesek voltak

A szegedi szecesszió az egyre gyarapodó polgári réteg kitűnni vágyása, a város újjáépítésén nyereségre szert tevők befektetése a jövőbe. A legtöbb ház bérháznak épült, főként utcasarkokon és forgalmas belvárosi telkeken, jellemzően a századforduló és az első világháború kitörése között.

A világháborúkat sikerült átvészelniük sérülések nélkül, békeidőben azonban súlyos károk keletkeztek ezekben az épületekben.

Az első jelentősebb csonkítás a fentebb már említett Schäffer-palotán történt az 1920-as években, amelynek szecessziós díszítőelemei állítólag alávizesedtek, a tulajdonos pedig nem szeretett volna többletköltségekbe bocsátkozni, így egyszerűen leverette azokat, mára pedig ennek köszönhetően alig felismerhető az épület.

A Goldschmidt-palota az 1950-es években kapott emeletráépítést, ekkor fosztották meg szecessziós díszítésétől. A háború után a Reök-palota óriási lakásait feldarabolták, 1960 környékén a megrongálódott, kissé rosszabb állapotban lévő kovácsoltvas vasvirágokat letörték, ebbe beletartozott a lépcsőház első emeleti lámpaoszlopának lefűrészelése is.

A ház csonkítása ekkor nem maradt abba, a hetvenes évek során a luxuslakások kellékei és tartozékai, a mennyezetdíszek, az aranyozott ajtók, a liliomos díszítésű színes fürdőszobai mosdókagylók, a gázégésű hengerkályhák is megsemmisültek vagy eltűntek.

Egészen a rendszerváltás környékéig különösebb figyelmet sem kaptak ezek az épületek, a legjelentősebb szegedi szecessziós építész, Magyar Ede monográfiája is csak ekkorra készült el, és az ezt követő évtizedekben kezdődött meg a turizmusba történő fokozott bevonásuk. Az ezredfordulóig lakóházként pusztuló Reök-palotát építésének századik évfordulójára újíttatta fel a város úgy, hogy neve sem változott meg, csak ezentúl már nem az építtető Reök Ivánra utal, hanem a Regionális Összművészeti Központ rövidítése.

Később a szecessziós és mór jegyekkel táncoló Új Zsinagóga is teljes külső felújítást kapott, a legtöbb épület azonban sajnos továbbra is várat renoválására, nem is beszélve azokról a csonkított házakról, amelyeknél inkább a műemléki helyreállítás lenne a kívánatos folytatás. Érdekes, hogy bár helyben a szakma gyakran szégyenkezik egyes jelentősebb szecessziós művek állapota okán, amikor Temesvárról érkezett szakmai csapat látogatóba, az egyik kérdésük az volt: mi a titok, hogyan tudják forráshiánnyal küszködve is ilyen jó állapotban tartani a házakat?

Európában a legjobbak között

De mit ér a szegedi szecesszió? Tényleg kiemelkedő jellegű és mennyiségű alkotást termelt ki a helyi polgári réteg száz évvel ezelőtt? Váraljai Anna szerint a kétezres évek fordulójáig nagy valószínűséggel senki nem szállt volna vonatra azért, hogy Szeged szecessziós emlékeiben gyönyörködjön. „Az államosításkor felszabdalt, tönkretett Reök még gimnazista koromban is egy igazi, lelakott szellemkastély volt” – írta a szegedi egyetemi adjunktus, művészettörténész, amikor a témáról kértük ki véleményét.

Onnan, hogy húsz évvel ezelőtt épp csak véletlen futottak bele a turisták ezekbe az épületekbe, eljutottunk odáig, hogy az elmúlt tíz évben a jellemzően a város épített örökségét tárgyaló építészet- és művészettörténeti kiadványok Szeged híres és „kanonizált” szecessziós épületeit ismertetik elsősorban, de monografikus szempontból is ez az időszak a legfeldolgozottabb Váraljai szerint.

A jövőbe tekintve még hozzátette, hogy „eljött annak az ideje, hogy okulva a kánonok relativizmusából, időtlenebb szemléletű műemlékvédelembe kezdjünk, és fókuszunkba emeljük egyéb korszakok, például a történelmi tanulságok levonásának szükségességét szuggeráló szocialista építészet emlékeit, mely ma hasonlóan veszélyeztetett státuszban van, mint anno a szecesszió”.

A cikk létrejöttében szintén segítséget nyújtó Csizmadia Edit helyi történész és Váraljai is egyetértenek abban, hogy Szeged világtérképen való elhelyezésében a legértékesebb szecessziós városokat hálózatba fogó Réseau Art Nouveau Network listája lehet mérvadó, ahol Szeged is szerepel néhány éve, holott ide az egész világból mindössze huszonöt várost válogattak be eddig. A tágabb értelemben vett régióból bekerült még Szabadka és Nagyvárad, de beszédes, hogy Magyarországról Szeged mellett egyedül Budapest szerepel, Temesvár pedig várólistás.

Innen nézve, illetve azt számításba véve, hogy a huszonöt tagváros közül több kevesebb és kevéssé elismert szecessziós épülettel rendelkezik csak, Váraljai szerint is reálisan belőhető, hogy a top húszban szerepel Szeged, tehát nem csupán mítosz és lokálpatrióta önámítás, hogy egy tényleg kiemelkedő szecessziós városról van szó.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.