Megállt az autópályán, hogy segítsen életet menteni, Facebookon írta ki a közöny miatti csalódottságát

„Egy kisgyerek fekszik a kocsi mellett az aszfalton, és egy nő nyomkodja ütemesen a mellkasát. Senki nem áll még ott. SENKI!!!!”

– írta nyilvános Facebook-bejegyzésében egy férfi, aki végül az épp vele utazó fiával megállt az esetnél, hogy segítséget nyújtson. Mindez kedd délelőtt történt az M3-as autópálya Budapest felé tartó oldalán. (Mivel a posztban azt is írja, hogy „már majdnem a Szerencs utca”, feltehetően az M3-as bevezetőjéről, de legalábbis az autópálya Budapesten belüli szakaszáról lehet szó.)

A férfi beszámolója szerint egy háromévesforma gyerek feküdt a földön, akit az anyja élesztett újra, miközben a nagymama tartotta a telefont, amelyen a mentők távsegítséget nyújtottak a kiérkezésig. A bejegyzés cikkünk írásakor 4700 reakciónál, 3100 megosztásnál és több mint hatszáz hozzászólásnál tartott.

Mivel az esetről csak ebből a Facebook-bejegyzésből érkezett hír, megkerestük az Országos Mentőszolgálatot (OMSZ) a történtek megerősítéséért és további információért.

„Az eset kedden történt. Az életmentést az anyuka a mentésirányító telefonos segítségével kezdte meg, közben azonnal a helyszínre indult két mentőegységünk is. A kislányt a gyermekrohamkocsi emelt szintű beavatkozások után életveszélyes állapotban adta át a kórházban”

– írta a Telex megkeresésére Győrfi Pál, az OMSZ szóvivője, hozzátéve, hogy a gyerek jelenlegi állapotáról nincs információjuk.

A bejegyzés szerzője azonban szerda este egy hozzászólásban osztotta meg a fejleményeket. Eszerint az életmentés sikeres volt, „a gyerkőcnek akad még dolga ezen a sárgolyón”, de a szerda állás szerint még kórházban volt.

A közöny visszatérő probléma

A bejegyzés még a történtek napján, kedd este született, de velünk együtt csak pénteken fedezte fel a szélesebb nyilvánosság. Hírértéke ezért elsősorban nem is magának az újraélesztésnek van, az eset több nap távlatából főleg a segítséget nyújtó férfi bejegyzésében is megfogalmazott társadalmi jelenség, a közöny miatt van.

„Végtelen szomorúság van bennem azt a közönyt látva, hogy több száz ember (köztük szülők, édesapák és édesanyák) tétlenül nézik végig, hogy egy édesanya kétségbeesetten, sokkos állapotban küzd a kisgyereke életéért az aszfalton, egy autópálya külső sávjában. Ezt a közönyösséget nem lehet az elsősegélynyújtási ismeretek esetleges hiányával magyarázni. Ezt nem lehet a »sietek«-kel magyarázni. Ezt nem lehet SEMMIVEL sem magyarázni!!!!!” – írta a férfi, aki azt is megjegyezte, hogy a saját fiára viszont végtelenül büszke, amiért beszállt a segítségnyújtásba.

Érdemes megjegyezni, hogy az esetnek ennek a vetületéről csak a férfi bejegyzéséből van információnk, így azt nem tudjuk, hogy mióta zajlott az újraélesztés, ezért azt sem tudjuk megerősíteni, hogy valóban sokan haladtak el tétlenül a jelenet mellett. Azt mindenesetre a bejegyzésében maga a férfi is megjegyezte, hogy a végére már többen voltak: menet közben újabb elhaladók csatlakoztak hozzájuk, majd miután a mentők átvették a segítségnyújtást, „mivel hozzátenni már nem tudtunk az eseményekhez, a kíváncsi tömeghez tartozni pedig nem akartunk – eljöttünk a helyszínről” – írta.

Ettől függetlenül a(z épp kibontakozó) tragédiák során tapasztalt társadalmi közöny, az utcai segítségnyújtás hiánya rendszeresen visszatérő motívum a közbeszédben és a tudományban is.

Utóbbi járókelő-hatásnak (vagy magyarul is gyakran használt angol nevén bystander-effektusnak) azt a szociálpszichológiai jelenséget, hogy minél többen tudnának segíteni egy rászorulónak, azaz minél jobban megoszlik a segítségnyújtás felelőssége, annál kevésbé valószínű, hogy valaki ezt meg is teszi. Ezt 2014-ben, még az Indexen egy videóban teszteltük is, amikor egy kollégánk úgy tett, mintha eszméletlen lenne az utcán, hogy kiderüljön, megáll-e valaki, hogy segítsen rajta. (Volt, aki megtette.)

A járókelő-hatás mint jelenség léte egyébként néhány éve komolyan megkérdőjeleződött: nemcsak az első dokumentált megjelenése (az 1964-es Genovese-ügy) körülményeiről derült ki már korábban, hogy nem pontosan úgy voltak, mint sokáig hittük, hanem egy 2019-es vizsgálat is arra jutott, hogy nem biztos, hogy ez a hatás egyáltalán létezik, sőt lehet, hogy valójában épp a járókelők számának növekedésével együtt nő a segítségnyújtás valószínűsége.

Ha statisztikailag nem is feltétlenül igazolható ez a fajta társadalmi közöny, a közbeszédben rendre előkerül a jelenség egy-egy konkrét esetben, amikor annak résztvevői vagy szemtanúi ilyesmit tapasztalnak. Az egyik legutóbbi ilyen eset talán az volt, amikor egy fiú a Dunába akart ugrani, és helyszíni beszámolók szerint több elhaladó autós is arra biztatta, hogy tegye meg. Tegyük hozzá, végül ennél az esetnél is akadt egy segítő idegen, akinek aztán sikerült is a rendőrök érkezéséig lebeszélnie az illetőt az öngyilkosságról.

„Kérek mindenkit, aki ezt a pár szedett-vedett sort olvassa, hogy a következő napokban vegyen a kezébe egy elsősegélynyújtásról szóló könyvet, és olvassa át! Soha nem tudhatjuk, mi történik a következő pillanatban. Kinek lesz szüksége – akár a szeretteink között – hirtelen segítségre... Akkor nincs idő egy-egy fejezetet átolvasni, akkor azonnal vizsga van. Vagy pedig a fej elfordítása, odébbállás… aztán pedig otthon a tükör…” – írta bejegyzésében a keddi esetnél segítséget nyújtó férfi.

A teljes bejegyzés itt olvasható: