Felújított Deák téri metróállomás: itt van egész Budapest legabsztraktabb tere

A Deák téri aluljáróból, a Földalatti Vasúti Múzeum bejárata mellől indulunk, ahová a 47-es, 49-es villamos végállomásától lehet lelépcsőzni. Annak, hogy itt a villamosmegálló, jelentősége van, az új belépőcsarnokban a fémpanelek melegszürke színe mellett a villamosokra és a földalattira utaló sárga az uralkodó burkolatszín.

A jegykezelőnél összesűrűsödnek a kintről szétszórva érkező utasok, akiket beljebb a mozgólépcső élénksárga lejtaknája gyűjt össze.

„Beszippant a sárga őrület”

– fogalmazta meg az érzést az egyik építész. Mint hozzáteszi, a Deák tér élénk, friss színeinek használata tisztelgés a 3-as metró korábbi, merész színhasználata előtt.

Hogy hogyan szippant be a sárga őrület, azt ezen a villámvideón lehet megnézni:

Egy szinttel lejjebb a mozgólépcső beérkezik az átszállócsarnokba, ahová a földalattiból is befut egy folyosó. A mennyezet itt jóval magasabb, mint korábban. A nagyobb teret a tervezők úgy használták ki, hogy a szürke álmennyezet alatt még egy síkot adnak ki a szabadon lebegő négyzetes lámpatestek.

Újabb mozgólépcső-lejtaknába fordulunk, ennek burkolata égkék színű, a 3-as metró színére utalva. Érdekes részlet, hogy a burkolóelemek osztata most függőleges, nem úgy, mint korábban, amikor a kapaszkodóra merőlegesen előrefelé dőlt, kicsit az utasokat is önkéntelenül megdöntve.

A lenti állomástér fő színe a fehér, jól rímel rá a befutó metrószerelvény fehérsége. Az álmennyezet alumíniumrácsozata ferde fogazatú ipari fellépőkre emlékeztet, mint az építészek mondják: „A burkolatok sokszor erősen indusztriálisak, direkt nincsenek elfinomkodva.”

A Deák téri állomást jobban becsomagolták belülről, mint a korábban felújított állomásokat, ahol a szűk tér miatt egészen a betonig bontották vissza a burkolatot. Itt van hely befedni a rengeteg felújított műszaki berendezést, amiből csak a brutális füstelszívó turbinák ütik ki a szemet.

Feltűnő, hogy az állomástér akusztikája egész kellemes, nem zajos. Úgy alakították ki, hogy rendesen érteni lehessen, ha bemondanak valamit, nem pattog összevissza a hang, mint egy beton gyalogos aluljáróban.

A mozgólépcső folyosójával korábban párhuzamos lámpatesteket merőlegesen befordították, hogy vizuálisan is alátámassza az utasok „szétspriccelését” az állomásban. Itt tudom meg, hogy metrófolyosóra merőleges lámpatestek villódzására néhány másik állomásnál a metróvezetők sokat panaszkodtak, itt viszont az állomás oszloperdeje eltakarja előlük a lámpák nagy részét. Az oszlopokat borító fehér kismozaik is visszakacsintás a múltra, tapasztalat volt, hogy az utasok szívesen fogdosták, szerették, ráadásul strapabíró felületnek bizonyult.

Elérkezünk a kályhához, mert mint az építészek mesélik, a João Rodrigues Vieira portugál képzőművész által még évtizedekkel ezelőtt adományozott betűcsempe volt az alap, ahonnan kiindulva az egész állomás belső dizájnját elkezdték tervezni.

„A betűcsempe maradt a helyén, de kiemeltük az addig kakofón közegéből, és körbenyaltuk egy egységesebb környezettel”

– fogalmaz az egyik építész arról, hogy kapott egy újabb, modern keretezést a mű. A peronnal szembeni burkolatot már ennek rendelték alá a tervezők, egyszerű kék, de véletlenszerűen megfurkált fémlemez (szaknyelven randompeforációs kábeltakaró fal) néz vissza a várakozó utasokra.

„Most nézzük meg az időkaput!”

– javasolják az építészek, és a láthatóan mindenki kedvencének számító átkötő folyosó felé indulunk, ami a 2-es és a 3-as metró állomásait köti össze.

Az egyeseket egy nagy hal gyomrára, másokat a hetvenes évek űrkorszakára emlékeztető csatornaszerű folyosó az, ahol a tervezők leginkább elereszthették a fantáziájukat. Ez egész Budapest legabsztraktabb tere, mondja egyikük.

A régebben függőleges, mészkőlapokkal, poros vitrinekkel, megtépett reklámokkal határolt tér teljesen átalakult: oldalt kibővítették, és íves-lendületes, méterenként osztott türkizkék burkolatot kapott. Elmondás szerint a színmintákkal közel egy évig rohangált a festékgyártóhoz az egyik építész, amíg a végső verziót kiválasztották. „Sokat szöszmötöltünk a színekkel, mert ez volt az, amivel leginkább játszani lehetett a felújítás során” – emlékszik vissza.

A türkizkék folyosó ritmikus osztatása állítólag haladásra ösztönzi majd az utasokat, akik azonban egészen biztosan megtorpannak majd az alagút közepén: a még mindig működő polgári védelmi szakaszoló kapu fém szerkezeti elemeit a plafonon szabadon hagyták. A mennyezeti lámpák színhőmérsékletét úgy lőtték be, hogy nagyon közeli legyen a napfényéhez, így természetes fényként hasson. Érdekes, hogy jóval kevesebb a reklámfelület, az is inkább szervezetten lett elhelyezve.

A sci-fi-hangulatú átkötő folyosóból egy rövid mozgólépcsőzés után visszatérünk az állomásszintre, az utolsó attrakcióhoz, egyben az egyetlen új szerkezeti elemhez: az állomás végében fúrt folyosóhoz, ami a felszínre szállító lift aknájához vezet. Ezt az aknát a metró még abból az időből örökölte, amikor még a Nemzeti Színházat az Erzsébet térre tervezték, de az építkezés megakadt. A színház végül költözött, de az akna maradt, amit így a metrófelújításnál hasznosíthattak az állomás akadálymentesítésére.

A liftaknához egy 20-30 méter hosszú alagutat kellett bányászni, egy ilyen hosszúságú fehér, kerek falú folyosó visz a lifthez. A nyolc emelet mélyen húzódó folyosónál elszabadul a fantázia: van, aki szerint a főpolgármesternek ezen a folyosón, oldalt felsorakozott, fehér páncélú Star Wars-rohamosztagosok között kellene befutnia a hamarosan kezdődő sajtótájékoztatóra; más szerint a folyosó olyan, mint a profi bokszmeccsek kifutója, ahonnan egy vállra vetett törölközővel érkezhet az aktuális politikus, hiphopzenére betáncolva a várakozó tömegbe. Akárhogy is, a fehér folyosó elég pszichedelikus hatást kelt.

Várakozás szerint a 21 személyes liftet sokan fogják használni, mert az Erzsébet tér egyik forgalmas pontján tesz ki. A felszíni liftház is valószínűleg magához csalogatja majd az utasokat, mert homogén üvegfala nappal színeváltó jégkockaként, este rizspapír lámpásként fog pompázni. Az Erzsébet téren ér véget utunk, ahol az egyik építész így foglalja össze, hogy mit akartak elérni a tervezéskor:

Az egyik fő cél az volt, hogy a dizájn, a színhasználat, az egynemű közeg segítsen az utasoknak a haladásban, tájékozódásban. A másik pedig, hogy a belső érdekes legyen ugyan, de ha az évek alatt az utasok mégis megszokják, akkor mégse legyen annyira tolakodó, hogy unalmassá váljon.