A Belügyminisztérium meglépi: kikerülnek a kórházból azok a betegek és idősek, akiknek nem kell orvos

Az ellenzéki obstrukció ellenére hamarosan elfogadja a kormánytöbbség azt az egészségügyi törvénycsomagot, amely egyéb változások mellett kitenné a kórházakból a tartós ápolásra szoruló betegek egy részét, és szakápolási központokba helyezné át őket. A Belügyminisztérium ezzel egy régi problémát szeretne megoldani, de

a szakmával nem vagy alig egyeztetett javaslat több részlete is homályos még, és a hatásai sem látszanak pontosan.

A terv olyan betegeket érint, akiknek stabil az állapota, de önállóan nem tudják ellátni magukat, a gondozásuk viszont már nem igényel állandó orvosi jelenlétet. A helyzet megértéséhez érdemes tisztázni egy alapvető összefüggést a kórházak működéséről. A sérültek vagy gyógyítható, kezelhető betegek először az aktív kórházi osztályokra (például sürgősségi, intenzív osztály, sebészet, ortopédia, urológia stb.) kerülnek. Ez a legdrágább ellátás, hiszen sok műszer, magas szakmai tudás és esetleg drága gyógyszeres kezelés kell hozzá, az ágyak száma viszont korlátozott.

A cél az, hogy itt lehetőleg mindig legyen szabad ágy, folyamatos egyensúly legyen az érkező és távozó betegek között. Ezért nem lehet hosszú ideig maradni ezeken az osztályokon. A gyógyult vagy lábadozó betegeket tehát amint lehet, megfelelő terápiás kezelés mellett hazabocsátják, azokat pedig, akik tartós ápolásra szorulnak, a kórházak krónikus és rehabilitációs osztályaira irányítják tovább.

Nincs hova hazamenni a kórházból

Ezek sem számítanak azonban a köznyelv szerinti „elfekvőnek”, azaz a betegek általában itt sem maradnak nagyon hosszú ideig vagy a halálukig. A rehabilitációs osztályokon a betegeket a hétköznapi életbe való visszatérésre készítik fel, a krónikus osztályokon pedig azzal a reménnyel folytatódik a tartós szakorvosi kezelés, hogy a beteg egy idő után elhagyhatja a kórházat.

Vannak viszont olyanok, akiknek az állapota már nem teszi szükségessé az állandó orvosi felügyeletet, mégis folyamatos ápolásra szorulnak, mert nem tudják segítség nélkül megoldani az étkezést, a tisztálkodást, az öltözködést, nincs viszont olyan, aki az otthonukban ellássa őket.

Több hazai kórházban hoztak ezért létre ennek a betegcsoportnak külön ápolási osztályokat, ezeken orvos nem is mindig van, csak szakképzett nővérek gondozzák a betegeket. Ahol ilyen osztályok nincsenek, ott ezek a betegek sokszor bújtatottan a krónikus osztályokon jelennek meg. Egy időben ez volt a hálapénz egyik terepe: családtagok jelentős összegeket fizettek azért, hogy idős hozzátartozójuk tartósan maradhasson bent a kórházban, ott kapja meg a mindennapi felügyeletet és segítséget.

Egy budapesti kórház főorvosa a krónikus osztályukon 20-30 százalékra becsülte azoknak a betegeknek az arányát, akik nem igényelnek állandó orvosi felügyeletet. Az orvos szerint sajnos igaz az, hogy köztük több olyan van, akinek nincs hova mennie: hozzátartozói nincsenek vagy nem tartja velük a kapcsolatot, egy részük pedig hajléktalan. A kórházak tehát évek óta részben szociális feladatot is ellátnak, holott nem ez lenne a dolguk.

Elbocsátva

Ezt a helyzetet akarja tisztázni a készülő törvény azzal, hogy ezeknek a betegeknek az ellátását kiemeli az egészségügyből és áthelyezi a szociális ellátásba. Az elképzelés szerint arról, hogy ki helyezhető át szakápolási központba, a kórház orvosa fog dönteni.

Azt egyelőre nem tudni, pontosan milyen szempontok szerint helyezik át a beteget, de irányadó lehet az egyik hazai kórház ápolási osztályára való felvételről szóló hivatalos dokumentum. E szerint ebbe a körbe az tartozik, aki kizárólag ápolást igényel, napi orvosi felügyeletre nincs szüksége, nem szorul pszichiátriai ellátásra, nem ön- és közveszélyes, nincsen kezelendő, krónikus sebe (felfekvése), nem fertőző beteg, nincs kiszáradva, nem szorul mesterséges táplálásra, 3 napnál régebben láztalan. Feltételi követelmény lehet még az, hogy a beteg ne szedjen antibiotikumot, kemoterápiás gyógyszert, ne szoruljon gyógyszeres infúzióra, intravénás injekcióra, kábító fájdalomcsillapítóra, tartós oxigénterápiára vagy hospice-ellátásra.

Akit áthelyezhetőnek tartanak, az a befogadó szociális intézménytől már előre kap egy tájékoztatót arról, hogy hova kerül, milyen szolgáltatásokat kap ott, és milyen térítési díjat kell fizetnie. A beteg vagy a hozzátartozó ez alapján dönthet úgy, hogy nem fogadja el az áthelyezést, viszont ebben az esetben a kórházban sem maradhat: hazabocsátják, és innentől a családtagoknak kell megoldaniuk az ápolását.

Fizetni kell

Ha a beteg átkerül egy szociális intézménybe, fizetnie kell az ellátásáért. Nem mintha eddig nem kellett volna, hiszen a hazai ápolási osztályok többségében most is 1500–3500 forint napidíjat számolnak fel. A leendő szakápolási központokról a törvényből annyit tudunk meg, hogy azokban a kórházakétól „eltérők” lesznek a térítési díjak, de hogy mekkorák, azt még nem tudni.

A törvényjavaslat erre vonatkozóan egyelőre csak annyit árul el, hogy a kórházakból átkerülő betegeknek vagyon- és jövedelmi nyilatkozatot kell beadniuk, ennek alapján határozzák meg azt a jövedelemhányadot, amelyet a nyugdíjukból vagy más ellátásukból vonnak le a bentlakásos ellátásért.

Összehasonlításként érdemes figyelembe venni a hazai bentlakásos szociális intézmények díjszabásáról szóló kormányrendeletet. E szerint a térítési díj nem haladhatja meg az ellátott havi jövedelmének 80 százalékát. Az egyik budapesti bentlakásos idősotthonban jelenleg 3680–5465 forint a napi térítési díj, tehát

havi szinten 110–160 ezer forintba kerül az ellátás attól függően, hogy hány ágyas szobában helyezik el az illetőt.

Helyben marad, csak átalakul?

A törvény ír ugyan arról, hogy ezek az eddig kórházban működő osztályok fizikailag hogyan válnak le az egészségügyről, ezt azonban a gyakorlatban egyelőre nehéz elképzelni. Annyit tudni, hogy a szociális intézmények ingyen kapják meg az átvett vagyon vagyonkezelői jogát. Ha egy kórházban 50-nél kevesebb beteget kezelnek a krónikus ápolási osztályon, a kórház felajánlhat egy másik ingatlant az ápolásra átvett betegek ellátásához, vagy az átvevő szociális intézmény saját szabadon álló épületében helyezheti el az érkezőket – már ha van neki ilyen. Utóbbi nem nagyon valószínű, hiszen a helyzet jellemzően inkább az, hogy a legtöbb bentlakásos szociális otthonban jelenleg a helyhiány miatt hosszú várólisták vannak.

Akár az is elképzelhető, hogy ezek a betegek, átmenetileg, maradnak a kórház területén – de immár a szociális ellátórendszer részeként. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi szakközgazdász szerint ez az elkülönülés a régi, különálló épületekből álló pavilonos kórházakban még valahogy megoldható lenne, a modernebb tömbkórházakban azonban kevésbé. Sok kórház ugyanis a szakemberhiány miatt már most arra kényszerült, hogy rugalmasan kezelje a munkaerőt, azaz a különböző osztályok leterheltségétől függően irányítanak át nővéreket a krónikus osztályokról más területekre, vagy fordítva.

A teljes szétválasztással ezt már nem tudják megtenni, így a kórházak újabb szakápolókat veszíthetnek.

Rékassy szerint miután a kormány a politikai népszerűségvesztés elkerülése érdekében biztosan nem fog kórházakat bezárni, lehetséges, hogy ezek a szakápolási centrumok azokban a kisebb városi kórházakban jönnek létre, amelyekben elegendő számú szakorvos hiányában már úgyis megszűnt az aktív ellátás.

A hozzátartozó is beszállhat az ápolásba

Nagy kérdés, hogy az ilyen betegekkel foglalkozó szakápolók hajlandók lesznek-e átmenni az egészségügynél alacsonyabb fizetéseket kínáló szociális ágazatba, még ha a törvényjavaslat azt tartalmazza is, hogy a mostani fizetésüket megtarthatják. Ezek az ápolók ismét közalkalmazottá válnak, és fizetésük az új helyen nem lehet alacsonyabb a kórházban töltött utolsó hat hónap átlagánál. Ebbe beleszámolják az illetményt, az illetménypótlékot és az illetményen felül járó díjakat is.

Kérdéses az is, hogy ezek után vonatkoznak-e rájuk az egészségügyben adott béremelések – hiszen a törvénycsomag szerint jövőre az alap- és középfokú végzettségűeknek átlagosan 32, a diplomás ápolóknak átlagosan 55 százalékkal emelnék a bérét.

A törvényjavaslat szerint elvileg a szociális területre átkerülő szakápolók is számíthatnak erre, legalábbis erre utal az a paragrafus, hogy „az átvett foglalkoztatottra vonatkozóan az egészségügyi ágazati illetmény-előmeneteli szabályokat kell alkalmazni”. A törvény rendelkezik majd arról is, hogy továbbra is beszámítják-e az egészségügyben eltöltött időt, aminek a jubileumi jutalom, a felmentési idő és a végkielégítés meghatározásánál van jelentősége. Ha viszont mindez így lesz,

az várhatóan igen komoly bérfeszültséget okozhat az ágazatban: elég jelentős különbség lehet az ugyanazon beteg ágya mellett szolgálatot teljesítő szociális gondozó és a kórházból átjött ápoló fizetése között.

Külön érdekessége a javaslatnak, hogy beismerve az általános nővérhiányt, lehetővé fogja tenni a kórházakban egy segítő személynek nevezett családtag vagy a beteg által kijelölt más valaki jelenlétét a látogatási időn túl is. A segítő akkor lehet ott a beteg mellett, ha az állapota miatt folyamatos segítségre szorul, tartós ellátást igényel, pszichés krízishelyzetben van vagy haldoklik. A segítő részt vehet a beteg gondozásában, a napi ügyei intézésében, a lelki egészségének ápolásában, de nem végezhet egészségügyi tevékenységet.

Az angol és a skandináv példa, ahol jobban meg tudták szervezni a szociális ellátást

„Más országokban is különválasztva működik egymástól az egészségügyi és a szociális ellátórendszer, így a tervezett változtatásokkal elviekben egyet lehetne érteni, a teljesen széttagolt hazai szociális ellátórendszer azonban nem alkalmas a helyzet kezelésére” – mondta a kormányzati elképzelésekről a Telexnek Rékassy Balázs. Magyarországon a szociális ellátást a több mint 3 ezer önkormányzat végzi. Ők rugalmasan tudnak ugyan alkalmazkodni a helyi igényekhez, de Rékassy szerint a mostani, gazdaságilag kivéreztetett helyzetükben nem képesek gazdaságosan és a lakosság igényeinek megfelelően működtetni az ellátást.

A szakember szerint érdemes lenne példát venni az angol vagy a skandináv országok rendszeréről, hogyan lehet ezt a kérdést egységesen, komplex módon kezelni. Ha Angliában egy idős ember elesik és combnyaktörést szenved, a kórházi műtét elvégzése után hamar a rehabilitációs osztályra kerül. Ezalatt a kórházi elbocsátás utáni ellátását szervező csapat (discharge team) már felveszi a kapcsolatot a beteg hozzátartozóival, háziorvosával, az önkormányzattal és a szociális ellátórendszerrel. Felmérik a beteg lakását, hogy alkalmas-e a műtét utáni lábadozásra, milyen technikai eszközre vagy gondozói segítségre van szükség ahhoz, hogy a beteget az állam számára a lehető leggazdaságosabban, szakmailag a legjobb minőségben az otthonában láthassák el. A lényeg, hogy lehetőleg elkerüljenek egy újabb sérülést, ami után feltehetően ismét aktív kórházi ellátásra és még költségesebb műtétre lenne szükség.

Elöregedő társadalomban élünk, egyre több az idős ember, és egyre többen szorulnak ellátásra, támogatásra. A szociális ellátás spektruma nagyon széles onnantól kezdve, hogy valakinek csak az ebédet kell házhoz vinni, másnak viszont 24 órás felügyeletre van szüksége. Nem mindegy, hogy egy intézeti ellátásra szoruló demens betegről van szó, vagy egy olyanról, akire csak néha rá kell néznie otthon a háziorvosnak vagy az alapellátáshoz tartozó nővérnek, szociális gondozónak. Másnak gyógytornászra van szüksége, vagy csak valakire, akivel pár órát beszélgethet.

Az egymástól sokszor elszigetelten dolgozó és szétaprózott hazai önkormányzatok nem tudnak megfelelni ezeknek a kívánalmaknak, erre a magyar rendszer nem alkalmas: se elég pénz, se szakembergárda nincs. Rékassy szerint ezért célszerűbb lenne Magyarországon is megyei vagy régiós szinten megszervezni ezt, és így hatékonyabban működhetne a rendszer. Addig pedig csak reménykedni lehet benne, hogy nem maradnak még többen ellátatlanul, mint eddig – mondta az egészségügyi szakközgazdász.