Nem hittek a szemüknek: harminc éve terelték el a Dunát

„Heves viták voltak a Parlamentben, valóban eltereli-e Csehszlovákia a Dunát. Voltak, akik a dunacsúnyi építkezést csak papírtigrisnek nevezték. Kollégáim a helyszínen jártak, látták az építkezést, egyértelmű volt, hogy északi szomszédunk lépni fog. A kormány tárgyalt erről, de érdemi döntések nem születtek” – így emlékezett vissza a Telexnek a harminc éve történtekre Keresztes K. Sándor, akkori környezetvédelmi miniszter. Keresztes K. Sándor hajlandó volt meghallgatni a helyiek szakmai érveit, ki is állt mellettük, ésszerű kompromisszumot keresett a szomszédos országgal, de itthon a vízlépcső-ellenes zöld mozgalom erősebb volt, és ez Keresztes politikai karrierjébe került. Máig állítja, ha az Antall-kormány elfogadta volna az általa javasolt egyezséget (amely nem adta volna ki a Nagy-Duna vízellátását a kezünkből), akkor nem lennénk ilyen vert helyzetben.

Már egy éve látták, hogy a szomszédban építkeznek

Az előzmények 1977-ig nyúlnak vissza, amikor Csehszlovákia és Magyarország államközi szerződést kötött a bős-nagymarosi vízlépcső megépítésére. Ebben a Szigetköz (ahol ekkor már az Öreg-Duna medre a felső vízlépcsők miatt mélyült, az általa táplált mellékágrendszer pedig feltöltődött) esetleges környezeti káraival nem foglalkoztak. A helyi vízügyeseknek köszönhetően lehetett végül megtervezni a vízpótlást, és az a beruházás részévé vált. Ebben Jakus György akkori győri vízügyi igazgatónak nagy szerepe volt, akit aztán a rendszerváltás után lehazaárulóztak a „méregzöldek”.

A Szigetköz ugyanis a rendszerváltás áldozata lett. Helyi szakemberek tehetetlenül nézték, ahogy a „vízlépcsőt vagy demokráciát” szlogent hangoztatva a fővárosi Duna Kör tüntetései a politikát is foglyul ejtik. 1989 augusztusában leállították az addigra 90 százalékban kész dunakiliti duzzasztómű építését, és vele együtt a vízpótló rendszer is ment a kukába.

Az észérvek már semmi sem jelentettek, hiába figyelmeztették a kormányt, hogy Csehszlovákia eltereli a Dunát, és a vízkormányzás kulcsa a kezében lesz, a döntéshozók ezt nem akarták elhinni. Pedig már 1991 őszén látható volt, hogy a bősi erőmű atyja, Julius Binder vezetésével építkezésbe, új üzemvízcsatorna kialakításába fogtak a határ túloldalán. Kertész József akkori szigetközi szakaszmérnök is látta ezt, abban az időben még kitűzőhajóval járták be a határszéli Duna-szakaszt.

Térképünkön látható, hogy a határ szlovákiai oldalán, Dunacsúnynál zárták el a folyó útját a régi meder felé, s terelték a Duna vizének nagy részét a mesterségesen kialakított üzemvízcsatorna felé, Bős irányába.

A szakaszmérnök dühös és szomorú volt

Tudták, hogy a „C” változat megépítésének, vagyis a Duna elterelésének a Szigetközre nézve rendkívül káros következményei lehetnek. A főmederben kialakult alacsony vízszintek következtében a hullámtéri mellékágrendszerekben szélsőségesen alacsony vízszintek alakultak ki, a medrek nagy része kiszáradt.

„Ma már könnyebben tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mit éreztem harminc évvel ezelőtt, mivel az azóta eltelt évtizedekben a szigetközi hullámtéri és mentett oldali vízpótlórendszerek megvalósításával a Szigetközben komoly eredményeket sikerült elérni, de akkor dühös és rendkívül szomorú voltam.

Bekövetkeztek az előrejelzéseink, azóta a Duna főmedrében csak annyi víz érkezik, amit a szlovák fél átad, a Dévény felől érkező víz jelentős része azóta a bősi erőművön keresztül folyik le, az Öreg-Duna medrébe átadott vízhozam töredéke a folyó természetes vízhozamának, a Rajka-Szap közötti szakaszon alapvetően megváltozott a vízjárás.”

A vízügyesek számára az elterelés után a vízpótlás keresztülvitele sem ment könnyen: előbb a dízelszivattyús vízpótlás mellett döntött a politika. Elképesztő környezeti károkat és zajterhelést okozva, iszonyatos költséggel szivattyúzták éjjel-nappal rendkívül kis hatékonysággal a vizet az ágrendszerbe, miközben az állatvilág még a környékről is elmenekült.

1995-ig kellett várni, hogy megépülhessen a Dunakiliti fenékküszöb, mely a szigetközi ágrendszer felső és középső része felé terelte a vízpótláshoz szükséges vizet. Eközben légvonalban pár száz méterre az alig kihasznált dunakiliti duzzasztóműtől, a szlovák oldalon, a széles, mesterséges felvízcsatornában folyik a Duna java, forgatja a turbinákat, termeli az áramot a bősi erőműben. Erről mi önként lemondtunk.

Kertész József úgy folytatta: az azóta eltelt időszakban a beavatkozásaik során kiépültek az alapvetően jól működő szigetközi hullámtéri és mentett oldali vízpótló-rendszerek. „Erre nagyon büszkék vagyunk. A vízpótló-rendszer fejlesztése az Alsó-Szigetközben 2015-ben fejeződött be. Fontos lenne még a régi Duna-meder vízszintjének emelése, ökológiai szabályozása. Ennek azonban közös magyar és szlovák feladatnak kell lennie” – mondta.

Ki vállalta a felelősséget?

1992. október 24-re kétszáz akkreditált újságírót vártak az ideiglenes tribünre Dunacsúnynál, ahol délután két órakor megkezdődött a meder áttöltése. Éjjel-nappal hordták a teherautók a Magyarországról beszerzett, Pozsony felől érkező egy köbméteres betonkockákat, és bár Binder azt ígérte, fél évig még nem indulnak be a bősi turbinák, addig meg lehet egyezni, néhány nap sem kellett a beüzemeléséhez.

Addigra a Duna java már a túloldali üzemvízcsatornába folyt. Dunakiliti akkori polgármestere, Szokoli Sándor erdei utakon közelítette meg Dunacsúnyt, és látta a köbös betonkockákat, amelyek elvágták a víz útját a faluja felé. Mint a Telexnek elmondta, az idő beigazolta a félelmeiket. Kiderült, hogy a Duna Kör által harsogott ökológiai katasztrófa nem az építkezéssel, hanem a leállítással (ennek következtében az eltereléssel) következett be. Szlovák oldalon pedig a Duna vizét nemcsak áramtermelésre, de környezetvédelemre is fel tudják használni. Azzal, hogy a dunakiliti duzzasztómű nem készült el, a szigetközi vízpótlást is sutba dobták akkor a döntéshozók.

Azt sem hitte, hogy a fenékküszöb megépítésére még éveket kell várni, hiába bizonygatták ennek szükségességét Gyurkó János környezetvédelmi miniszternek. Szokoli most az kérdezi: akik őket fenyegették, hogy vállalják-e a felelősséget a vízlépcső okozta esetleges környezeti károkért, azok közül kit vontak felelősségre a történtekért? A volt polgármester szerint még az eszement dízelszivattyús vízpótlást is jónak tartotta a Duna Körös Vargha János, csak szerinte elektromos szivattyút kellett volna alkalmazni.

Sovány egyezség is jobb lett volna a kövér pernél

A Duna elterelése után 1992 októberében lassú halál indult a Szigetközben, milliószám pusztultak a halak, a vízmércék szárazon voltak, közben lejjebb a folyón, 1993 februárjában 7 milliárd forintból megkezdődött a nagymarosi gát lebontása. 1995 májusában elkészült a dunakiliti fenékküszöb, mely megmentette az ágrendszert, de az Öreg-Dunát elvágta tőle, és ott egyes részeken még most is mederfeneket ér az evezőlapát.

Bár Horváth József akkori köztársasági megbízott is azt javasolta, hogy egy sovány egyezség is jobb egy kövér pernél, a hágai nemzetközi bíróság elé vittük az ügyet, ám ott sem jutottunk előrébb.

A vízkormányzás kulcsa szlovák oldalon van, a bősi turbinák nekik termelik az áramot, miközben magyar részen, ahol a kilencvenes évekig hajók közlekedtek, most csak a kárókatona figyeli a meder közepén kiálló köveken, hogy aznap nemeshal csúszhat-e végig a torkán.

Civil ellenállás, ami politikai mozgalommá szélesedett

A bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás a rendszerváltás szimbóluma volt, melyben az 1984-ben alakult Duna Kör játszott vezető szerepet. Környezetvédelmi témákban nyilvánítottak véleményt szamizdat hírlevelekben, nyilvános vitákat, tiltakozó akciókat szerveztek. 1985 decemberében a szervezet alternatív Nobel-díjat kapott munkájáért.

A vízlépcső kapcsán aztán politikai mozgalommá szélesedett civil ellenállásuk. Féltették ugyanis Nagymaros természeti értékeit, elutasították a kompromisszumos megoldást, vízlépcső ügyben csak a leállítást és visszabontást tudták elfogadni. Összesen 160 ezer aláírást gyűjtöttek a nagymarosi gáttal kapcsolatos népszavazási kezdeményezéshez, amitől a politika is megijedt. Az ökológiai károk és a természetrombolás mellett azzal érveltek, hogy a beruházást a kommunista diktatúrára jellemző döntési folyamat előzte meg, amely a párt érdekén kívül semmit és senkit sem vesz figyelembe.

A tiltakozásokat és az ellenállást látva Nagymarost visszabontották, a dunakiliti duzzasztóművet nem fejezték, s ez is bizonyította, hogy az akkori (politikai) rendszer már nem volt életképes. Miután a Duna Kör idehaza elérte célját, ennek következményeként Csehszlovákia elterelte a Dunát, ezzel a vízkormányzás kulcsát magához ragadva. A magyar kormány válaszul keresetlevelet nyújtott be a hágai Nemzetközi Bírósághoz. A Duna Kör egyik alapítója, Vargha János vezetésével a környezetvédők ezután az elterelés ellen tiltakoztak (a határon túl már kevés sikerrel). A viták miatt a szigetközi vízpótláshoz szükséges fenékküszöb megépítése is éveket késett, feltehetően részben azért is, hogy minél jobban be tudjuk mutatni a kárainkat a bíróság felé. Magyarország azonban nem tudta megvédeni álláspontját Hágában. A testület 1997-ben kimondta, hogy nem volt jogunk felmondani az 1977-es államközi szerződést Csehszlovákiával, nem volt jogunk leállítani a nagymarosi építkezést, ellenben az 1993-ban függetlenné vált Szlovákiának joga volt megépíteni a C-variánst, de azt jogtalanul helyezte üzembe, így erről tárgyalnia kellett volna a magyar féllel. 2010 és 2015 között uniós pénzekből készültek el azok a műszaki beavatkozások, amelyek megoldják az Alsó-Szigetköz vízpótlását.