Május végén töltött fel képeket a BCO Urbex csoport Kádár János állítólagos kapolyi szülői házáról. Hangsúlyozzuk, állítólagos. A pusztulás viszont valós.
Tizenkilenc éve jártam már ott riporton. Egy hófehér, zsúpfedeles házra emlékeztem, a nyolcvanas évek divatjának megfelelő xyladecorbarnára festett zsalugáterekkel. A mostani képek viszont – hiába, túl sok háborús tudósítást néz mostanában az ember – egy bombatalálatot kapott donbaszi házra emlékeztettek.
Havasi elvtárs túlbuzogta
Eleve, mi ez a Kádár-emlékház? Nem úgy él a köztudatban az ’56-os forradalom leverője, Nagy Imre gyilkosa, a gulyásszocializmus atyja, a szocialista konszolidáció öregkorára a démonaival viaskodó és csatát vesztő apostola, hogy megveszekedetten szerény volt? Hogy krumplilevest evett krumplilevessel? Hokedlin sakkozott a melósokkal, miközben Munkás lógott ki a szájából? És a Rákosi-féle személyi kultusz évei után még azt se engedte, hogy vonásait szobor örökítse meg? Az ötvenes évek után nálunk már nem volt szokás, mint odaát, a régi Jugoszláviában, ahol a mai napig látogatható Josip Broz Tito egykori partizán és államfő szülőháza.
A helyzet az, hogy Kádár – bár sok hibája volt – semmi ilyesmit nem akart. Az egész a túlbuzgó Havasi Ferenc elvtárs ötlete volt a nyolcvanas évek második felében, az öreg, egyre inkább magába forduló Kádárnak állítólag szólni se nagyon mertek, de végül az egészet elszúrták.
Kádár gyerekként, már Budapesten – a Cukor utcai elemi iskola tanulóinak csoportképe, az elöl ülők közül balról a harmadik a kis Kádár János – Fotó: Fortepan
Vigyázat, balesetveszély!
Kapoly egy megkapó, pár száz lelkes, somogyi kis zsákfalu, a Balatonhoz közel, nagyjából Zamárdi magasságában, dimbes-dombos környezetben. Sportpálya van, iskola nincs, akkor kellett bezárni, amikor már csak hat alsó tagozatos gyerek maradt a faluban. Van idő bámészkodni, mert a Kossuth utca végéig – ott van a Kádár-ház – hosszában kell végigmenni a falun.
A romokat összetéveszteni se lehet, mert a településen más, hasonló állapotú ház nincs. A rossz állapotú házakat, ahonnan a helyiek kihaltak, idősebb belgák, hollandok, németek veszik meg és újítják fel. Most lehet csak látni igazán, hogy tizenkilenc év milyen nagy idő egy lakatlan ház esetében. Ezt már felújítani se lehet, el kellene dózerolni. A kidőlt kerítésen tábla figyelmeztet: „Vigyázat, BALESETVESZÉLY! Idegeneknek belépni tilos!” Az udvaron használaton kívüli gémeskút.
Közvetlenül a romos ház mellett, a falu központja felé, van egy másik ház is. Egy fehérre festett, cserepes ház, az utcára egy ablaka nyílik csupán, a telken befelé nyúlik. Havasi elvtársnak ezt kellett volna Kádár-emlékháznak kisajátítania, mert 1912 augusztusában az akkor három hónapos Csermanek Jancsikát itt hagyta az édesanyja, ebben a házban élt hatéves koráig az MSZMP majdani főtitkára, nem pedig a mára kis híján összedőltben.
A fehérre meszelt épületben nőtt fel Kádár János, a mellette lévő a romos emlékház – Fotó: Huszti István / Telex
Mindent tud Kádár kapolyi éveiről
Bertalan Béla helytörténész mindent tud szeretett falujáról, 2006 és 2010 között – bár nagyon nem volt ínyére – még polgármester is volt. Könnyű megtalálni a házát, ott van a bolt és a munkaerőhiány miatt pár hónapja bezárt kocsma mellett. A Bertalanok százhuszonkét éve lakják a Szabadság utcai házat, Kapoly első kőházát.
Bertalan Béla helyzete nem könnyű, rengeteg legenda kering ugyanis Kádár kapolyi éveiről, kezdve ott ugyebár, hogy nem is abban a házban nőtt föl, amit kinéztek emlékháznak. Becsületére legyen mondva, hogy szívesen segít oszlatni a homályt az újságíróknak éppen úgy, mint a Kádár Jánosról az eddigi legteljesebb monográfiát szerző Huszár Tibor történésznek.
„Ha hülyeséget akarnak írni, akkor nem kell eljönni Kapolyra. Ha a valóságot, akkor vegyük komolyan!”
– mondja. Forrásai elsődlegesek, mind-mind falubeliek, akik például együtt gyerekeskedtek a házban Kádár Jánossal. Ilyen volt Bálint Imre, aki 1912-ben már 13 éves volt, egy házban éltek, egy ágyban aludtak hat évig, emlékeit 1987-ben mondta Bertalan Béla magnójára. Bertalan nagyapja mesélt a kis Jancsiról, de magának Bertalannak is vannak emlékei Kádárról, mint látni fogjuk.
Bertalan Béla helytörténész – Fotó: Huszti István / Telex
Keresni valakit, aki a gyerek apja
Kádár anyja cselédlány volt az abbáziai (ma Opatija, Horvátország) Villa Austriában. Egy rijekai kimenőn ismerkedett meg Kádár János későbbi apával, legalábbis azzal a férfival, akit a monográfiákban apának szoktak tekinteni. Krezinger János a közeli Pusztaszemesen született, akkoriban a nagykanizsai 20. honvéd gyalogezred 1. fiumei századában szolgált. Hogy csakugyan ő volt-e az apa, arról helyben megoszlanak a vélemények.
Az életrajz szerint Csermanek Borbála és Krezinger János Opatijában találkozhattak egymással. A bakák Fiuméból 40 filléres retúrjeggyel hajózhattak át Abbáziába, ahol a magyar katonák a magyar cselédek társaságát keresték, és viszont.
Miután Csermanek Borbála egészséges fiúgyermeknek adott életet, három hónapig egy amerikai alapítvány fedezte a fiumei Szentlélek Kórházban tartózkodásuk költségeit, utána viszont kezdeni kellett valamit a gyerekkel. Bertalan úgy fogalmaz, hogy Borbála „keresett valakit Pusztaszemesen, aki a gyerek apja”. Krezingerékhez kopogott be, akik elhajtották a lányt. Toronyiránt, árkon-bokron tovább indult a kapolyi vasútállomás felé. Már Kapolyon járt, amikor bekopogott az útjába eső házakba, hátha valakinél ott tudja hagyni három hónapos gyermekét.
Negyed kiló babkávé
A mai romos ház helyén állt Bálint Sándor háza. Gyerekük nem volt, a falubeliek ezért ajánlották Borbálának, hogy próbálja meg otthagyni. Bálint Sándor azonban nem vállalkozott a feladatra, mivel súlyosan beteg felesége éppen elég teher volt. A szomszédban lakott az öccse, Bálint Imre, aki feleségével három gyereket nevelt. Megegyeztek, a kis Jancsi ott maradhatott. A feltételekről az 1987-es magnófelvételen így beszélt az öreg Bálint Imre fia:
„Havi tíz koronát fizetett abban az időben az édesanyja, amiért a gyereket gondoztuk. A tejet ő fizette, a Gerencséréktől hoztuk, meg a ruhát, ami kellett a kisgyereknek… Ha a nagy ünnepekkor le szokott jönni megnézni a gyereket, szokott hozni egy negyed kiló babkávét is. El kellett adnunk a szegénység végett.”
A kapolyi évek 1918-ig tartottak, a mosó- és takarítónőként dolgozó édesanyja ekkor Pestre vitte, a Városház utca 4. szám alatt éltek, János a Cukor utcai elemibe járt. Kapolyra vissza-visszajárt még egy darabig, majd fiatal felnőttként teljesen elszakadt a falutól.
Belőled még nagy ember lesz
1961. január 26-án nagy volt az izgalom Kapolyon. Bertalan Béla kilencéves volt akkor. „Kádárt meghívták a kultúrház átadóünnepségére és a Kossuth téesz zárszámadó közgyűlésére – meséli. – Mi, gyerekek csak annyit tudtunk, hogy valami híres ember érkezik. A felnőtteknek feltűnt, hogy már egy-két hete sétál a faluban két-három idegen fiatalember sárga ballonkabátban. Fél kilenc-kilenc körül már az első sorban ültünk, hogy jól lássuk a vendéget, de amikor Kádár és kísérete belépett, gyorsan elzavartak minket a teremből.”
Az 1961-ben átadott kultúrház – Fotó: Huszti István / Telex
Így már csak a nagyapjától tudhatta meg, hogy Kádár a zárszámadáson elmondott egy sztorit a gyerekkorából. A gyerekek szerettek a lovas kocsik rúdján utazni, ami balesetveszélyes volt, a kocsisok lezavarták onnan a gyerekeket, ha észrevették. Így tett Bertalan nagyapja is, de a kis Csermanek Jancsit az istennek se tudta elzavarni, mindig visszakapaszkodott. Egészen addig, amíg le nem esett, a kocsis rémülten odaszaladt, de a gyereknek semmi baja nem volt. És akkor Kádár a zárszámadáson megkérdezte: „Itt van-e az a személy, aki azt mondta nekem, amikor leestem a lovas kocsi rúdjáról, hogy »Ejnye, Jancsi, ha most nem keveredtél a kerekek alá, belőled még nagy ember lesz«. Bertalan Béla nagyapja jelentkezett: igen, itt van.”
A látogatáson mondott Kádár-beszédről a korabeli Népszabadság is megemlékezett: „Anyám egyedülálló munkásasszony volt, és nem tudott másképp élni, dolgozni, mint hogy engem ide adott Kapolyra egy gazdához nevelni. Nagyon kevés embertől kaptam annyi jót életemben, mint tőlük, akiknek nem voltam vér szerinti rokonuk. Azonkívül úgy tekintett rám mindenki ebben a faluban, mint afféle félárva gyerekre. És megmondom őszintén, hogy a különben szintén nehéz körülmények között élő akkori asszonyok, lányok, nagyon jók voltak hozzám. Alig akadt olyan ház, amely előtt, ha elmentem, ne simogatta volna meg a fejem az asszony, vagy meg ne kínált volna, és ez nekem nagyon jólesett. Az ember a jóságot nem felejti el.”
Itt előbb kelt ki a búza
Kádár a zárszámadó közgyűlés után a szolgálati autójának csomagtartójából egy pár gumicsizmát húzott elő, hogy felkeresse nevelőszüleit a sáros Kossuth utcában. A testőreinek nem volt ilyen szerencséjük, közönséges utcai cipőben követték a pártvezetőt az utca szélén csúszkálva, a kerítésekbe meg-megkapaszkodva. Bálinték csirkepörkölttel és nokedlivel várták Kádárt. A háziak protekciót kértek, az utca a sártól az év jó részében járhatatlan volt. „Látod, János, milyen a mi utcánk. Te gumicsizmát húztál, de mi mindennap ugyanezt az utat járjuk.” Kádár látszólag nem vette magára, a tanácselnökhöz utasította őket, de egy-két éven belül megjelentek a munkagépek, lebetonozták a Kossuth utcát, és – mint Bertalan mondja – azóta is ez a legjobb utca a faluban.
És voltak-e még protekciósok? Voltak is, meg nem is. Gelencsér Lajos közeli barátja volt még a kapolyi évekből, téeszelnök volt, és bármikor, előzetes bejelentés nélkül fogadta őt Kádár Pesten. Apja rokonának, a hat hónapra internált Krezinger Bélának már nem volt ilyen szerencséje. Kádár még belügyminiszter volt, amikor a felesége közbenjárt érte. „Jancsi, neked egy szavadba kerülne hazaengedni őt” – mondta a feleség. „Igazad van – felelte Kádár. – Tényleg egy szavamba kerülne. De Béla nem megy haza, hogy legyen ideje meggondolni, hogy hol, kinek és mit beszél.” (Kádár amúgy nem rendezte a viszonyát az apjának tartott Krezinger Jánossal, temetésére se ment el, csak egy koszorút küldött.)
Az 1961-es látogatás után amúgy mind többet írt a magyar sajtó Kapolyról, de Kádárt nem említették meg a cikkekben. Ahogy Bertalan Béla fogalmaz: „Itt mindig előbb kelt ki a búza, mint máshol.”
Fotó: Huszti István / Telex
Adják vissza a pénzt a társadalomnak!
Így jutunk el a nyolcvanas évek második feléig és a túlteljesítő Havasi Ferencig. Egy szép napon bekopogtak az elvtársak Bálint Imréhez, aki akkor már közel járt a kilencvenhez, és aki 13 éves volt, amikor a kis Jancsit az édesanyja otthagyta a Kossuth utcai házban.
Egy siófoki lakást kért cserébe az emlékháznak kinézett házért. Az elvtársaknak ez túl nagy ár volt, mentek hát a szomszédba, Bálint Sándor egykori házához.
Bálinték ekkorra már kihaltak a házból, egy idős asszonyt, Pakaky Gézánét találták ott, akinek akarata ellenére mennie kellett onnan, bele is rokkant.
A nyolcvanas évek második felében hatmilliót költöttek a ház felújítására, még padlófűtést is kapott, ami általános nevetség tárgya volt a faluban. Semmi autentikus, Kádártól származó tárgy nem volt a házban, arról is megoszlanak a vélemények, hogy nyitva volt-e egyáltalán valaha. Voltak nagy ívű tervek buszfordulóról a Kossuth utca végében, lángososról, fellendülő idegenforgalomról.
Jött a rendszerváltás, olyan idők voltak, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége és a Független Kisgazdapárt együtt tiltakozott a Kádár-ház felújítása miatt, azt követelték, hogy az MSZMP adja vissza a pénzt a társadalomnak. „Az a párt hirdette meg ezt az újabb »sztálinista megnyilvánulást«, amelyet »nyomaszt az elmúlt 40 év történelme«, és amely – őszintén? – szeretne megújulni!” – írták.
Hogy lesz-e Kádár-emlékház valaha is Kapolyon? Ha tippelnünk kéne, akkor villamos előbb fog kanyarogni a szűk kis utcákon, és jól is van ez így. A romos házat nemrég vette meg egy alföldi ember, Vidus Lajos polgármestert kérdeztük, hogy kiféle-miféle, de csak annyit mond, hogy sok szót nem tudott még kihúzni belőle. Az igazi Kádár-házat hétvégi nyaralónak vették meg pár éve, amikor kihalt belőle a Bálint család utolsó, még élő, ott lakó tagja, Zsófia. Vele még beszéltem 2003-ban Kádár 1961-es látogatásáról. „Megkérdezte a gyerekeket, hogy megvan-e még a mező, ahol annak idején sárkányt eregetett” – mesélte, de már akkor sem volt meg, a téesz bevetette kukoricával.
