Máshol az együttműködés a fontos, nálunk mindenben a központi akarat dönt

Ön szerint mi a legnagyobb baj a magyar oktatási rendszerrel?

Az, hogy az egész felülről vezérelt, és ez mindent meghatároz benne. A tankerületek anélkül irányítják az iskolákat, hogy a tanárok vagy a diákok véleményét bármiről is kikérnék. Nem így kellene működni.

Nemrég Stockholmban jártam egy gimnáziumban az Erasmus+ programnak köszönhetően, ott azt láttam, folyton azon fáradozik közösen az iskolafenntartó, az iskola vezetése és a diákok önkormányzata, hogy az intézmény működése jobb legyen. A diákönkormányzat ott folyton szavaztatja a tanulókat, hogy mit kérjenek az iskola vezetésétől, és azt hogyan tudnák közösen megvalósítani. Amikor ott jártam, épp ellenőrzést vártak a fenntartótól, megkérdeztem az igazgatóhelyettest, hogy ettől ők nem félnek? – Miért félnénk? – kérdezte –, majd mi megmondjuk, mit igénylünk a fenntartónktól, ők pedig az intézményi eredményeinket ellenőrzik, hogy hogyan vezetjük az iskolát, és mivel tudjuk vonzóvá tenni az ide jelentkezők számára.

Megnéztem, a stockholmi iskolában hogyan tanítják például a történelmet. Náluk 9+3-as rendszer van, 3 éves a gimnázium. A gimi első évében megtanulják a legfontosabb, sorsfordítónak tartott európai és világeseményeket, mint pl. a görög demokrácia, a feudális társadalmak felépítése, a felvilágosodás, a polgári forradalmak, a huszadik század kataklizmái, és a hasonlókat, beillesztve persze a svéd történelmet. Azután két éven át újra megvizsgálják azokat a történelmi eseményeket, amiket a diákok az alapján választhatnak ki, hogy ami a legjobban érdekli őket, azt tanulmányozzák alaposabban. Bármit is választanak, azt a tanár irányításával a mára vonatkoztató konzekvenciák keretébe illesztik. Mindig a mai életünkre gyakorolt hatásokat vizsgálják.

Ők tehát nem központi tantervet hajtanak végre, és nem a tanárokat méricskélik egyesével, hanem az iskola eredményességét mérik. Az iskola pedig arra figyel, hogy egyre jobb legyen, több szolgáltatást adjon, megfeleljen a diákok érdeklődésének, a korszerű társadalom kívánalmainak. Náluk az a fontos, hogy a diák érvényes és használható tudást kapjon, jól érezze magát, szeressen iskolába járni, és ez meghozza a hatását: a diákok figyelnek és aktívak az órán. Azt láttam, hogy nagyon jó a munkatársi viszony a tanárok között, együttműködő légkörben dolgoznak egy jó intézményért. Ott a tanárok nem egymással versenyeznek holmi pontokért, míg nálunk a most készülő státusztörvényhez kapcsolódó értékelési rendszer arról szól, hogy a tanárok egymással küzdjenek személyes érdekeikért, azért, hogy a felső 25 vagy az alsó 25 százalékba, illetve a középső, „átlagos” sávba kerüljenek, ami nagyon rossz légkört fog teremteni az iskolákban.

Nálunk a fenntartó, azaz a tankerület – felsőbb utasításra – megmondja, hogy mi legyen, és azt végrehajtatják az iskolaigazgatók a lehajtott fejű tanárokkal. Emellett nekünk rengeteg az adminisztrációnk, azt is adminisztrálni kell, ami nem létezik, vagy nem úgy van. A munkaidő-nyilvántartásunkba mi soha nem írhatjuk be azt, hogy mennyit dolgozunk, csak pontosan heti 40 óráig tölthetjük ki, ám a tanárok többsége nem negyven órát dolgozik, hanem sokkal többet.

Úgy látszik, sokan elhiszik azt, amit az oktatásért tiltakozó mozgalmakkal szemben hirdet a propaganda, hogy a tanárok kettőkor már végeznek a munkájukkal, és egész nyáron csak vakációznak.

Ha nekem egy héten 22 órám van – ami nagyon szerencsés, mert sok kollégának 30 fölötti a heti óraszáma –, akkor mindegyikre készülök előtte minimum egy órát, ez máris negyven óra munka egy héten. Ezen kívül még sok másféle feladat is van, dolgozatok javítása, adminisztráció, értekezletek, és az órán kívül is foglalkozom a diákokkal, meghallgatom a szüleiket is, és még hosszan sorolhatnám. Ha elmegyek egy könyvbemutatóra, egy kiállításra, színházba, mert érdekel, azzal is szolgálom a tanári munkámat, mert hozzá tartozik az értelmiségi létemhez, és sokszor arra is gondolok közben, hogy a diákokat is jó lenne ide elhozni, aztán persze azt meg is szervezem. Ezek sehol nem szerepelnek az elismert munkaidőben. Nyilván vannak olyan tanárok is, akik nem fordítanak ennyi időt-energiát a feladataikra, de ez minden szakmára igaz. A nyári szünet pedig a tanároknak, mire lezárják az évet, július elején kezdődik, de augusztus 20 után már be kell járni az iskolába. A szünet tehát másfél hónap, amennyi egy középkorú dolgozó fizetett szabadsága bármilyen állásban, mi viszont tanév közben nem mehetünk el szabadságra.

A másik nézet, amely a közhiedelemben él, az, hogy az iskolákkal nagyjából minden rendben van: a tanárok tanítanak, a diákok tanulnak. Több évtizedes tapasztalattal hogyan látja, miért kell átalakítani a hazai közoktatást?

Hosszan sorolhatnám a súlyos gondokat, de maradjunk a legfontosabbaknál. A problémák már az óvodákban elkezdődnek: annyira kevés az óvónő – ennek oka jórészt az, hogy nem becsülik és nem fizetik meg őket sem – , hogy az állami előírások szerint már csak a délelőtti órákban kell szakmai végzettségűeknek a gyerekekkel foglalkozni, déltől pedig már bárki vigyázhat rájuk. Ez aligha szolgálja a kicsik fejlődését.

Az általános iskolákban egyre nagyobb a tanárhiány. Egy Szegedhez közeli vidéki iskolában előfordult, hogy egy tanár egyszerre három osztályban tartott órát: kiadta a feladatokat az egyikben, átment a másikba, ott is foglalkozott kicsit a diákokkal, majd a harmadik osztály következett, azután újra elölről az egész. Hogy lehet így tanítani? A rendszerből országszerte 16 ezer tanár hiányzik, ami az összes álláshely tizede.

A család, a gyerek fontossága csak a szép propagandanyilatkozatok szerint az első, valójában a sor végén kullog: a diákok egyre kevésbé kapják meg, amire szükségük volna az oktatásban. Ám a rendszer a súlyos gondokat igyekszik leplezni: papíron minden rendben van, de a valóságban nincs elég szaktanár, sok a helyettesítés, viszont a túlórákat úgy könyvelik el, nehogy ki kelljen fizetni, mert arra nincs pénz. És akkor még az autonómia hiányáról, az egyentankönyvek színvonaltalanságáról, a félelem légköréről nem is beszéltünk.

A tanárhiány összefügg a tanárképzéssel. Mentorként azt hallom a tanárszakos hallgatóktól, hogy szeretnének tanítani, de már tudják, hogy az alacsony bérből nem fognak megélni, ezért más munkát keresnek. Nem csak az a fontos, hogy hány fiatal jelentkezik tanárképzésre – a reál tárgyaknál egyre kevesebb –, a lényeg az, a végzés után hányan dolgoznak majd a pályán, és sajnos egyre kevesebben.

Kaptak részletes hivatalos tájékoztatást arról, mi változik a státusztörvény életbe lépése után, ami a nyáron várható?

Nagyon kevés, amit tudunk. Az országgyűlés biztosan megszavazza, de most úgy látszik, hogy a belengetett június 1-i határidő csúszik. Ennek a következményeit nehéz belátni: mi történik akkor, ha a nyáron, a szünetben léptetik életbe? Mit kell tenniük a tanároknak? Tudjuk azt is, hogy országszerte ötezer tanár jelezte, lemond, ha a státusztörvény életbe lép. Velük, az ő munkaviszonyukkal mi lesz? Nyáron kell állást keresniük?

Hivatalos tájékoztatást nem kaptunk. Egyszer véleményezhettük az új törvényt, írásban kérték, de hogy a beérkezett véleményekkel mi lett, azután nem derült ki. Ha kérdezünk, vagy a hírek alapján kifogásolunk valamit a státusztörvény kapcsán az iskolában vagy a tankerületnél, akkor mindig az a válasz, hogy „ ez csak egy tervezet, majd ha életbe lép, akkor lehet majd róla valamit mondani” – azaz nincs elég ismeretünk a végleges, benyújtandó verzióról.

A két pedagógus szakszervezet megtette a magáét, véleményezték a törvényt, aminek az a lényege, hogy semmi szükség nincs rá. Utóbb minimálisan enyhítettek a tervezeten, de úgy látszik, a lényege nem változik meg. A státusztörvény és az új értékelési rendszer igen nagy hatalmat ad az iskolavezetés kezébe a tanárok felett. Persze, most azt mondják, azzal nem lesz semmi baj, majd megoldjuk okosba’. Ám Budapesten egyes szakképző iskolákban, ahol a hasonló rendszer már három éve működik, mostanában éppen azokat a tanárokat minősítették le szakmailag, akik a tiltakozásokban részt vettek. Az egyik ismerősöm, aki a diákokon kívül még a kollégáit is megtanította különféle digitális megoldások használatára, a korábbi, maximális hat pontja helyett utóbb már csak négyet kapott, azaz nagymértékben visszaesett a szakmai tudása, ami persze abszurd. Eszerint az új minősítési rendszer lehetőséget ad a hatalmi visszaélésekre, és erre már használják is, ahol bevezették.

Egy korábbi tüntetésen elmondta, hogy már évtizedek óta részt vesz az oktatási mozgalmakban. Látja ezeknek az eredményét?

Az első iskolai sztrájkom idején még Horn Gyula volt a miniszterelnök, emlékezetes, hogy miután bejöttek a kollégák, mint sztrájkőr, én zártam be az iskola kapuját. Arra is jól emlékszem, amikor 2016-ban többször áztunk az esőben a tüntetéseken Pesten. Ha szeretem a szakmámat, és ha jól is csinálom – ezt a diákok és a szülők visszajelzése alapján gondolhatom így – akkor úgy vélem, erkölcsi kötelességem megtartani, sőt javítani az oktatás színvonalát, és megvédeni a diákok, a szülők, a pedagógusok érdekeit. Ezek a tiltakozások nem pusztán politikai mozgalmak, mi minden körülmények között akarjuk elérni, hogy jobb legyen ma Magyarországon diáknak és tanárnak lenni. Ebben a küzdelemben szerencsére soha nem voltam egyedül, most is vannak kitűnő társaim országszerte, olyan elkötelezett tanárok, akik a szakmai munkájukban is igényesek, példaképek.

Szegeden és a környékén már ezernél is többen csatlakoztak az általunk indított közös nyilatkozathoz, hasonló módon hálózatosodnak az oktatás jobbításáért küzdő kollégák a vidéki nagyvárosokban meg a körülöttük lévő településeken. Az újabban már nyílt erőszakkal fellépő hatalomnak nyilván nagyon kényelmetlen, hogy országszerte egyre többen vagyunk, nekünk azonban ez is erőt ad ahhoz, hogy folytassuk. Vigyázó szemünket Budapesten tartva próbáljuk megtörni a félelem és hallgatás bénító csöndjét, mert úgy gondoljuk, ma az a legnagyobb hazaszeretet, hogy mi még mindig a pályán vagyunk.