Felébredt a magyarokban a segítségnyújtási kedv, és ez lehetőség arra, hogy a gyerekek átéljék, jó dolog érdek nélkül adni

Mintha Csipkerózsika-álmából ébredt volna fel a magyar emberekben a segítségnyújtás ösztöne, rég nem látott civil szerveződés indult az Ukrajnából érkező emberek megsegítésére. De hol volt eddig ez az erő és akarat?

„Érdemes rendszerszinten nézni a témát – véli Szlankó Viola pszichológus, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi vezetője. – Olyan országokban, amelyekben érték a társadalmi szolidaritás, az elesettek segítése, ott az adományozás, adakozás, segítségnyújtás is érték. Nálunk az elmúlt évek közbeszédéből teljesen eltűnt ez az érték, de az elmúlt hetek erős civil megmozdulásai azt mutatják, hogy az emberekben mégis megmaradt a segítségnyújtás kultúrája” – mondja az aktuális magyar helyzetről.

Véleménye alátámasztásaként a World Giving Indexet (kb. a világ országainak adakozó kedve) említi; 2021-ben Magyarország a 120. helyen végzett a több mint 140 országot tartalmazó listán. A lista azt mutatja, mely országok a legadakozóbbak, hol jelenik meg leggyakrabban az önkéntes munka, az adományozás, segítik-e egymást az emberek, akár idegenek, csak úgy. Az első helyen Indonézia végzett, a másik két dobogós Ausztrália és Új-Zéland lett.

Az a gyerek lesz empatikus, akit empatikus felnőttek vesznek körül

Mielőtt rátérnénk a jelen helyzetre, a szakember szerint érdemes megemlíteni néhány kapcsolódó témát, mint hogy minden önkéntesség, adományozási kedv, segítségnyújtási hajlandóság alapja az empátia. „Az a gyerek tud jól segíteni, aki átérzi annak a helyzetét, akin segíteni szeretne. Empatikus pedig akkor tud lenni, ha vele is empatikusak vagyunk, ha felismerjük a szükségleteit és arra megfelelően reagálunk” – magyarázza. Emellett szerinte már az egészen kicsi gyerekekkel is fontos beszélni az érzésekről, reagálni az ő érzéseire, és beszélni mások érzéseiről is.

Egy óvodással – akinek éppen kibontakozóban van az empátiája – már fontos lehet arról beszélni, hogy vannak országok, amelyekben az emberek rosszabbul élnek, mint a többiek, esetleg nem jutnak elegendő ételhez vagy ivóvízhez, a gyerekeknek nincs lehetőségük iskolába járni, helyette dolgozniuk kell – vélekedik a szakember.

Nézzünk egy ideális kisiskolást, kellő empátiával! „Nem kell a gyereket agyonnyomni a világ katasztrófáival – jelenti ki Szlankó Viola. – Sokkal inkább érdemes figyelni, mi érdekli, mert abban a témában lelkesebb, motiváltabb lesz, így a segítségben is jobban elköteleződik.” Ilyen lehet például egy állatmenhely vagy egy kis falusi közösség. (Erről részletesebben is írunk keretes szövegünkben a cikk alján.)

Általános recept nincs, az viszont fontos, hogy ne terheljük túl sok információval a gyereket, inkább érzékenyen figyeljük, miről kérdez. „Egy segítő akciónk után beszélgethetünk arról, hogy pontosan mit jelent a segítségünk, és ez milyen érzéseket kelt bennünk” – emeli ki az önreflexió fontosságát. Említ egy olyan praktikát is, amely könnyen beépíthető a hétköznapokba, és az adományozó kedv mellett a pénzügyi tudatosságot is fejleszti: az angolszász országokban az adományozás, mások segítése régóta a kultúra része, így a gyerekek számára is természetes gesztus. Sok amerikai gyerek osztja a zsebpénzét három részre: a spend rekesz azt a pénzt tartalmazza, amit elkölt, a save rekeszbe kerülnek a megtakarításai és a give rekeszből ad másoknak.

Visszatérve a különböző korosztályokhoz! Egy egészen kicsi gyerek is nagyon figyeli a felnőtteket, elsősorban a szüleit. És ha a szülők empatikus emberek, akik szívesen végeznek önkéntes munkát, akkor a gyerek ezt a mintát látja, ez lesz számára a természetes. A kicsit nagyobbakról már volt szó, a középiskolásoknál pedig annyiban más a helyzet, hogy náluk jóval meghatározóbb a kortárs közösség, vagyis amikor egy gimnazista például a barátaival csinálhat közösen valami hasznosat. Ilyen szempontból a pár éve bevezetett „iskolai önkéntesség”, ha jól csinálják, szemléletformáló lehet.

Az iskola müzliszeletet gyűjt, otthon pedig befogadunk egy ukrán családot

Az orosz–ukrán háború kitörésekor sok pszichológus és gyerekvédelmi alapítvány által jegyzett cikk jelent meg arról, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a háborúról. Az már eggyel nehezebb témának tűnik, amikor a háború hatásait a közvetlen közelében tapasztalja meg egy békés környezetben élő gyerek. Legyen az csupán annyi, hogy az óvodája vagy az iskolája müzliszeletet gyűjt az érkező menekülteknek; de akár az is, amikor a családja pár napra befogad az otthonába egy ukrán családot.

„Egy óvodásnak még utóbbi helyzetben sem feltétlenül mondanám azt, hogy ezek az emberek a háború elől menekültek – ez a téma szorongást, feszültséget kelthet benne, amit nem biztos, hogy könnyen fel tudna dolgozni. De arról mindenképpen beszélhetünk, hogy a szomszéd országban élők nagyon nehéz helyzetben vannak, ezért most segítségre van szükségük, ami miatt pár napig nálunk fognak lakni.” Megkérdezheti a szülő a gyerekétől – és ezzel észrevétlenül az adakozásra neveli –, hogy szerinte a hozzájuk vagy a környezetébe érkezett gyerek minek örülne, és meg lehet beszélni vele, hogy ha úgy gondolja, az egyik plüssállatát odaadhatja neki.

A kisiskolásoknál, iskolásoknál is a gyerek kérdéseiből érdemes kiindulni és együtt kialakítani, hogyan segítsünk, kigondolni, más gyerekek minek örülnének. A gimnazisták már szervezett önkéntességben is részt vehetnek, ami elég széles skálán mozoghat a szendvicskenéstől kezdve a megérkező emberek tájékozódásának segítéséig.

Bármilyen korcsoportról van is szó, esélyes, hogy a gyereken valamilyen nyomot hagy, amit tapasztal. Szlankó Viola szerint ilyenkor hagyni kell, hogy ezt feldolgozza valahogyan: beszélhet róla, nyugodtan játszhat háborúsat, rajzolhat tankokat – a felnőtt pedig ne rémüldözzön vagy kritizálja emiatt. Aztán érdemes tudatosan kiszakadni az egészből, és a hétvégén közös szórakoztató dolgokat csinálni, mint egy kirándulás vagy bármilyen olyan tevékenység, amiben a család kikapcsolódhat, feloldódhat.

Ők is épp olyanok, mint mi

És még egy fontos szempont: „Minden típusú segítségnyújtás kapcsán felmerülhet, hogy ez paternalista helyzetet teremt: egyfajta felsőbbségérzet keletkezhet a segítőben, annak révén, hogy a segítségre szoruló személyt az áldozat szerepébe helyezi. Ezt nagyon fontos elkerülni. Az ukrán gyerekek esetében ne kizárólag az legyen a narratíva, hogy ők milyen szerencsétlenek, hangsúlyozzuk inkább azt a gyerekeknek, hogy ők is épp olyanok, mint mi, csak átmenetileg nagyon nehéz helyzetben vannak. Így nem torzul a segítő-segített kapcsolat” – tanácsolja a szakember

Olyan helyzet is előfordulhat, amikor a gyerekünk a segítségnyújtás minden formájától elzárkózik, vagy nem akar részt venni benne. Ez is rendben van a szakember szerint. „Ilyenkor el kell fogadni ezt, és semmiképp sem szabad erőltetni, lehet, hogy azért zárkózik el, mert nagyon megterheli a téma. És lehet, hogy a szülőt is megterheli. A gyerekek többsége érzelmileg a legtöbb dologhoz úgy viszonyul, ahogyan a szülei.”