Megnéztük a menekült gyerekek birodalmát a Keletiben

2022. március 19. – 17:32

Megnéztük a menekült gyerekek birodalmát a Keletiben
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Bő egy hét alatt mostanra megszilárdult a rutin a Keleti pályaudvar oldalában kialakított gyereksarokban, ahol az anyjukkal, nagymamájukkal érkező és továbbutazni készülő ukrajnai gyerekek – a helyzethez képest legalábbis – nekik való környezetben tölthetik el a várakozás sokszor hosszú óráit. Tengernyi játék gyűlt össze, lehet viszonylagos békében szoptatni, pelenkázni, van meleg ruha, babakocsi, inni-ennivaló, és van jópár önkéntes, aki mindezt begyűjti-kiosztja, aki pakol, intézkedik, takarít, és játszik a gyerekekkel, míg a felnőttek tovább nem indulnak velük Nyugat-Európa felé, hogy a végén csak olyan rajzok maradjanak utánuk a Keleti falára celluxozva, amiknek normális világban nem lett volna szabad elkészülniük.

Maja és Emília testvérek, egyikük tíz-, másikuk egyéves. A szanaszéjjel bombázott Harkivból indultak útnak az édesanyjukkal. Moldován és Románián keresztül jöttek, a Bukarest és Budapest közötti szakaszon 18 órát szorongva a vonaton, hogy aztán csütörtök dél körül a Keleti pályaudvaron kössenek ki jó félnapos kényszerpihenőre, amíg arra várnak, hogy továbbinduljon velük valamikor este egy újabb vonat újabb 12 órás utazást tartogatva a tervbe vett úti céljuk, Zürich felé.

A nappali utazás még csak-csak elviselhető, ha hosszú is, de az éjszaka borzasztó volt vonaton a két gyerekkel úgy, hogy lefeküdni nem volt hely, a villanyok pedig égtek, mondta az anya, aki a Keleti pályaudvar oldalában berendezett gyereksarok – a méretét tekintve most már inkább gyerekfolyosó – egyik padján üldögélt fáradtan, amikor találkoztam vele. Lábánál rózsaszín kabátos egyévese, látóterében, pár méterrel odébb a rajzolásba feledkezett nagylánya.

A telefonjára letöltött fordítóprogramot használva tudtunk beszélni, és ha már ott volt a kezében a telefon, mutatott néhány, híroldalakról összeszedett friss képet a városából: lángokat és romokban álló épületeket. Hogy a saját házuk áll-e még, arra nem tudott válaszolni. Sales manager volt odahaza, egy egyedi tervezésű pólókat áruló vállalkozásnál dolgozott. Zürichben nem várja őket senki, nincs ott rokon, se ismerős, és nincs konkrét terv, csak a remény, hogy ott jut majd nekik élelem és szállás. Az asszony abban bízik, hogy mivel Svájc csak pár napja határozott arról, hogy befogadják a háború elől menekülő ukrán állampolgárokat a hagyományos menekültügyi eljárás nélkül, jó lesz az időzítés.

Az előző éjjel a lányok egyike csúnyán belázasodott. Az anya hálásan beszélt a segítségről, amit kaptak Budapesten, került hozzáértő szakember, aki ránézett a gyerekre, adtak gyógyszert, lement a láz. Amikor odalépett hozzánk valaki, és meleg levest enni hívta őket, örömmel állt fel és indult enni a lányaival.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

A leves nemcsak az éhség ellen jó. A szelet kint tartják a pályaudvar falai, de meleget nem adnak. A menekült gyerekek anorákban, több réteg vastag pulóverben jönnek-mennek, ücsörögnek, játszanak. A lábukon téli cipő vagy hótaposó, hacsak nem épp a földre terített játszószőnyegek valamelyikén építkeznek, babáznak vagy tologatják a kisautókat. Mert a szőnyegre zokniban lépnek, azt tanulták, hogy így való, ha nem akarják összekoszolni.

Amikor valamelyik fiú a játékba feledkezve zokniban lekóborolt a szőnyegről, le a Keleti fagyos kövezetére, azon nyomban, ahogy azt kell, ott termett egy nagymama, hogy visszaparancsolja rá a cipőt, még mielőtt felfázna. Ebben a sajátos játszóházban ritka az ilyen jelenet: itt nem sok az olyan dolog, ami úgy van, ahogy annak egy normális világban lennie kell.

A legfeltűnőbb, hogy nincsenek férfiak, nincsenek apák és nagyapák. Anyák és nagyanyák kísérik a gyerekeket, elcsigázott, szomorú nők. Amíg a gyerekek játszanak, elvannak magukban, egymással vagy a magyar önkéntesek lefoglalják őket, a felnőttek – ha épp nem intézniük kell valamit – a legtöbbször csak ülnek, néznek maguk elé, vagy a kezükben szorongatott telefonjukra merednek gondterhelten.

A mosolytalan nőkkel ellentétben a gyerekeken, főleg a kisebbeken nem látszik elsőre ennyire egyértelműen a mögöttük lévő út, az, hogy honnan jöttek és mit hagytak ott. Örülnek az édességnek, felfedezik és használatba veszik a Keletibe kihordott játékokat, nevetnek, ha valamit viccesnek találnak. Lassan, több óra után esett le, hogy mi az, ami mégis furcsa: miközben körülbelül harminc-negyven gyerek lehetett a közelemben, egyáltalán nem hallottam veszekedést, és sírást is alig-alig, leginkább csak ha véletlen felbukott valamelyikük. Nem volt civakodás, hogy kinél legyen éppen egy-egy játék, nem volt hisztibe hajló akaratérvényesítési kísérlet az anyákkal, nagyanyákkal szemben – a rendes játszóterek szokásos alapzaját adó keverékből ezek a hangok mind hiányoztak.

Miközben élénkség, energia és derű bőven maradt a menekülő gyerekekben, mintha kicsit túlságosan, természetellenesen jókká váltak volna, jókká abban az értelemben, ha a jón, ahogy régebben szokás volt, könnyen kezelhetőt értünk.

„Nyilván traumatizálva vannak, ez nem is kérdés” – mondta ki az egyik civil főszervező, aki Krisztaként mutatkozott be.

Amíg ott voltam, nem láttam tipegőt, aki – ahogy a tipegők szoktak – hadakozott volna öltöztetés, pelenkázás ellen. Egy kisóvodás korú lány másodpercek után simán csak feladta, hogy megtalálja a járóka alá gurult üveggolyót, amivel odáig játszott. Egy nagyobb, kiskamasz fiú kötelességtudóan vigyázott a kisöccsére, hogy ne kódorogjon el a közeléből, és szülői gondoskodással vette a karjába, amikor valamiért vigasztalásra szorult.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

9 napos volt Kriszta szerint a legkisebb gyerek, aki eddig felbukkant a Keleti gyereksarkában. Kriszta egy hete, gyakorlatilag a kezdetektől itt van, ő az egyike azoknak a piros ruhás koordinátoroknak, akikhez iránymutatásért fordulnak a segíteni érkező, egymást váltó önkéntesek. A Gyereksarok-Keleti Facebook-csoporton keresztül szerveződik elsősorban a segítség: itt lehet beírni egy táblázatba, ki mikor tud jönni önkénteskedni, és itt gyűjtik, osztják meg az információt arról is, milyen ellátmányból, felszerelésből hogyan állnak, miből van elég, mi van fogyóban, mire volna szükség.

Csütörtökön is folyamatosan érkeztek magyarok, akik hoztak valamit: egy idős asszony törülközőt és párnákat (mint kiderül, ő minden nap beállít valamivel), egy anya iskolás fiával nagy zacskó kisautót, egy profi tolmács a nyelvtudását. A tolmácsokra, például arra az ősz hajú, szemüveges, bajszos férfira, aki minden napját itt tölti, nagy szükség van. Az érkezők többségével nincs az önkénteseknek közös nyelvük.

Kriszta kötényzsebében mindig van egy báb. Amikor először megláttam, éppen egy hód volt nála.

Sokszor csak ez tud lenni szerinte a kommunikáció útja az ukrán gyerekekkel: „a bábozás és a mosoly”.

De készült azért praktikus, kézbe fogható mankó is egymás megértéséhez: egy laminált lap két oldalára sok tucat képecske került fel a leggyakrabban szükségessé váló közölnivalókhoz, magyar és ukrán nyelvű szöveggel. „Jó lesz?” – kört formázó mutató- és hüvelykujj. „Mikor?” – óralap, kérdőjellel a közepén. Van kép az éhségre, a szomjúságra, a wifi-jelszó tudakolására, a telefonfeltöltésre, az orvosra és arra is, hogy „szeretnék Magyarországon maradni”.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Az utóbbi egyáltalán nem tipikus kívánság. Kriszta szerint az ide érkezők általában csak addig maradnak, amíg nem tudnak továbbindulni vonattal nyugatabbra lévő úti céljuk felé, jellemzően Bécs vagy München irányába. A Keleti-gyereksarok éjjel-nappal működik, de aludni nem aludhat ott senki, az éjszakai alvást szálláson vagy befogadást vállaló civileknél kell megoldani.

Amire így is nagy szükség lenne helyben is, az a fürdési, zuhanyzási lehetőség. Csütörtökön már várták az itt dolgozó civilek, hogy megérkezzen belátható időn belül két megígért konténer, az első csak fűtéssel, hogy bent melegben lehessen játszani és melegbe lehessen költöztetni egy baba-mama sarkot, a másodikban pedig – azzal számoltak – már a fürdés is megoldható lesz.

Az önkéntesek rengeteget dolgoznak azon, hogy rendszerezzék az érkező adományokat: kézre állnak a nedves törlőkendők, a pelenkák, a szívószálas kis gyümölcslevek, a papírpoharak a vízforraló mellett. Akinek babakocsira van szüksége, jó eséllyel jut neki, összegyűlt sok meleg gyerekruha és -cipő, továbbvihető plüssjáték. De Kriszta szerint a menekülők közül sokan nem szívesen fogadnak el semmit, van, aki egy pohár vizet is szégyell kérni. De időről időre felbukkannak olyanok is a Keletinek ezen a részén, akikről az a gyanú, hogy nem igazi rászorulók, csak vinnék az ingyen kínált holmit. Az önkéntesek egyik legmegterhelőbb feladata ezeknek a helyzeteknek a kezelése.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Csinálni mindig van mit a gyereksarokban: ha épp kevesebben vannak a gyerekek, a civilek söprögetnek, rendezgetik a szétgurult játékokat. Amikor viszont sűrűbb a nap, játszótársra van a legnagyobb igény. Miközben az anyák, nagyanyák fejben kicsit máshol vannak, kellenek azok a felnőttek, akik visszafejelik a lufit, látványosan viccesnek találnak egy Hello Kitty-s napszemüveget, beállnak cicázni a labdának használt angry birds plüssel, és huszadjára is odagurítják a világítós kisautót. De vannak olyan menekülő felnőttek is, akik egy pillanatra sem szívesen engedik el a karjukból, az oldalukról a hozzájuk tartozó gyerekeket.

Itt önkénteskedni kemény lelki megterhelést jelent. „Kisírtam a szemem már” – mondta Kriszta egyszerűen. Mesélt egy srácról, aki otthon jómódban élt, zeneiskolába járt, tehetségesnek mondták. Ő csak a gitárját hozta hazulról magával.

Amióta itt tölti a napjait, Kriszta találkozott olyan kisfiúval, aki a zsebében menekítette magával a hörcsögét Ukrajnából, és látott gyereket, akinek egy bomba beszakította a dobhártyáját.

Az itt megforduló gyerekek egy része rajzokat hagy maga után. Itt készítik őket a felállított kis asztaloknál. Van, amelyik macskát ábrázol, van, amelyik magyar és ukrán színekkel kiszínezett, egymás kezét fogó szíveket és van, amelyiken bomba tart egy kék-sárga sárkány irányába. Ezeket az önkéntesek kiragasztják a falra a Keleti folyosóján. Ahogy telnek a napok, egyre több van belőlük.

Kövess minket Facebookon is!