A hajnal nem találta meg többé Szegedet

2023. március 12. – 17:33

A hajnal nem találta meg többé Szegedet
Fotó: Lauscher Lipót / Móra Ferenc Múzeum

Másolás

Vágólapra másolva

Csak romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak – emlékezett vissza Mikszáth Kálmán a Szegedet 1879. március 12-én elpusztító árvízre, ami hazánk egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája volt, és amiről Kossuth Lajos azt írta, Pompeji eltemetése óta alig tud a történelem hasonló pusztulásról.

A várost azon a tavaszi éjjelen romba döntő árvíz nem érte váratlanul Szegedet és lakosságát. A történelmi leírások szerint már a tél folyamán baljós jel volt például, hogy a szokottnál magasabb a Tisza és mellékfolyói vízállása, és február végére nyilvánvalóvá vált, hogy nagy veszély fenyegeti a mai Magyarország akkor legnagyobb vidéki városát.

Nők, gyermekek a töltésen

Voltak már árvízvédelmi töltések a város körül, a Szegedet észak-nyugati irányból határoló Alföld-Fiumei Vasút is egy ilyenen haladt, ám ezek ekkorra már hónapok óta álltak ellen az egyre magasabb víznek. A Tisza jóval a katasztrófa előtt kiöntött a várostól északra található területekre. Március elejére leállt a város, 2-án elkezdték szervezni az esetleges kiürítés hogyanját, 3-án bezártak az iskolák, a Tiszán pontonhidat építettek menekülési céllal, a vasutat pedig arra kötelezték, hogy kétszáz kocsit tároljon a városban arra az esetre, ha hirtelen evakuálni kell.

Mindeközben a töltéseken heroikus munka folyt, hogy az egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő gátszakadást legalább késleltetni tudják. „A rendkivüli vész igényelte kényszermunka szintén elrendeltetett, a város minden részéből sereglenek férfiak ásókkal, kapákkal nők, gyermekek kosarakkal a töltésekre, hol a kifáradt munkaerő, folyton ujakkal pótoltatik” – írta a Pesti Napló március 3-án. Néhány nap múlva már kétezer, Aradról, Temesvárról és Budapestről jött katona is segített a védelmi munkákban.

A következő napokban egyre több töltésszakadás következett be, és 8-ára a víz elérte Szeged határát, nekifeszült a vasútnak. Olyannyira, hogy aznap reggel a Budapestre induló szerelvény már vizes kerekekkel hagyta el a várost, mint utolsó vonat a következő időszakban.

Minden elveszett

Március 11-én este vihar érte el a vidéket, a víz át-átcsapott a gátak fölött, jócskán megrongálva azokat.

A vasút töltése éjjel kettő órakor szakadt át,

ezen a ponton pedig nem volt több fizikai akadály a város és a víz között.

„Beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egyszerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja – emlékezett vissza Mikszáth Kálmán a történtekre. – Mindenki odanézett. Nagy János nevű fiatal ember rohant be lihegve, övig sárosán, vizesen. – Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.”

A városháza harangja fél háromkor kezdett kongani, amihez valamennyi templom is csatlakozott. A 70 ezer fő lakta városból a legtöbben ekkorra már elmenekültek, de még így is tízezrek voltak otthonaikban.

Fotó: Lauscher Lipót / Móra Ferenc Múzeum
Fotó: Lauscher Lipót / Móra Ferenc Múzeum

Az ár észak felől ment végig Szegeden, március 12-én reggelre az egész várost víz borította. Akik nem tudtak elmenekülni, sokan házaikban, vagyis azok romjaiban, romjain maradtak, a sorra összedőlő épületek és a fagyos éjszaka azonban szedte áldozatait. Az árvízben közel százötvenen haltak meg, a többnyire vályogból épült város hatezer házából kevesebb mint háromszáz maradt meg.

Hogy pontosan hányan vesztették életüket a tragédiában, soha nem fog kiderülni. A város hivatalos jelentése 151 főről szól, de még hetekkel, hónapokkal később is kerültek elő holttestek, így a kétszáz is reális becslés lehet, a tanyavilágról nem is beszélve.

Velencei élet

A katasztrófa híre az egész világot bejárta, számos külföldi lap között a The New York Times is ekkor írt legelőször a városról, rögtön a címlap tetején ráadásul. „Szegedint katasztrofális árvíz látogatta meg. Az egész város víz alá került – épületek százai elsodorva – nagyszámú emberélet odaveszhetett – a lakosok szörnyű szenvedésnek kitéve.”

Az ár nemigen akart visszább húzódni, ezért egyfajta velencei élet kezdett kialakulni a városban, már ami maradt belőle. Az emberek csónakokkal közlekedtek a romok között, ha el szerettek volna jutni az épen maradt házak valamelyikébe. A városban rekedt közel 33 millió köbméternyi folyóvizet, ami helyenként akár négy méter magas szinten is volt, végül százhúsz gőzszivattyúval tudták csak felszámolni. Szeged „megszárításához” végül a nyár is kellett, augusztus végére lehetett újra rendesen sétálni az utcákon.

Fotó: Lauscher Lipót / Móra Ferenc Múzeum
Fotó: Lauscher Lipót / Móra Ferenc Múzeum

„A próféta siralmának e szivreható felkiáltása hangzik a hazához, hangzik az emberiséghez, Szegednek és sorsa osztályosainak leirhatatlan pusztulásából – írta Kossuth Lajos néhány héttel a katasztrófa után Bakay Nándor szegedi kötélgyárosnak. – Pompeji eltemetése óta alig tud a történelem egynél több ily mérvű pusztulásról. Bizony-bizony nincsen oly bánat, mint az elpusztult Szeged elszórt népének bánata.”

Okolták a Marost is

Az árvíz után nem rögtön indult meg a város újjáépítése, hanem csak 1880 tavaszán, az okok fürkészése azonban igen hamar megkezdődött. 1876-ban és 1877-ben is voltak ugyanis nagyobb áradások, amelyeket túlélt a város, viszont ezeket követően is többször jelezték a kormányzat felé, hogy meg kell erősíteni Szeged árvízvédelmét. Budapest bár meghallgatta ezen kérelmeket, azokat nem vette kellő komolysággal.

Sokáig folyt a vita azon is, hogy valójában a Tisza döntötte-e romba Szegedet, avagy az éppen a város fölött a folyóba torkolló Maros, hiszen ha ennek árhulláma nem adódik a Tiszáéhoz, minden bizonnyal Szeged sem pusztul el. Fel is merült több alkalommal még 1879 előtt, például a folyószabályozások esetében, hogy a folyót a város alatt kéne a Tiszába csatlakoztatni, ezt azonban elsősorban gazdasági okokból elvetették.

A Maroson érkezett sószállítmányok fontosak voltak Szegednek, nagyban hozzájárultak annak gazdaságához, és később végülis az is kiderült, hogy hiába „kötötték volna át” a Marost, a folyó kis vízszintesése miatti visszaduzzasztás következményeképp Szeged előtt a Tisza vízállását még akkor is csak néhány cm-rel lehetett volna csökkenteni, ha a Marost nem a vitatott négy, hanem akár 100 km-rel lejjebb vezették volna be a Tiszába.

A katasztrófa valódi oka a gyenge anyagú és alulméretezett töltésekhez vezethető vissza.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.

A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!