Nincs már olyan, hogy vidéki életforma, de ez nem is feltétele az önszerveződésnek

Amikor a társadalom nagy szeletének közvetlen tapasztalatává válik az, hogy az állam vagy az önkormányzatok maguk is csak sodródnak a válságokkal, akkor mindig előkerül az a gondolat, hogy elemi szintű, „spontán” összefogás segítségével kell biztosítani a túlélést. És ilyen válságos helyzetekben válik igazán érdekessé, hol is tart a magyar társadalom az önszerveződésben.

Ezt a kérdést járta körül a 2015-ben „a közbeszéd romlásának megállítására” neves tudósok és közszereplők által alapított Eötvös Csoport online minikonferenciája, ami annyira mini volt, hogy két társadalomtudós, Csurgó Bernadett településszociológus és Mike Károly közgazdász előadásából állt. Ennél fogva az állapotfelmérés is két területre – igaz, fontos területre – a vidéki civil életre és a gazdasági szereplők szerveződéseire fókuszált.

Nincs vidéki életforma

Csurgó Bernadett előadását a vidékiség jelentéseinek lehámozásával kezdte; hiszen csaknem a városi lét kezdetei óta létezik a vidéki idill képzete, a vidéki élet iránti nosztalgia. A vidéki életet ráadásul a természetközeliség mellett hagyományosan a „közösség” értékével szokás jellemezni. A kutató szerint ezt a közösségi életet „adottnak” vagy „közvetlennek” szokás elképzelni, ami az embereknek egy eleve kész identitást biztosít, mintha egy homogén közösség a soraiba fogadná őket.

Azonban a tényleges vidéki közösségi lét leírásához Csurgó ezt a nosztalgikus megközelítést nem tartja gyümölcsözőnek, ugyanis már rég nem létezik az a klasszikus falusi élet, mely alapján régebben definiálni lehetett a modern individualizmussal szemben a közösség fogalmát.

Nincs jellegadó vidéki életforma, Magyarországon még a kifejezett agrártelepüléseken is csak 10 százalékot tesz ki a mezőgazdaságból élők száma.

Éppen ezért Csurgó szerint érdemesebb a választott közösségek formálódásán, terein és intézményi hátterén keresztül megismerni a valódi vidéki közösségi életet. Kutatások alapján a régebbi lakosok a közösségi kapcsolataikon, újabb betelepülők a tájon, a miliőn keresztül definiálják a lakóhelyükhöz való viszonyukat – utóbbiak a közösségi életbe is sokszor környezet- vagy tájvédelmi szerveződéseken keresztül kapcsolódnak be.

Csurgó egy nem nevesített vidéki kisváros példáján mutatta be a nem-politikai értelemben vett vidéki önszerveződést, melyre természetesen sok helyen pozitív és/vagy negatív értelemben, de rátelepszik az önkormányzati paternalizmus. A 60-as, 70-es években létrehozott művelődési házak ma is a civil élet központjának számítanak, a vizsgált településen 50-60 szerveződésnek adnak helyet – melyek többségének nincs igénye arra, hogy egyesületté váljon. A legelterjedtebb szerveződések a nyugdíjasklubok, de a kutatások alapján népszerűek a helytörténeti és hagyományőrző egyesületek is. Érdekérvényesítő képességük ezeknek a vidéki önszerveződéseknek jellemzően nagyon gyenge, kivéve a borászegyesületeket, de a borászok általában eleve befolyásos emberek, akik más egyesületekben is kulcsszerepet játszhatnak.

A közösségi élet terei nem meglepő módon a kocsma-piac-művház triója, így Csurgó felhívta a figyelmet arra is, nem véletlen, hogy a fejlesztési projektekben mindig ott szerepel a közösségi terek fejlesztése. 2022-ben természetesen már a fizikai terekhez kapcsolódik a Facebook is, azonban a kutatások szerint a közösségi platform nem a helyi közösségek alternatívája, hanem kiegészítője és „facilitátora”. Csurgó konklúziója az volt, hogy

az autonómia képessége alapvetően ma is megvan a vidéki társadalmakban.

Az önszerveződés vége, amikor ráborul a pénz

Mike Károly közgazdász, a Corvinus tanára is egyetértett ezzel a konklúzióval, szerinte

„az önszerveződés erősebben jelen van a mai magyar társadalomban, mint gondolnánk”.

Mike előadásában a Széchenyi István által felkarolt Tisza-szabályzás példáján keresztül mutatta be, hogy az önszerveződés a gazdaság és a társadalom létfontosságú képessége, és „illúzió”, hogy az állam a társadalom nélkül meg tudja valósítani társadalmi elképzeléseit.

Modellje szerint egyfelől az állami cselekvés hatékonyságát meg tudja torpedózni a helyi siker iránt érzett lelkesedés hiánya (más néven: bürokratikus érdektelenség) és a helyspecifikus tudás hiánya. Másfelől azonban a tisztán közösségi cselekvést hátráltathatják olyan tényezők, mint a szakértői tudás hiánya és az egyet nem értés feloldásának hiányzó mechanizmusai.

Mike egy 2016-ban 600 kis- és közepes vállalkozás vezetője által kitöltött kérdőív alapján elmondta, hogy szakmai szerveződésben a válaszolók 37 százaléka, helyi szerveződésben 22 százaléka vesz részt – ez egyébként nagyjából megfelel a V4-ek többi országában mért aránynak, de elmarad a német vállalkozói aktivitástól. Ezekben a szakmai szervezetekben az érdekképviseleti funkció létezik, de a felmérés alapján háttérbe szorul a tagok közötti, illetve a tagok és külső szereplők közötti bizalom erősítése, valamint a szakmai rendezvények, továbbképzések szervezése.

Mike a borász közösségek példáján mutatta be a szerveződés folyamatát. Jellemzően a stabil piaci helyzet kialakulását követően indulnak meg a közös kezdeményezések, mint a szakmai kódexek kidolgozása, események rendezése. Ezután lépnek fel a borászközösségek nyomásgyakorlóként, de Mike kutatásai alapján a politikával való érintkezés – és nem csak a borászoknál – ambivalens, mivel „amikor az önszerveződésre ráborítja a forrást a kormányzat”, akkor az megbontja a kooperációt, és helyette a „járadékvadász” stratégia válik kifizetődővé. Ráadásul sokszor olyan állami támogatási rendszer jön létre, ami ellentétesen hat az önszerveződésnek – például a politikai lojalitás szempontjának előtérbe kerülésével.

Mike az állami cselekvés és a vállalkozói önszerveződés egyensúlyát tartja kívánatosnak, de arra is figyelmeztetett, hogy

az önszerveződés hosszú, kudarcokkal terhelt út, és sok türelem kell hozzá, nem rövidíthető le, és nem pótolható központosítással.