Ha véget érne a háború, már másnap mennének vissza Ukrajnába

Az orosz–ukrán háború kitörése óta több mint 200 ezer menekült érkezett Magyarországra Ukrajnából, mindennap ezrek lépik át az ukrán–magyar határt, nagyrészt nők és gyerekek és idősek. Többségük utazik is tovább, jellemzően csak pár napot töltenek nálunk, amíg kipihenik az utazás fáradalmait, és kitalálják, hogyan tovább. Rengeteg civil ajánlja fel a lakását, hogy hosszabb-rövidebb időre befogadjon menekülteket, akár a Migration Aid platformján, akár valamelyik Facebook-csoporton keresztül, de arra is látni példát, hogy valaki az irodáját nyitja meg az Ukrajnából érkezők előtt.

Itt olvashat arról, hogy mi történik a Budapestre érkező emberekkel, hogyan kezelik a karitatív szervezetek és a fővárosi önkormányzat a krízishelyzetet. Most pedig olyan ukrán menekülteket mutatunk be, akiknek civilek nyújtottak segítséget.

Élvezték, hogy végre biztonságban vannak

Találkoztunk egy fiatal orosz házaspárral, akik szintén ukrajnai menekülteket fogadtak be. Anasztaszija Csukovszkaja és Alekszej Zelenszkij nyolc éve él Magyarországon, a gyerekeik már Budapesten születtek, itt is járnak iskolába. Az Astoria közelében lévő lakásukat egyébként stúdióként használják, mivel Alekszej zenész, de most úgy rendezték át, hogy egyszerre több családot is el tudjanak szállásolni. Miközben felsétáltunk a lakáshoz, Anasztaszijával megvitattuk az orosz és a magyar médiahelyzetet, sokáig ő is újságíróként dolgozott a hazájában, és átélte, hogyan szűkül a független sajtó mozgástere.

Öten voltak Anasztaszijáéknál, szinte kivétel nélkül nők: egy anya a 13 éves kamaszlányával Kijevből, és egy másik anya a mindössze négy hónapos fiával és a nagymamával. Ők Odesszát hagyták el a háború miatt. Először vannak külföldön, korábban sosem jártak Ukrajnán kívül. Mindannyian a hétvégén érkeztek Budapestre, hosszú és kimerítő utazás után. Először úgy volt, hogy csak egy éjszakát maradnak, de annyira fáradtak és elcsigázottak voltak, hogy végül több napig maradtak.

Élvezték, hogy végre biztonságban vannak.

Az elszállásolt menekültek közül Lidia és lánya, Polina egy Münchenben élő orosz barátjukon keresztül kerültek kapcsolatba Anasztaszijáékkal, egy amerikai önkéntes hozta át őket a határon. Mire megérkeztek Budapestre, már három napja voltak úton. Sosem jártak előtte Magyarországon, csak tervezték, hogy egyszer megnézik az országot. Szerencsések voltak, mert a körülményekhez képest könnyen ki tudtak jutni Kijevből, az első induló vonatra felfértek. Igaz, tömeg volt a vonaton, de még mindig jobban jártak azokhoz képest, akik kénytelenek voltak a földön ülve utazni. Akkor ébredt rá igazán, hogy háború van, mondta Lidia. A nagyszülei végigélték a második világháborút, de ő álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ő is hasonló helyzetben kerül, és menekülnie kell a hazájából. „Mintha a történelem megismételné önmagát. Szürreális, amit történik. A volt férjem is orosz, a háború elején írt nekem, hogy reméli, csak néhány napig tart az egész, mivel Ukrajna úgyis el fogja veszíteni a háborút. Az egyik nap már sírva hívott fel, mert nem gondolta volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Tudom, hogy az oroszok közül sem mindenki támogatja ezt a háborút és hiszi el Putyin propagandáját, köztük is vannak jó emberek, akiknek van szívük.”

Lidia először nem akart eljönni Kijevből, végül a lánya beszélte rá, hogy elinduljanak, mert rettegett a bombázások és a folyamatos légvédelmi riadók miatt. A nő élettársa viszont a fővárosban maradt, sebészként dolgozik, és részt vesz a háborús sérültek ellátásában. Megjósolhatatlannak tartja, hogy meddig tart majd a háború és hogyan végződik. Reméli, hogy hamarosan vége lesz a harcoknak, nem akarja, hogy még többet szenvedjen az országa. Még nincs konkrét terve arra az esetre, ha elhúzódik a háború. Ami biztos, hogy néhány hónapig a németországi barátjánál maradhatnak. Amiatt nem aggódik, hogy lesz-e munkája, sok mindenhez ért, majd csak feltalálja magát.

El kell gyászolnia az oroszországi életét

Anasztaszija pont Moszkvában volt, amikor kitört a háború, másnap már repült is vissza Budapestre. Sokkolták az események, napokig nem tért magához, csak pörgette a híreket a mobilján. Kis idő múlva azt kezdte érezni, hogy tennie kell valamit, nem ülhet tétlenül. Ekkor találták ki a férjével, hogy ukrajnai menekülteket fogadnak be a lakásukba. Onnantól minden ment magától, egyik ismerősén keresztül keresték meg, hogy el tudnának-e szállásolni egy családot. Azóta is folyamatosan kapják a megkereséseket: amikor beszélgettünk, pont felhívták, hogy tudna-e segíteni egy tízfős családnak, akik most jönnek át a határon.

Egyszer sem érezték, hogy az ukránok bizalmatlanok lennének velük amiatt, hogy ők oroszok. Nem is volt téma köztük, de Anasztaszija megértené, ha haragudnának rájuk, meglenne a joguk hozzá. Többször is hangsúlyozták, hogy ezt a háborút ők semmilyen szinten nem támogatják, elítélik a történteket. Ott voltak az orosz nagykövetség előtt tartott tüntetésen is, bár Anasztasziját szíven ütötte, amikor a tömeg a „dicsőséget Ukrajnának” után azt kiabálta, hogy „halál az ellenségre”.

Anasztaszija úgy fogalmazott: a háború számára azt is jelenti, hogy el kell gyászolnia az oroszországi életét.

Egy informatikai cégnek dolgozott, médiaképzéseket tartott. Szerette a munkáját, úgy érezte, hogy valami hasznosat csinál, „jobbá teheti Oroszországot”, de ennek most vége. A háború ráébresztette, hogy mindez illúzió volt.

Ha véget érne a háború, már másnap mennének vissza Ukrajnába

Filmbe illő körülmények között menekült el Kijevből az a háromgenerációs család, amelyet Gulyás Anna és férje, Kő Boldizsár fogadott be a budai otthonába: együtt jöttek a szülők, a nagyszülők és a gyerekek, a fiú és a két lány. Egyikük ráadásul úgy érkezett Magyarországra, hogy gyereket vár. A háború első három napját egy óvóhelyen töltötték, borzalmas körülmények között, nem volt fűtés és víz, koszban és patkányok között kellett aludniuk. Ekkor döntötték el, hogy elhagyják Kijevet. Húsz percük volt, hogy összepakoljanak, csak a legszükségesebb dolgokat vitték magukkal. Bismark, az apa nevetve mesélte, hogy ugyanabban a ruhában van, amiben elhagyta Ukrajnát.

Hatalmas káosz fogadta őket a kijevi pályaudvaron, tömegek próbáltak feljutni a vonatokra. Nekik szerencséjük volt, mert sikerült az egyik Csapra tartó vonatra felszállniuk. Gwendoline, a kisebbik lány az utolsó pillanatban ért oda a vonathoz, amin a többiek már fent ültek. Hiába könyörögtek a kalauznak, nem engedte felszállni a lányt, mondván, már nem fér el több ember. Csak azután enyhült meg, hogy elmondták neki, hogy a lány terhes. A család férfi tagjai – köztük a terhes lány férje és Tatjana testvére – Ukrajnában maradtak, mivel sorköteles korúak. De hogy még drámaibb legyen a történet, a családdal utazott egy kétnapos csecsemő is. Egyik ismerősük kérte meg őket, hogy vigyék magukkal a gyereket a Munkács közelében apjához, és viseljék gondját addig. Császárral szült az anya, és amíg lábadozott, nem hagyhatta el Kijevet.

A család azért választotta Magyarországot, mert a magyar határ volt a legközelebb, és úgy tűnt, hogy Lengyelország felé nehezebb lenne elhagyni Ukrajnát. Nem volt semmiféle információjuk, hogy mi vár rájuk, miután átlépik a határt. Egyetlenegyszer jártak Magyarországon, de akkor is csak átutazóban, mesélte Angelica, a nagyobbik lány.

„Nehéz döntés volt, hogy elhagyjuk Ukrajnát. Mindenünk Kijevben maradt, az otthonunk, a kocsink, a jövőnk, az álmaink. Nem tudtuk, mi vár ránk Magyarországon, senkit nem ismertünk az országban, a nyelvet sem beszéljük. De az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, és mind élünk.”

A véletlennek köszönhető, hogy Annáék fogadták be őket. Beregsurányban, az Ukrajnából menekülők számára kialakított melegedőnél találkoztak Annáékkal, akik akkor ott önkénteskedtek. Anna süteményt osztogatott a gyerekeknek, és az egyikük – aki történetesen Bismark fia volt – három nyelven köszönte meg az édességet: angolul, ukránul és spanyolul. És mivel Anna is beszél spanyolul, elkezdtek beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy felajánlották a családnak, hogy töltsenek náluk pár napot. Eredetileg nem azért mentek önkénteskedni, hogy családokat fogadjanak be, de megérintette őket Bismarkék története, és úgy érezték, hogy segíteniük kell nekik. Az együtt töltött néhány nap alatt nagyon megkedvelték a családot, napokig a nagymama főzött rájuk, tradicionális ukrán ételeket készített számukra.

A háború okozta szenvedés talán elvezet valami jóhoz

Annyiban is különleges az ő történetük, hogy Bismark Nicaraguából származik, ösztöndíjjal tanult Ukrajnában a 80-as években, így ismerkedett meg a feleségével. Van némi fogalma a háborúról, fiatalon tanúja volt a hazájában dúló véres polgárháborúnak. „Én láttam, milyen a háború, láttam, amikor a testvéreim száraz kenyeret ettek. Nem akartam, hogy az én gyerekeimmel is ez történjen. Nem akartam, hogy a gyerekeim halottakat lássanak az utcákon. Örök életre szóló traumát okoz, ha valaki ilyesmit lát. Amikor megkezdődtek a hadműveletek, elhatároztam, hogy vállaljuk a kockázatot, hogy elmegyünk Ukrajnából” – mesélte az apa elcsukló hangon.

Úgy gondolja, hogy az a rengeteg szenvedés, amit a háború okoz, talán elvezet valami jóhoz. Ezt látja abból az összefogásból és szeretetből, ami az elmúlt napokban tapasztalt. „Hihetetlenül kedvesek a magyarok, rengeteget segítettek nekünk, hatalmas szívük van, igazi angyalok. Pár nap alatt annyi segítséget kaptunk, hogy nem is tudjuk, hogyan köszönjük meg” – hálálkodott a felesége. Annáékat is lenyűgözte, hogy micsoda összefogás alakult ki a menekültekért, milyen sok ember akar valamilyen módon segíteni nekik.

Keddig maradtak Annáéknál, Madridba utaztak tovább. Bismarknak vannak ott ismerősei, akik felajánlották neki, hogy átmenetileg befogadják őket és segítenek nekik munkát találni. A háborútól függ, meddig lesznek Spanyolországban. Bismark azt mondta:

„Ha holnap véget érne a háború, már mennénk is vissza Ukrajnába.”

A jobb élet reményében menekültek el

Saly Noémi a Migration Aiden keresztül jelentkezett befogadónak, de hozzá nem nők és gyerekek jöttek, hanem két ukrán öregúr. Alex és Borisz is bőven elmúlt már hatvanéves, mindketten Kijevből jöttek, nyugdíjasok. Borisz itt, Budapesten ünnepelte a 67. születésnapját. Régóta ismerik egymást, együtt szoktak zenélni, Borisz gitározik, Aleksz pedig énekel. Főleg Rolling Stones- és Ray Charles-számokat játszanak, büszkén mutatták az erről készült videóikat. Családjuk nincs, az összes barátjuk elhagyta Ukrajnát, így csak egymásra számíthatnak.

Nem sok mindent hoztak magukkal, az összes holmijuk elfért 2-3 kisebb hátizsákban. Ilyenkor derül ki, kinek mi a fontos: a ruháin és az iratain kívül Borisz a gitárját és a fiatalkori fotóit tartalmazó albumot hozta magával. Az egyiken a Dnyeper Csillagai nevű együttes szerepelt, aminek ő volt a gitárosa, cirka negyven évvel ezelőtt. Egyikük sem járt még Magyarországon, hirtelen felindulásból döntöttek úgy, hogy ide jönnek. Úgy okoskodtak, hogy a lengyel határon nehezebb lett volna átjutni.

Annyit tudtak Magyarországról, hogy itt szépek az épületek.

Noémi családjában nagy hagyománya volt a rászorulók megsegítésének. Kötelességének érezte, hogy ő is tegyen valamit a mostani helyzetben. „Ha még élne az anyám, ebben a lakásban már egy hete állandóan 3-4 ember hemzsegne, folyamatosan váltásban, és sapkákat kötne a lenszőke ukrán gyerekeknek” – mondta. Reméli, hogy azután is kapcsolatban maradnak, hogy Alekszék elhagyják Magyarországot, mert szívén viseli a két öregúr sorsát, szeretné tudni, hogyan alakul a sorsuk. Később is szívesen fogadna menekülteket, van elég hely a lakásában, akár többen is elférnek nála. Annak örülne a legjobban, ha legközelebb olyanok jönnének hozzá, akiknek kutyájuk is van.

Alekszék három napig maradtak Noéminél, kedden reggel utaztak tovább Münchenbe a jobb élet reményében. Úgy vettük ki a szavaikból, hogy nem akarnak visszamenni Ukrajnába, akkor sem, ha véget ér a háború. Ahogy Aleksz fogalmazott:

„Mihez kezdenénk Ukrajnában? A nyugdíjunk semmire nem elég, a rezsit alig bírjuk kifizetni. Szegények vagyunk, 3000 hrivnyát kapunk havonta, hogyan lehet ebből megélni?”

Münchenben sincsenek ismerőseik, a nyelvet sem beszélik, de a két nyugdíjas férfi abban bízik, hogy a németek is segítenek nekik: lesz szállás, ellátás, és a menekültstátuszt is megkapják.