Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós között végig megmaradt a tisztelet – Fodor Gábor felidézte, miért

Bár az utóbbi évtizedekben egyáltalán nem voltak egy platformon, és a vasárnap elhunyt Tamás Gáspár Miklós az Orbán-rendszer kérlelhetetlen kritikusa volt, Orbán Viktor mégis szinte baráti szavakkal búcsúzott a filozófustól. A kormányfő a Facebook-oldalán azt írta, „Isten veled, TGM!”, majd még azt is hozzátette: „elment a régi szabadságharcos”.

Arra, hogy mi kötötte össze máig Tamás Gáspár Miklóst és Orbán Viktort, Fodor Gábor, a Fidesz egykori alapítója, később a Szabad Demokraták Szövetsége, majd a Magyar Liberális Párt elnöke adta meg a kulcsot. Fodor egyrészt szép megemlékezést írt az elhunyt filozófusról, amely itt olvasható, másrészt sikerült telefonon is elérnünk őt, hogy a Telexnek részletesebben is idézze fel emlékeit.

Mint a politikus elmesélte, 1987-1988 tájékán, a Demokratikus Ellenzék eseményein, illetve a kor tüntetésein ismerte meg a filozófust. Ekkor alakult a Fidesz, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ), illetve a Szabad Kezdeményezések Hálózata, amiből később a liberális Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) lett. Egy idő után már nemcsak látták egymást az eseményeken, de beszélgettek is.

„Gazsi (Tamás Gáspár Miklóst mindenki így ismerte a rendszerváltó ellenzékben – a szerk.) rendkívül szórakoztató, impulzív személyiség volt. Gyakran fellépett, beszédeket mondott például a Jurta Színházban, ahol szinte válogatás nélkül még együtt voltak az MDF, a Fidesz, az SZDSZ tagjai. Az látszott, hogy nagyon aktív, elszánt kritikusa volt a Kádár-rendszernek, ekkor még határozottan a liberalizmus és a szabad piac felől. Kolozsvárról, többnyelvű miliőből érkezett. szédületes nyelvtudása, olvasottsága, műveltsége volt, és ezt nem is titkolta, szívesen csillogtatta.”

A júniusi csata

Fodor Gábor a posztjában is felidézi azt a tüntetést, ami miatt Tamás Gáspár Miklósnak Orbán Viktor miniszterelnökkel minden nézetkülönbség ellenére megmaradt valamilyen pozitív, személyes kapcsolata, kölcsönös tisztelete.

Fodor így írja le az eseményt: „Én a bátorságát sem felejtem el. 1988. június 16-án Kis Jánossal, Orbán Viktorral és Molnár Péterrel együtt mentünk a Batthyány Örökmécseshez. Ez még a Kádár-rendszer, a »létező szocializmus« ideje: állampárt, diktatúra. Nagy Imre nevét kimondani sem volt szabad, megemlékezni a mártírokról tiltott és büntetett cselekménynek számított.”

Majd így folytatja: „Pár százan mertünk ott összegyűlni, hogy megtörjük a hazugság pusztító csendjét. Sétáltak az emberek, a kis tér zsúfolt lett, vártunk. Egyszer csak egy szakállas, szemüveges ember hangosan megszólalt: Akkor kezdjük! És a mécseshez lépve elkezdte a beszédét. A környező utcákból civil és egyenruhás rendőrök sokasága rohant elő, többen közülük a szónokra, Tamás Gáspár Miklósra vetették magukat.

Az általános gumibotozás és kiabálás közepette Orbán Viktor próbálta kiszabadítani Gazsit a rátámadó tucatnyi egyenruhás gyűrűjéből.”

A folytatás

Összesen tehát legfeljebb kétszáz-háromszáz ember volt olyan bátor, hogy részt vegyen az eseményen. TGM-et és Orbánt körbevették, és hiába próbálta Fodor Gábor és Kis János visszahúzni mindkettőjüket, mindenkire záporoztak az ütések, TGM-et és Orbánt pedig elvitték, mondta Fodor.

Viszont a jelenlévők felháborodtak és felbátorodtak. Elindultak a Vörösmarty tér felé, rendszerellenes jelszavakat kiabáltak, Nagy Imrét éltették. A téren aztán könnygázzal feloszlatták a tiltakozást.

Mindenesetre Tamás Gáspár Miklós és Orbán életében ez egy olyan kapocs maradt, hogy miközben később a filozófus a legnagyobb elánnal kritizálta Orbánt, megmaradt benne egyfajta tisztelet, és ez kölcsönös volt.

Tamás Gáspár Miklós írásai, beszédei örökké kalandra csábítottak. Eleganciáját humorral, sziporkával fűszerezte – írja posztjában Fodor, aki szerint mindig érdemes volt meghallgatni, elolvasni őt, az utolsó percéig teljesen naprakész volt arról, hogy mi fontos, és mi nem. Imádott száguldozni szédületes műveltsége hullámain az angol arisztokratától (aki a külsőségeket is felvette, és a kilencvenes évek elején sétapálcával járt a parlamentbe), az anarcho-szindikalista újbaloldali váteszig. De mindvégig elkötelezetten volt szabadságpárti, aki lehetett liberális, konzervatív vagy újbaloldali gondolkodó, de eközben mindvégig szeretetreméltó, jó ember volt.

Politikusnak nem volt alkalmas

Tamás Gáspár Miklósnak nagyon csapongó volt a pályaíve, abban azonban konzisztens volt, hogy nem szerette a rendszereket, a kormányokat. 1989-1990 táján úgy tűnt, hogy „a” rendszert, vagyis a szocialista állampárti vezetésű világot nem szereti. Később azonban az derült ki, hogy szabad szelleme általában sem tudja elfogadni azokat a kötöttségeket, amelyeket egy kormány, egy párt, vagy bármilyen közösség megkövetel, őt nem lehetett normák, keretek közé szorítani.

„Általában kevés dologban értettünk egyet, de a provokatív megjegyzései is inspirálóak voltak”

– mondta róla Fodor Gábor. TGM így ugyan politikusnak kevésbé volt alkalmas, mert nem fogalmazott óvatosan, nem tartotta magát a többség döntéséhez, a közös véleményhez, túl gyorsan kimondta, amit gondolt.

„Gazsi abban hitt, hogy bármit is gondolunk, a vita, a gondolkodás, a szellemi frissesség nélkül nem tudunk érvényeset mondani.”

Ahogy a politikus visszaemlékezik, Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ azon vonalához tartozott, amelyik a Fideszt egy kicsit lekezelte. Valami olyasmit gondolt, hogy „itt vannak ezek a fiúk, akiket bevittünk a parlamentbe, jó kis segédcsapatunk lesznek. Mások, így Kis János, Pető Iván jobban tisztelte a Fideszt, de ő sem lenézett minket, hanem valami más régióban gondolkodott.”

„Nagyon szerettem őt, halála jelentős veszteség a magyaroknak, határon innen és túl. Tamás Gáspár Miklós nélkül szegényebb és unalmasabb lesz a magyar közélet és szellemi élet.”