Haraszti Miklós: 20 boldog éve volt a magyar demokráciának, a rendszerváltástól a Fideszig

2023. március 25. – 07:11

Haraszti Miklós: 20 boldog éve volt a magyar demokráciának, a rendszerváltástól a Fideszig
Kép: Veiszer Alinda műsora

Másolás

Vágólapra másolva

Haraszti Miklós, a Beszélő szamizdat szerkesztője, az SZDSZ későbbi alapítója, országgyűlési képviselője (aki ‘56-ról például itt, Mécs Imréről megemlékezve beszélt korábban nekünk) volt ezen a héten Veiszer Alinda vendége. Haraszti beszélt a rendszerváltásról, arról, mi vezethetett a Fidesz mai berendezkedéséig, illetve arról is, milyen volt a rendszerváltás előtt, az elnyomás alatt lázadni. A teljes beszélgetést havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni.

Haraszti Miklós a műsorban először a ‘80-as évekről, a rendszerváltás előtti zenetörténetről beszélt, arról, hogy „ez volt az ambícióm a ‘60-as évektől, hogy meghonosítsam főként az amerikai típusú protest songot. Ez leginkább a Gerilla-együttessel realizálódott”. Mint mesélte, a Gerilla-zenekart, amelynek Haraszti egyébként a Tizenhat tonna című dalt fordította le magyarra, később hivatalosították, államosították.

„Mentem reggel munkába és valaki kiköpött a rádiót [és a Gerilla számát] hallgatva, mondta, hogy na, ezt is a mi pénzünkön nyomják. Akkor jöttem rá, hogy be vagyok ezzel tagolva a rendszerbe. De amit csináltunk, az nagyon jó volt.”

– fogalmazott Haraszti. Később lefordította az amerikai protest songok nagy részét, mint fogalmazott, a hatvanas években főként az amerikai, nyugat-európai diákmozgalmak hatottak rá, illetve ezek zenéi. Úgy fogalmazott, ez a vonal „lázadó volt, ez volt a legfontosabb valószínűleg”.

Che Guevara hibái

„Amikorra már a rádióban játszották ezeket a dalokat, addigra engem már letiltottak. Zártak ki az egyetemről, rángattak a rendőrségre, nem volt kedvem azt csinálni, ami ellen lázadtam.”

– mondta Haraszti. Elmesélte azt is, hogy a szamizdat újságírójaként elment a CPG perére is, hogy tudósítson róla. „Ebben a liberális, kádárista kommunizmusban zenekarok két éveket kaptak, gyakran olyan szövegekért, amiket ők maguk sem értettek”, emlékezett vissza. Beszélt a koncepciós perekről is emellett, arról, hogy a vádirat ellen nem nagyon lehetett hogy védekezni, a színjátékkal pedig a bíróság nem foglalkozott, „egyszerűen csak a rendőrök voltak a tanúk”.

Kép: Veiszer Alinda műsora
Kép: Veiszer Alinda műsora

Haraszti ebben az időszakban már jelentetett meg verseket, a Che hibái című műve „volt az utolsó, ami megjelent a hivatalos irodalmi életben, emiatt is zártak ki az egyetemről”. A vers után az egyetemisták önszerveződő körökbe hívták Harasztit, az egyik ilyenen azonban „elmentünk az egyik diák lakására, ott forgott a magnó az ágy alatt”. Emiatt, illetve a csehszlovákiai bevonulás kritizálása miatt izgatási pert kapott Haraszti, három napot ült a börtönben. „Ez volt az utolsó megjelent versem, de kaptam a Népszabadságban egy egyoldalas bírálatot rá. Először neveztek életemben demokratának”, mesélte.

„Az egész nemzedékünk és utánunk már mindenki nem valamiféle terror ellen lázadt, habár a terror áldozatai, az ‘56-osok is csatlakoztak a szamizdathoz. Hanem a hazugság ellen, amiben felnőttünk”, mondta Haraszit a Beszélő című szamizdatról. Ő úgy látta, a hazugság elleni küzdelem fontosnak számított ebben az időszakban, ahogy a szamizdat létezésében is. Szerinte fontos volt a „harci barátság is”, mert a lapot csak házi szervezésben, szigorúan lehetett fenntartani, kiterjedt hálózattal. Vita volt arról is, hogy fog működni a lap: „5 ember volt a 30 híresen ellenzékiek között, akik azt mondták, hogy jó lesz”, emlékezett vissza Haraszti. A kritikák miatt aztán nem kezdtek akkor egyből a szamizdatba, egy évig heteken át jártak össze, kiépítettek egy széles hálózatot körülötte. Az volt az elv, hogy

„Ha valamiért börtönbe megyünk, az a beszéd szabadsága legyen. Az még nem politikai ellenállás volt, inkább az értelmiség megalkuvása elleni lázadás volt”.

Éhségsztrájk és börtön

Beszélt arról is Haraszti, hogy ideológiailag 1968 volt számára az igazi fordulópont.

„Egyszerre döbbentünk rá akkor mindannyian, hogy semmi mást nem akarunk, csak szabadságot. Az egész ideológia halott. Nekünk csak szabadság kell. Aztán szépen belecsúsztunk a jó öreg liberalizmusba”

– fogalmazott. Ekkor már az egész generációban a hazugság- és a tekintélyellenesség lett átható, a ‘70-es években csak az értelmiségi megalkuvás ellenzéke, „a szabadbeszéd fenntartása számított, ebben nem volt még politika. A ‘80-as években jött a pártosodás, a politika ideje”. Beszélt arról is, hogyan reagált a rendszer a lázadásra:

„‘56 miatt miatt tudvalevő volt hogy a kádár garnitúra csak saját bukása árán válthat át teljes terrorba. Ez teremtett egy politikai játékteret. Ebbe belefért az, hogy börtönbe megyek, megvernek a szabad beszédért, ez mind meg is történt”.

Haraszti mesélt emellett a 25 napos éhségsztrájkjáról, arról, ahogy a börtönben csövön át, mesterségesen etették. Illetve balhékról, egy másik, két hetes éhségsztrájkról is, amikor már „tudták, hogy komolyan gondolom, elég volt két hetet éhségsztrájkolni ahhoz, hogy utána szabadlábon védekezhessek”.

Kép: Veiszer Alinda műsora
Kép: Veiszer Alinda műsora

Rákosi megirigyelné a mai közmédiát

Beszélt végül Haraszti a cenzúráról, az azzal való együttműködésről is, az ebben kialakult kultúráról is. „Fontos elve volt a szamizdat mozgalomnak, hogy nem a rendőrök és nem a besúgók az ellenfél. A rendszernek a gondolkodásmódja, az igazodás kényszere, az irányított kultúra”, mondta. Hozzátéve: a besúgókat nem nézték le, áldozatnak kezelték őket, tudván, hogy sokakat titkokkal, családtagokkal zsaroltak bele a helyzetbe. Összegezve az elmúlt évek változásait Haraszti arról is beszélt, hogy

„húsz boldog éve volt a magyar demokráciának, a rendszerváltástól a Fidesz máig végleges hatalomátvételéig.”

Úgy látta, ez a művészeti autonómiában is leütközött, az, hogy a pártok szerint öncenzúrázza magát a művészet, „erre valójában a művészetben nem volt szükség, nem volt lételeme, nem volt feltétele a művészetcsinálásnak. Azóta viszont megint”, fogalmazott Haraszti. Hozzátette azt is: az öncenzúra azért minden ilyen rendszerben örök.

Beszélt az újságírásról és a sajtó helyzetéről is, arról, hogy napjainkban szinte kizárólag online működik „a szabad újságírás, amiért már pénzt is kell adni, hogy megismerhessem az igazságot”. Kifejtette, ez nehezen tud versenyezni az ingyenesen elérhető, de kormányhoz közeli médiumokkal, így úgy látja,

„az online sajtó nagy része azt a funkciót tölti be, amit az előző rendszerben a szamizdat. Fantasztikus újságíróink vannak online, akiknek ugyanannyira nincs reményük a klasszikus média által irányított tömeg informálására, ahogy a parlamentben vitézkedő úgynevezett ellenzéki pártoknak sem.”

Haraszti arról is beszélt, úgy látja, a mostanihoz hasonló rendszer a rendszerváltás után egyedül Magyarországon alakulhatott ki, de „nem azért, mert Orbán annyira zseniális, ördögien gonosz személyiség”. (..) „Hanem mert egyedül Magyarországon csináltuk meg a rendszerváltó kerekasztalnál azt a bolondságot, hogy szíre-szóra könnyen kétharmadhoz, tehát meg nem érdemelt parlamenti fölényhez tud jutni egy párt” – fogalmazott Haraszti, arról is beszélve, hogy ebből fakadóan élünk „alkotmányos diktatúrában”. Haraszti szerint az első tisztán parlamenti választásnál csúszott hiba a gépezetbe, mert akkor nem gondoltak bele a szabálykialakításnál ebbe.

„Túlhatalmat adtak a győztesnek, hogy nehogy anarchia és kormányozhatatlanság legyen. És ebből ez lett, hogy 2014-ben 40 százaléknyi választói támogatással, 30 valamennyi népi támogatással kétharmadot, alkotmányváltoztató többséget lehetett szerezni.

És ehhez csak egy olyan elszánt machiavellista ember kellett, mint Orbán.”

Végül Haraszti a közmédia semlegesítéséről is beszélt, amit az MDF-SZDSZ paktumban még ő kötött ki. Szerinte ugyanis „a sajtó, a civil társadalomnak az intézménye nem az államé, arra van, hogy a hatalmat ellenőrizze, hogy igazság legyen, hogy tudás legyen, hogy ne lehessen ámítani, mint minden eddigi korszakban”. Úgy látja, a baloldali médiatúlsúlyra mutogatásról pont a Fidesz hatalomra kerülésével derült ki, hogy egy hamis panasz.

Végül a közmédiáról azt is mondta:

„ahogy megyünk előre az időben, olyan csúcsokat dönget a közmédia propagandizmusa, hogy Rákosi megirigyelhetné néha. nagyobb elkötelezettség kellett volna a polgári társadalomnak eziránt a valószínűleg egyébként bukásra ítélt intézménye, a pártatlan közmédia iránt”.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!