A hajnal nem találta meg többé Szegedet

A várost azon a tavaszi éjjelen romba döntő árvíz nem érte váratlanul Szegedet és lakosságát. A történelmi leírások szerint már a tél folyamán baljós jel volt például, hogy a szokottnál magasabb a Tisza és mellékfolyói vízállása, és február végére nyilvánvalóvá vált, hogy nagy veszély fenyegeti a mai Magyarország akkor legnagyobb vidéki városát.

Nők, gyermekek a töltésen

Voltak már árvízvédelmi töltések a város körül, a Szegedet észak-nyugati irányból határoló Alföld-Fiumei Vasút is egy ilyenen haladt, ám ezek ekkorra már hónapok óta álltak ellen az egyre magasabb víznek. A Tisza jóval a katasztrófa előtt kiöntött a várostól északra található területekre. Március elejére leállt a város, 2-án elkezdték szervezni az esetleges kiürítés hogyanját, 3-án bezártak az iskolák, a Tiszán pontonhidat építettek menekülési céllal, a vasutat pedig arra kötelezték, hogy kétszáz kocsit tároljon a városban arra az esetre, ha hirtelen evakuálni kell.

Mindeközben a töltéseken heroikus munka folyt, hogy az egyre inkább elkerülhetetlennek tűnő gátszakadást legalább késleltetni tudják. „A rendkivüli vész igényelte kényszermunka szintén elrendeltetett, a város minden részéből sereglenek férfiak ásókkal, kapákkal nők, gyermekek kosarakkal a töltésekre, hol a kifáradt munkaerő, folyton ujakkal pótoltatik” – írta a Pesti Napló március 3-án. Néhány nap múlva már kétezer, Aradról, Temesvárról és Budapestről jött katona is segített a védelmi munkákban.

A következő napokban egyre több töltésszakadás következett be, és 8-ára a víz elérte Szeged határát, nekifeszült a vasútnak. Olyannyira, hogy aznap reggel a Budapestre induló szerelvény már vizes kerekekkel hagyta el a várost, mint utolsó vonat a következő időszakban.

Minden elveszett

Március 11-én este vihar érte el a vidéket, a víz át-átcsapott a gátak fölött, jócskán megrongálva azokat.

A vasút töltése éjjel kettő órakor szakadt át,

ezen a ponton pedig nem volt több fizikai akadály a város és a víz között.

„Beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egyszerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja – emlékezett vissza Mikszáth Kálmán a történtekre. – Mindenki odanézett. Nagy János nevű fiatal ember rohant be lihegve, övig sárosán, vizesen. – Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.”

A városháza harangja fél háromkor kezdett kongani, amihez valamennyi templom is csatlakozott. A 70 ezer fő lakta városból a legtöbben ekkorra már elmenekültek, de még így is tízezrek voltak otthonaikban.

Az ár észak felől ment végig Szegeden, március 12-én reggelre az egész várost víz borította. Akik nem tudtak elmenekülni, sokan házaikban, vagyis azok romjaiban, romjain maradtak, a sorra összedőlő épületek és a fagyos éjszaka azonban szedte áldozatait. Az árvízben közel százötvenen haltak meg, a többnyire vályogból épült város hatezer házából kevesebb mint háromszáz maradt meg.

Hogy pontosan hányan vesztették életüket a tragédiában, soha nem fog kiderülni. A város hivatalos jelentése 151 főről szól, de még hetekkel, hónapokkal később is kerültek elő holttestek, így a kétszáz is reális becslés lehet, a tanyavilágról nem is beszélve.

Velencei élet

A katasztrófa híre az egész világot bejárta, számos külföldi lap között a The New York Times is ekkor írt legelőször a városról, rögtön a címlap tetején ráadásul. „Szegedint katasztrofális árvíz látogatta meg. Az egész város víz alá került – épületek százai elsodorva – nagyszámú emberélet odaveszhetett – a lakosok szörnyű szenvedésnek kitéve.”

Az ár nemigen akart visszább húzódni, ezért egyfajta velencei élet kezdett kialakulni a városban, már ami maradt belőle. Az emberek csónakokkal közlekedtek a romok között, ha el szerettek volna jutni az épen maradt házak valamelyikébe. A városban rekedt közel 33 millió köbméternyi folyóvizet, ami helyenként akár négy méter magas szinten is volt, végül százhúsz gőzszivattyúval tudták csak felszámolni. Szeged „megszárításához” végül a nyár is kellett, augusztus végére lehetett újra rendesen sétálni az utcákon.

„A próféta siralmának e szivreható felkiáltása hangzik a hazához, hangzik az emberiséghez, Szegednek és sorsa osztályosainak leirhatatlan pusztulásából – írta Kossuth Lajos néhány héttel a katasztrófa után Bakay Nándor szegedi kötélgyárosnak. – Pompeji eltemetése óta alig tud a történelem egynél több ily mérvű pusztulásról. Bizony-bizony nincsen oly bánat, mint az elpusztult Szeged elszórt népének bánata.”

Okolták a Marost is

Az árvíz után nem rögtön indult meg a város újjáépítése, hanem csak 1880 tavaszán, az okok fürkészése azonban igen hamar megkezdődött. 1876-ban és 1877-ben is voltak ugyanis nagyobb áradások, amelyeket túlélt a város, viszont ezeket követően is többször jelezték a kormányzat felé, hogy meg kell erősíteni Szeged árvízvédelmét. Budapest bár meghallgatta ezen kérelmeket, azokat nem vette kellő komolysággal.

Sokáig folyt a vita azon is, hogy valójában a Tisza döntötte-e romba Szegedet, avagy az éppen a város fölött a folyóba torkolló Maros, hiszen ha ennek árhulláma nem adódik a Tiszáéhoz, minden bizonnyal Szeged sem pusztul el. Fel is merült több alkalommal még 1879 előtt, például a folyószabályozások esetében, hogy a folyót a város alatt kéne a Tiszába csatlakoztatni, ezt azonban elsősorban gazdasági okokból elvetették.

A Maroson érkezett sószállítmányok fontosak voltak Szegednek, nagyban hozzájárultak annak gazdaságához, és később végülis az is kiderült, hogy hiába „kötötték volna át” a Marost, a folyó kis vízszintesése miatti visszaduzzasztás következményeképp Szeged előtt a Tisza vízállását még akkor is csak néhány cm-rel lehetett volna csökkenteni, ha a Marost nem a vitatott négy, hanem akár 100 km-rel lejjebb vezették volna be a Tiszába.

A katasztrófa valódi oka a gyenge anyagú és alulméretezett töltésekhez vezethető vissza.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.